04. Ezek után?

(1914.07.09.)

Tolnai Rezsőt békés embernek ismerték. Amikor feleségével városban sétáltak, büszkén mutogatta neki az utcán mesterének alkotásait: hiszen egyikben-másikban az ő keze munkája is benne volt. A sokféle házszám, cégtábla és más különböző feliratok elkészítésében ő is közreműködött mint segéd. 

  Ilyenkor rendszerint ábrándozó tekintettel a jövőbe nézett, és látta maga előtt, hogy egyszer ő is címfestő mester lesz, és ott tündököl majd a neve saját cégtáblájukon. Vagyis tervei voltak ebben a városban vagy máshol: biztos egzisztenciát remélt. Ezzel biztatgatta Jolánt, élete párját, aki ilyenkor mosolyogva legyintett egyet, mint aki nem egészen hiszi, amit hall. Ezt gyakran még nyomatékosította is azzal, hogy hozzátoldott egy-egy keserű mondatot életük szegényes vonásairól. Ezek a séták nem jól hatottak Rezső lelkivilágára, így eltelt hónapok, évek nyomán egyre feszültebbé vált. 

  Aztán jött az a rettenetes eset a trónörökös párral... Ez láthatóan igen erősen foglalkoztatta Rezsőt, és ettől kezdve egyre szorongóbbá vált, amit  gyermekei is megérezhettek valahogy: félénken pislogtak szótlan apjukra, és próbáltak minél kevesebb csínyt elkövetni. Felesége is egyre óvatosabban tett-vett körülötte. Sétáikon semmilyen keserű megjegyzés nem tett ezután. A jól ismert, szépen kanyarított, míves cégtáblák, házszámok mellett úgy mentek el, mintha azok ott sem lettek volna: férje konokul hallgatott. Jolán rosszat sejtett, ez a különös némaság riasztott, és magába nézett: bűnbánóan pislogott férje felé, közben kutatta annak zavaros tekintetét. Három nap után elszánta magát, hogy tisztázzák a helyzetet: 

  - Édes férjem, ne haragudj, ha megbántottalak! Biztos jóra fordul majd sorsunk, ügyes ember vagy...

  - Jóra? Ezek után? - vágott közbe Rezső. Az asszony erre értetlenül bámult rá, és torkán akadt a szó. Ahogy férje fölnézett, vérben forgó szemekkel, egészen összerándult, és inkább odébb állt. 

  Két nappal később újra próbálkozott, más hangon:

  - Nem bírom tovább a hallgatásod! Hiányzik az én álmodozó, lelkes, büszke Rezsőkém! Mi történt veled? 

  - Hát nem érted? Ha ez megtörténhetett, milyen reményünk maradt még?

  Ez Jolánt megint teljesen összezavarta, és igazából nem tudott rájönni, mire gondolhat pontosan az ő egészen megváltozott férjura. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, három gyermekük rohant oda hozzájuk, közülük a legkisebb, Juliska, szokása szerint belehuppant apja ölébe. Ez a kislány volt Rezső gyengéje, ilyenkor mindig jókedvre derült, és viccelődni kezdett vele. Most azonban egy durva mozdulattal lelökte magáról a kicsi lányt, amitől mind a négyen megijedtek. Jolán ösztönösen átterelte a gyerekeket a konyhából a szobába. Egy nagy ajtócsapódást hallottak csak: Rezső szó nélkül elment otthonról. Ilyet se nagyon csinált még... Mindezt azzal tetézte, hogy azon az éjszakán, órákkal később, teljesen részegen érkezett haza. Jolán csak nézte-nézte a részegen horkoló emberroncsot, és nem tudta mire vélni az egészet.

  Aggódalmában, kétségbeesetten próbált segítséget kérni. Írt vidékre Rezső szüleinek, hogy tanácsot kapjon, de csak nem akart megérkezni a válasz. Erre a szomszédokkal, a vén Bánhalminével és az éles szemű Balázsnével tartott rövid "diskurzust" férje állapotáról. Ők aztán mindenféle magyarázattal és ötlettel álltak elő, de Jolán ösztönösen érezte, hogy nincs igazuk, Rezső esetében valami másról lehet szó. Végül egy gyors elhatározást hozott: felkereste az üzletet, ahol férje dolgozott, miután kileste, mikor indul haza Rezső. Elnézésért esedezett Murányi Ignác címfestő mester előtt, miután szégyenkezéstől kiveresedett arccal röviden felfestette a helyzetet.

  - Magam is érzékeltem valamit - vakargatta őszes szakállát a büszke címfestő mester -, csakugyan, csakugyan...

  Többet nem mondott, hiába kérdezgette Jolán, nem jutott előbbre, és már bánta is, hogy férje háta mögött ment oda a munkahelyére. Rohant is haza, úgy tett, mintha az első emeletről, Balázsnétól jött volna föl. Rezső morgott valamit alig nyitott szájjal, amiből csak annyit lehetett érteni, hogy alsó szomszédjukat szidja, és a mondat végén gonosz boszorkánynak bélyegzi.

  Amikor vacsorához ültek, Rezső csak turkált a tányérján, de nem evett semmit, a hallgatása pedig minden eddiginél ijesztőbbnek tűnt. Jolán óvatosan megkérdezte, eszik-e még, mire férje halk, rekedtes hangon csak annyit mondott maga elé:

  - Mi jön ezután...?

  Felesége várt egy percet, és a kérdés értelmét igyekezett megfejteni, majd lassú mozdulattal elvette férje elől a teli tányért, és csak ennyit felelt :

  - Még van egy kis mákostészta tegnapról.

  Pár pillanattal ezután Rezső felpattant, előbb üvöltött egyet, aztán törni-zúzni kezdett a lakásban, rárontott feleségére és gyermekeire is. Közben ezt kiabálta: "Éljen a király!", "Le a szerbekkel!", "Vesszen az a nyomorult Príncip!" 

  Ez az iszonyat hosszú percekig tartott, míg végül a lakók siettek a rettegő család segítségére, amint meghallották az ordibálást és a vészjósló zajokat. Kihívták a rendőrséget is, akik megfékezték az őrülten csapkodó Tolnai Rezsőt, és átadták a mentőknek. Felesége a rendőröknek fájdalmas sóhajokkal taglalta a történteket: 

  - Jó pár napja, amióta a férjem olvasott az újságban a szarajevói merényletről, egészen megváltozott. Én csak annyit láttam, hogy állandóan ezzel foglalkozott, és egyre feszültebbé és hallgatagabbá vált. Lehet, hogy ebbe örült bele? Azt hittem, az álmai miatt..., hogy nem sikerülnek..., hogy én sem hiszek benne... Nem tudom! Az ember nem ismeri azt, akivel él...!

(Az Est című lap 1914.07.09-es cikke alapján)