Bezárta

Bezárta. A turista csoport végképp szétesni látszott. Az előttük lévő honfitársak ráérősen nézelődő csapata és az utánunk jövő román, kínai és más nemzetbéliekből álló embertömeg pedig feloldódni látszott az ő lassan összeszokott közösségében. Ő pedig mind idegesebben nézegette a királyi kastély szépséges, bár minden mértéket nélkülöző részleteit. Az idegenvezető hangja - aki mindig minimum egy-két teremmel előttük járt már - ismerősen zsongott a fülén lévő hangszórón át. Már megszokta, sok információt ebből nem nyerhet ugyan, de mégis nagyjából tudta, hol tart a csoport.

Bizony végül bezárta. Mert eleve utálta a tömeget, és azt különösen, ha valaki hozzáér. Egy román nő pedig már két terem óta a nyakában lihegett egyre közelebb, hol ezzel, hol azzal a testrészével érintve őt, jelezvén, hogy útban van. Annyira bosszantotta már ez az erőszakos nyomulás, hogy direkt fedezte a helyet, mint meccsen a védő a labdát, nehogy elé kerülhessen.

Nem tehetett mást: bezárta. Mert addigra már tényleg elege volt ebből a népből. Ezt a asszonyt amúgy is már látta. Várakozva, egy útmenti sziklafalon ült, és bosszantotta, hogy egy faág, annak levelei a hátához érnek, erre a mellette ülővel letépette előbb a leveleket, majd a teljes ágat, csak hogy őt ne érintse. Már akkor végtelenül felháborodott ezen, ám mikor őt érintette, arra gondolt, ő is letörné a karjait.

Így hát bezárta. Pedig napok óta uralkodott magán. Amikor elindultak négy nappal ezelőtt, elhatározta, nyugodt és nyitott marad, ad esélyt ennek a szomszédos népnek. Eleinte meglepte, mennyit haladt előre a civilizáció tekintetében ez az ország. Még örülni is tudott nekik. Emellett jól tűrte a sorbanállást, a minden megállásnál hömpölygő turisták minden zugot ellepő masszáját. Aztán egy-egy városnál kiborult: "Hogy lett ez az övék?" Igyekezte elnyomni magában a feltoluló "revízionista" felháborodásának hangjait, a haragot, a bánatot. "Ez már így van" - hűtötte le magát. Vagy ezt mondogatta: "Ez így alakult, nem lehet már visszacsinálni." Kicsit morgott, ennyit engedett meg magának.

Mégis bezárta. Ez a nő azonban önuralmának erősen őrzött, visszaépítgetett gátjait kezdte átszakítani. Nagyon fájt neki, hogy úgy csinálnak itt ezek, mintha ezt itt mind ők építették volna fel: "Mintha mi itt sem lettünk volna ezer éven át!" A vér elöntötte a fejét, amikor újra meg újra megállapította, hogy a feliratok több nyelven is informálnak, csak éppen magyarul nem. Emellett, ahogy járta a termeket, bosszantotta az "újgazdagok törekvő mértéktelenségével" megépített, egyébként részleteiben igen gyönyörű épület látványa, legalább annyira zavarta ez, mint a minden szuvenírra és minden házra kitett piros-sárga-kék trikolor is. Az ázsiai turisták ügyes előreszivátgása már robbanás közeli állapotba hozta. 

A mögötte folyamatosan előzni készülő asszony óriásira fejlődött mellei már szinte félrelökték őt, és ekkor nem bírta tovább: bezárta. Előbb azt gondolta, egyszerűen földre teperi valahogy, és agyonüti, de érezte, ez durva lenne, méltatlan hozzá, talán túl erős reakció. Egy pillanatra el is szégyellte magát. Végül meglátta nem sokkal maga előtt azt az ajtót..., a kulcs benne maradt. A terv villámgyorsan megszületett. Minden erejét koncentrálva, miután kinyitotta az ajtót, iszonyú nagyot "taszajtott" az asszonyon, és belökte a kis szobába, sebesen bevágta az ajtót, és ráfordította a kulcsot. Csak a döbbent hájas arc maradt meg előtte, román trikolorban úszva.

Tehát belökte - és senki nem vette észre ezt a kis gaztettet. A kezdeti bátortalan kopogtatás is alig hallatszott a turista-zajban. Már távolabb sodródott a tömeggel, amikor az egyre kétségbeesettebb dörömbölést már érzékelhetővé vált. Meggyorsította lépteit, most ő söpört félre mindenkit, és hamar kijutott a levegőre. Már nem sétált a parkban, ahogy tervezte, csak valahol feljebb egy árnyas sarokban várt a buszukra.