Itt a vége 

   Itt a vége. Nem írok

  És nem álmodom 

  Tovább.

  Csak hallgatom

  Elhaló lépteim zaját.

  Egyre távolabb vagyok

  Magamtól, és sírok,

  Rettenetesen sírok 

  Elrablóim karján,

  Nyitva hagyott ajtómon

  Beárad a magány,

  És én fázva 

  Bújnék hozzád,

  Aki sosem voltál.

  Vadul üvölt rám 

  Amit itt hagytál,

  Te, buta,

  Régi énem,

  Naiv cimborám.

  Csupaszon falhoz

  Lapulok, hallom,

  Ahogy a vádverés

  Odakinn kopog,

 "Nem voltál jó,

  Látod, végül 

  Mindenki itthagyott."

  Szemeim befelé néznek,

  Kutatják a sötétséget,

  Ami maradtam,

  Így, hogy már messze járok.

  A pecsét, amit rám nyomott 

  Sok rongy éjszaka,

  Igaz, nincs már vita,

  Megadom magam 

  Lassú enyészetnek,

  Fityiszt mutatva félelmeknek,

  Nem kínoznak tovább,

  Aki még érzett bennem,

  Már messze jár.

  Hálót fontam,

  De üresen áll,

  Okosan elkerülte,

  Aki száll.

  Nincs mit ennem,

  Hús, rágnivaló,

  Csak levegő,

  Köd, és gyökereim

  Keserű íze számban,

  Szétszakadt önmagam

  Örök gyásza.

Sok már...

Feltépett sebek

Egyetlen este is elég,

Kifakad, elönt az emlék,

Ugyanaz a bús fájdalom,

Arcokat mintáz falamon,

Maró elhagyatottságot,

Intést: eljön majd halálom.

Mert ő is elment,

Visít hűlt helye,

Pedig szívemben még meleg

Hangja egészen eleven,

Ahogy magamat kutatom,

Látom már, lassan sorvadok,

Egymásra dőlnek a napok,

Porfelhőben pillanatok, 

Én vadul utánuk kapok,

Hiába, már csak jajgatok,

Visszahúznak a hínárok,

Valaki után kiáltok,

Fullasztó ember-magányom

Sírva hordom, fájva állom,

Közben keresem a hitem,

Vagy legalább dacos szívem,

Hátha átírják a kottám,

Keserű, nyavalygó nótám,

Széttörve azt a "vak diót",

Láncot, tornyot, illúziót,

Lehetnék "sebzett gyógyító"!

Nem értem

nem értem, hová lettél

hangod után sóvárgok

nemrég még velünk ettél

beléd karol még álmom

érzem bőröd melegét

még fürkészem a távolt

lényed minden részletét 

felidézni próbálom

valóság lett emlék 

egyszer csak megállok 

mert nem nem

nem értem, hová lettél 

Aki szolgál

Szétfolyt arcod helyén

Szétfolyt arcod helyén

Pára, könny, kén és fény.

Már nem lehet úgy, mint volt.

Bujkálsz egy kérdés elől.

Sárgán ömlő képektől

Szétfeszült régi fiók,

Nyers adatok, szürke por.

Nyitott műhelyajtón,

Zavaros feliratok,

Már sosem lesz úgy, mint volt.

Egy fejezet 

egy fejezet.

folytatás ez.

szétfolyt tinta

teleírt papíron.

gyertya illat.

átkelés a hídon.

odaát hagyva

otthonos mondatok.

sosem hallva

már azt a hangot.

kráter-üresség

a voltról beszél.

menni kell még

de szív belerendül

és visszanéz.

Az utolsó perceket

Vannak,

Szorongó

Casablanca

Fekete-fehér szemek, arcok,

Anton

Fedetlenül

Minden megváltozott.
Elöntötte a szégyen. Már nem bízott benne. El akart bújni előle.
Látta önmagát - és nem látta többé szépnek. Csak egyre és egyre a hibákat vette észre, újabbat és újabbat. Legszívesebben egészen elrejtőzött volna, de azt nem lehetett, nem tudta hogyan.
Valami közéjük állt. Valami, ami addig olyan egyszerű és igaz volt: meghittség, közelség - összetört, és már nem lehetett visszacsinálni. Már csak nézni akart, látni nem.
Ő már külön sziget volt, ő önmagában - levált.
Félt.
De néha, friss hajnalokon, levetkőzött, és úszott a hűvös átlátszó tiszta tóban a felhők között. Olyankor azt se bánta, ha az a másik meglátja. Akkor látszani akart, ahogy álmaiban megjelent a Kert emléke, és a tó körbeölelte és végigsímogatta testét...

Csak borogattam

Csak borogattam,
De gyógyítani,
Nem tudtam,
És csak mondtam,
Mondtam,
Meghajlítani
A rozsdás vasat
Mégsem tudtam. 

Ha közel jössz

Ha közel jössz, már tudod, vétkezem.

Valahová tartozni... igazán

Ha valahova tartozni
Szerettem volna,
Csak én kötöttem
Hitvány bogokat.
Vártam, mint utas,
De nem vett fel
Semelyik vonat.
Integettek ugyan,
Mondtak szép szavakat,
Aztán a maguk útján
Tovább robogtak.
Maradt a Vágy,
De még az is fáj,
Hiszen csak én akartam:
Megmosolygom magam.  

Vergődés