06. Az üveg mögött

(1914.07.10.)

Már ketten megelőzték, így szeme sem rebbent a panasztételre Kovács János rendőrnek, ami még harciasabbá tette az asszonyt: "Kérem, azonnal intézkedjék, mert ebből botrány lesz, holnapra tele lesznek vele a városi lapok!" Az ígéret, miszerint "már elindult az ügy rendezésének foganatosítása", cseppet sem nyugtatta meg Szentlászlóiné Sass Hortenzia asszonyságot, napernyőjének végét csapkodta a gyalogjáró kövezetéhez, és kiveresedett arccal szidta az ernyedt erkölcsöket, ami "mind jobban elönti szeretett városunkat". Számára az azonnali cselekvés is már elkésett akciónak számított.

  Miután kieresztette minden felgyűlt indulatát, mint aki utánpótlásról akarna gondoskodni, visszacsoszogott a tett helyszínére. A sarkon álló kirakat előtt megintcsak sokan álltak, erre, mintha galambokat akarna szétzavarni útjából, rájuk ripakodott: "Nem szégyellik magukat, hogy ezt bámulják? Romlott suhancok, mit szólna ehhez édesanyátok, menjetek innen, de rögtön! És maga? Igen maga, milyen példát mutat meglett férfiként? Micsoda szörnyűség, mind azonnal táguljanak innen!" Olyan meggyőző erővel, még inkább kellemetlen sipító hanggal, egyenesen fenyegető stílusban teremtette le az üveg mögötti látványt bámuló kis csoportot, hogy mind elmenekültek, egyetlen fiatal leány kivételével.

  Sötétebb, okkersárgás, elegáns, finom, lágyesésű, térd alatt különlegesen redőzött, bokáig érő ruhát viselt. Lazán állt a kirakatüveg előtt, kezében pedig egy füzetet tartott, amibe rajzolgatott.

  Hortenzia asszony megrökönyödve bámulta hátulról ezt a hátborzongató tüneményt, aki láthatóan tudomást sem vett kirohanásáról. Óvatosan lábujjhegyre küzdötte magát, és megpróbált átlesni a nő kalapja és a válla közötti szűk résen. Erre még tágabbra nyíltak szemei és egész testében összerázkódott a döbbenettől. Olyan történt vele, ami igen ritkán fordult elő: egyszerűen elakadtak a szavai. 

  Talán csak másodpercek teltek el, de Szentlászlóiné számára ezek hosszú perceknek tűntek... Dermedt állapotából egy férfihang ébresztette fel, amely valamilyen mű zsongással ezt búgta oda a rajzolgató ifjú hölgnek: "Bella kedves, Ön tud ennél szebbet is!" A férfi szűkszabású, könnyű, világos nyári öltönyt viselt, mellénnyel, fején pedig lehetetlenül ferdén állt egy szalmakalap. A fiatal hölgy, akinek már neve is volt, tehát Bella, erre meg se rezzent, hátra sem fordult, elmélyülten rajzolt tovább, vissza sem köszönt.

  Hortenzia asszony ekkor pillanatotta meg a szép fiatal arcot a kirakat üvegében, amint az, felváltva, hol az üvegen át befelé, hol pedig a papírjára tekintget. Okos, de vad ábrázattal nézett fel-le, volt benne valami idegen és egyedi, ami újra csak megbénította a már-már kitörni készülő felkorbácsolt indulatát.

  Ismét az a könnyed, negédes, bizalmaskodó férfihang zökkentette vissza eredeti harckészültségébe, de bármennyire is utálta ezt a típusát a fiatalembereknek, mondatai mégis felkeltették figyelmét:

  - Jó, jó, Bellácska, izgalmas ez a színek reflexeiben vibráló sárgás-fehér test, és jó, jó, nyert díjat itthon is, Párizsban is, de odabent Munkácsy, Iványi-Grünwald, Perlott-Csaba, Herrer, Körmendi Frimm, meg Déri képei vannak, azokat érdemes tanulmányoznia, ha ihletet szeretne! Ami pedig még jobb lenne, ha inkább rám bízná végre magát, sőt, össze tudom hozni ezzel a festővel, ha Önnek ez tetszik, netán még Bellácskáról is készítene egy ilyet...

  Erre végre megszólalt a lány is, de továbbra sem fordult oda a férfi felé, makacsul folytatta eddigi mozdulatait:

  - Hallgasson már! Túl sokat járatja a száját, annyi badarságot beszélt már. Nem látja, hogy zavar, maradjon csendben kicsit, aztán menjen a dolgára!

  Ez a beszéd nagyon imponált Hortenzia asszonynak, és megint kizökkent néhány pillanatra, de aztán felvette a kesztyűt:

  - Nem sokáig lesz lehetőség itt irkafirkálni és ezt a borzalmat bámulni! Már többen jelentették, és bizonyára cselekedni is fog a hatóság! Itt gyermekek, alig serdülő ifjak járnak, micsoda dolog egy ilyet ide kirakni, ráadásul ilyen központi helyen! - Erre felé fordult Bella, és a szalmakalapos férfival együtt most ők bámultak rá, nekik akadt el a szavuk. Erre ő formába lendült, és folytatta: - Ezt nevezik művészetnek? Ugyan! Ez közönséges meztelenség, semmi emelkedettség nincs benne, önmagáért való nyers, buja szemérmetlenség, hitvány provokáció...!

  Folytatta volna még, de szavába vágott a déli harangszó, ráadásul a mellettük elhaladt egy gyorsléptű rendőrtisztviselő, aki belépett az üzlethelyiségbe, és látták, amint szót váltanak az igazgatóval. Így aztán elhallgattak, és mindhárman figyelték az üvegen át az eseményeket. Lassan mind többen odasereglettek a hírre, és együtt lehettek tanúi annak, ahogy a Kiállítás e kiemelt darabját maga az igazgató megragadja, és eltávolítja a kiraktból a sokak figyelmét felkeltő akt tanulmányt. 

  Elsőként a szalmakalapos férfi szólalt meg:

  - Legalább Bellácska megörökítette, tegyük ki valahol az Ön vázlatát...!

  - Minek kellett lerajzolni - vágott közbe Szentlászlóiné asszonyság -, mondja meg, minek...?

  - Maga pedig azt mondja meg, minek kellett levetetni - felelt vissza azonnal Bella -, kit bántott ez? Magát? Ugyan már! Valaha Ön is így nézett ki a ruha alatt, vagy nem? Vagy fáj az elmúlás?

  - Mit képzel maga - vörösödött ki újra Hortenzia -, hogy merészel így beszélni velem? Maga, maga... Arra nem gondol, hogy ez az erkölcstelen kép mit vált ki ifjakból, férfiakból? És a gyerekek megrontása...?

  - Ó, hölgyem - szállt be a ringbe a szalmakalapos -, a gyerekek sokkal szabadabbak, nekik ez még természetes, csak mi szemérmeskedünk! Egyébként a szépség megmutatása igenis művészet...! 

 - Micsoda szemfényvesztő képmutatás - replikázott a felháborodott asszony -, hallottam ám, miket mondott, mire akarta rávenni ezt a..., ezt a nőt...!
 - Hogy belőlünk férfiakból mit vált ki, azt bízza csak ránk... - válaszolt vissza vidáman a szalmakalapos, és bizony még sokáig tépték volna egymást, ha nem lép ki az ajtón a rendőrtiszt, és nem kezd az összesereglett tömeg oszlatásába.

  Aznap éjjel sem özvegy Szentlászlóiné, sem Bodnár Bella festő tanonc még órákig nem tudtak elaludni. Felzaklatott lelkükben villództak arcok, indulatok, elhangzó mondatok. Leginkább az üveg mögötti sárgás fehér pucér nőalak nem hagyta nyugodni őket: "félig nyílt ajkain égett a vörös festék, és a mély szemek tüze megcsillant, ahogy beléjük nézett a napsütés"...

  Végül, amikor már a szalmakalapos egészen elázott a vágyaktól hajtott, bánatosan végigivott éjszakában, és éppen egy kávéház leghátsó asztalánál próbált józanodni, a két nő lassan elnyugodott: mintha álmukban találkoztak volna - ott fekszik a díványon Hortenzia, hervadó, de mégis élettel teli, párnás testével, és Bella tisztelettel figyeli, miközben finom mozdulatokkal vászonra örökíti...