Az áldozat
Tizennégy című novella ciklus /3.
(1914. július 5.)
Az utasok egykedvűen bámulták, az ablakon leguruló esőcseppeken át, az egyszerű, kicsiny állomásépületet. Több felszálló is akadt, köztük egy nagybajszú, mosolygós szemű parasztgazda, alaposan elázva.
Előbb az időjárásról váltottak vele pár szót, majd több más apróságról tereferélt jókedvűen a mellette ülőkkel. A gazda, Nagy János, éles hangjára többen odasandítottak kíváncsian, mikor megszólalt, tömör, ízes mondatainak mind több hallgatója akadt. Mivel természetesen a szarajevói orgyilkosság foglalkoztatta leginkább az utasokat, így szükségszerűen erre fordult a beszélgetés iránya. Mindenki sajnálta a borzalmas véget ért trónörököspárt, szinte egymásra licitáltak a tragédia taglalásában. Egy bizonyos Gyulai nevű, jóvágású izmos férfi, azt mesélte, hogy városukban is meglátszott az országos gyász: "ugyanis a köz- és magánintézeteken gyászlobogót lengetett a nyári szellő, és a rendőrség beszüntette a nyilvános mulatságokat és zenélést a gyászhét tartamára". Egy ősz, soványarcú öregember nagy átéléssel folytatta a sort:
- Az elmúlt vasárnap három óra tájban érkezett az első hír a trónörökös ellen intézett rettenetes merényletről. Pillanatok alatt megváltozott a város képe. Rémület ült ki az arcokra, köszöntés helyett azzal fogadták egymást az emberek: "hallotta?", meg hogy "rettenetes". Sokan kételkedtek, nem tudtak hitelt adni a szóbeszédnek, mígnem egy budapesti magántávirat megerősitette a gyilkos merényletet. Csakugyan szörnyűség, hogy ez megtörténhetett, rettenetes, tényleg az... - csóválta bús, hosszúkás fejét az öreg.
Többen csatlakoztak ehhez a beszédhez, mindenki a maga módján igyekezett kifejezni megdöbbenését, gyászolva a borzalmas véget ért trónörökös párt. Ezenközben Nagy János már nem szólalt meg nyíltan, csupán alig hallhatóan maga elé dörmögte: "Van még trónörökös a világon." A többiek mintha meg sem hallották volna, folytatták sirálmaikat. A korábban szólt, Gyulai nevű harsány férfiú azonban felfigyelt rá, hogy az újonnan felszállt gazda mit mondogat maga elé. Kimeredt szemmel nézett rá, alig hitt a fülének a nagy hangzavarban, de amaz egykedvűen időnként megismételte vállvonogatva a mondatot: "Van még trónörökös a világon." Egyszerre egy sokráncú öregasszony sírós hangja emelkedett ki a sokféle okoskodásból, magára vonva minden utas figyelmét:
- Az a három kedves, mosolygó gyermek mit érezhet, min megy keresztül? Most mondják meg! Tegnap még boldog úri csemeték, ma a világ legszomorúbb kis árvái! Milyen szép család volt, mindig ámulattal néztem a képeken! Pisztolylövések, puff, és vége mindennek! Hát lehetséges ez? Tegnap még minden az övék volt, ami boldoggá teheti az embert: nagy név, hatalom, gazdagság, szerelem, gyönyörű családi élet és nagy jövő... - itt elfulladt a hangja, és úgy meghatódott saját szavain, hogy kigördülő könnyei gyorsan futottak le ráncáin. Az így beállt egyperces néma gyászt követően, egy jól öltözött idős úr megköszörülte a torkát, és kissé megdöntve fejét, felemelve remegő kezét, mindenkire rálicitálva próbált szózatot intézni az utasokhoz:
- Tőle mindenki várt valamit. Alig élt valaha trónörökös a világon, akitől annyian, annyi különfélét vártak volna, rettegéssel, bizakodással, aki annyi, ma már elsorvadt reményt, félelmet várakoztatott volna, és senki se tudta biztosan, mit vár, mitől fél.
- Micsoda szép megemlékezés - csapta össze a kezét ámulattal egy termetes hölgy, rajongással pislogva az idős úr szavaira, amit az úgy mondott el, mint kisdiákok a betanult versikéket. Erre Nagy János tréfásan megjegyezte:
- Nemhiába, a mi országunk több ezer szónok hazája, nálunk mindenki szónokol! - De az asszony leintette, és tovább magasztalta az elhangzott beszédet, amit ezzel végzetesen félbe is szakított. A parasztgazda éles hangja azért beleszínezett néhány szürke ecsetvonást a rajongásba, és a többiek fennkölt megjegyzéseibe: - Aztán hol olvasta ezeket a sorokat, bátyám? Mert firkász beszéd ez, az bizonyos!
Az ünneprontót azonban túlharsogták az utasok okoskodásai és magyarázatai, így hát Nagy János visszatért korábbi mondatához, miszerint "Van még trónörökös a világon". Azonban most már többen is, felfigyeltek rá, és Gyulai nem tűrtőztette magát tovább:
- Mit mondott? Mit motyog maga folyton? - förmedt rá. Hirtelen csend támadt, és minden szem Nagy Jánosra szegeződött, de már nem szólalhatott meg, mert csak vádlója üvöltését lehetett hallani: - Maga nem sajnálja a trónörököst és hitvesét? Magának semmi sem szent? Hogy mondhat olyat, hogy van még, hogy van..., van még trónörökös a világon? Van egyáltalán lelke?
A parasztgazdának szívtelen megnyilvánulása, nagy felháborodást keltett, és egy emberként rátámadt az egész kocsiszakasz. Egy huszár szakaszvezető villámló szemekkel kérdezte a vádlottat:
- Talán bizony kend is megtette volna?
A sarokba szorított parasztgazda valami félreérthető választ adott, mire most már alaposan nekiestek az utasok, és borzalmasan megverték, sőt meg akarták lincselni.
Végül a vérző, jajgató embert a vasúti személyzet szabadította ki a felbőszült utasok kezéből. A csendőrségen Nagy János a fájdalomtól nyöszörögve erősítette, hogy őt félreértették, mert ő sajnálja a trónörököst, aki nem adott okot a bántalmazásra, Ez a visszavonulása persze akkor már nem sokat segített rajta, mert a kék foltokat, sebeket és pofonokat nem vette le már róla semmiféle földi hatalom. A merénylet megtörtént.
(A Szentesi Lap. XLIV, évf. 54. sz. és néhány más aznapi újságcikk alapján)