Felszívódott

Az idegenvezető nagyon idegenül érezte magát a sokadik turnusával.

Alapvetően barátságosnak mutatkozott, minden csoportban hamar mellészegődött a két tipikus résztvevő: a bizalmaskodó és az okoskodó. Ebben a csoportban e kettőt egyesítette magában egy idősebb nő, aki a vezető mögé ült le a buszban leányával, vagyis egy sorban vele, mintegy jelezve, egy riválissal mindenképpen számolnia kell.

A bizalmaskodó utasokat általában közel engedte magához, de azért tudta, meddig, vigyázott. A másik típust is jól tudta kezelni, mederben tartani és, ha kell, felhasználni a tudását, ha kell, lefékezni.

Jól értett ahhoz is, mit kell csinálni az örökké elégedetlenkedővel, a folytonosan későkkel és a vásárlás mániásokkal is. A mindent lefényképezőknek is próbált gesztusokat tenni, időt hagyott nekik, sőt erre kifejezetten alkalmakat biztosított. Az izzadósakat, az igényteleneket és a pánikkeltőket is elhordozta türelemmel. Alázattal állt azokhoz is, akik a magukkal hozott útikönyvekből vett információk alapján igyekeztek kiegészíteni őt, időnként kiigazítani. Kibírta, de nehezen viselte azt turista fajtát, aki már mindenhol járt, ezzel szívesen dicsekedett, és azon volt, hogy összehasonlításait elvégezvén, a lehető legtöbbször degradálja a látottakat: ő már látott ilyet, sőt, az még sokkal szebb, nagyobb, olcsóbb, akár finomabb vagy érdekesebb volt. Ebben a csoportban ezt is magába integrálta az elöl ülő rivális.

Akadtak kedvenc útjai mind az úticélt, mind a résztvevőket illetően. Ez a hely, ahol most jártak, benne volt az első háromban. Sok évtizede vezetett már ide csoportokat, saját élményei, ismerősei, biztonságos nyelvtudása, ízlése hitelessé tette ezúttal is munkáját. 

Ez a társaság sem volt más, mint a többi, bár már rég nem akart senkivel személyesebb kapcsolatba kerülni, mert megtanulta: hiába ő most a központi figura mindenki számára, akire figyelnek, akire kíváncsiak, akihez "dörgölőznek", valószínűleg sosem látja többet őket az út végeztével. Régen sokszor meggyászolta ezt, hiszen megszeretett embereket, voltak nagy beszélgetéseik, aztán, huss, mint a tovaszálló galambok...

Most tehát arra törekedett, hogy ne ismerkedjen, és így senkihez ne kötődjön. Nem kérdezett vissza, nem érdeklődött senki után, magáról pedig már szinte semmit nem beszélt. Amúgy egyre kevesebb olyan emberrel találkozott, aki bármit is belekérdezett volna az általa elmondottakba. Semmi tisztázó kérdés, mélyebb érdeklődés, helyette csak a saját maga "viszont-sztorijaival" válaszolt. Inkább monológok voltak ezek, felváltva. Elfogadta ezt, nem is várt már mást, de éppen ezért kerülte a hosszabb beszélgetéseket.

Ebben a csapatban is betöltöttek majd' minden szokásos szerepet. Ott volt hát az előbb említettek mellett a csendes és magányos farkas, a cigarettás, a baseball sapkás, a vagány, a buszon zabáló, a sofőrrel barátkozó, a kihívóan öltözködő, az extravagáns és a rejtélyes is. Nem viselkedtek sem bunkóbban, sem érdektelenebbül, mint más, korábbi turista csoportjai. Mégis mind idegenebbnek érezte őket, és köztük önmagát. 

Leginkább talán az fájt neki, hogy semmiféle meghatottság, elfogódottság nem látszott rajtuk, amint megpillantották a tengert, és látszólag utána sem érintette meg őket illata, színeváltozásai, hangja, ritmusa, sem semmi belőle. Ezen inkább csak meghökkent, meg sem merte fogalmazni magában, amit ennek kapcsán legbelül érzett. Meglehet, ez is elválasztotta tőlük. 

A reggelizésük azonban ennél is jobban felbosszantotta. Mohón és rendezetlenül szedtek maguknak a büfé kínálatából, és undorítóan ettek, rettenetes romokat hagytak maguk után az asztalokon. Emiatt borzasztóan restellte magát a szálloda személyzete előtt. 

Valahogy még ezt is lenyelte, de idegenebbnek érezte saját honfitársait, mint a hotel színesbőrű dolgozóit, vagy akár az itt nyaraló taljánokat, németeket és a többi idegen nemzet reprezentásait. (Talán csak amerikaiakra és kínaiakra nem cserélte volna le őket.) 

Utólag tudta csak megfogalmazni magának, hol pattant el a húr: elkezdték hangosan a vendéglátó ország és népének nyílt színi gyalázását. Ezután már nem tűrte tovább mindazt, amit eddig kibírt, elviselt, és végképp elidegenedett tőlük.

Az már talán csak az utolsó csepp volt mérgébe, hogy az egyik falánk és fontoskodó csoporttag, merő véletlenségből, ráöntötte fagylaltjának egy jelentős részét, és még ő háborodott fel: szidta a fagylalt árust, a fagyi minőségét, és sajnálta magát és a potyára kiadott eurót.

Ez akkor történt, amikor egy templom előtti téren magyarázott az enervált és érdektelen csoportnak. Eközben egyre szomorúbbnak és magányosabbnak érezte magát. Szinte "bezavarta" őket a barokk díszletek közé, türelmetlenül, ő maga azonban kint maradt, nem volt hajlandó további információkkal ellátni a templomokban mindig vadul kattintgató csoporttagjait. Elindult a kis utcákon az ellenkező irányba, minden gondolkodás nélkül...

A kisvároska végéig futott, ott talált egy vendéglőt, beült, a legbelső asztalhoz, és bort kért. Emlékezett. Köztük egy pisztáciás süteményre, amit Rousillionban egy boulangarie-ben vett, és szinte elolvadt a szájában. A párizsi burgundi marha ízét is érezte szájában. Egy nápolyi kávé is eszébe jutott, amikor eltűnt benne a kiskanál, és először megrémült tőle, akkor látott először csoki kanalat. A Neszebárban elfogyasztott utánozhatatlan sopszka saláta ízét is szájában érezte; ahogyan felvidéki tót ételeket is, és utazásai alatt megkóstolt sokféle finomságot. A különböző tájak borait is őrizte emlékezete, amikre mindig jutott az utazási irodától kapott ellátmányból. Most tehát kiadós ebédet rendelt, helyi borral.

Az ebéd végéig nem gondolt a faképnél hagyott csoportjára, csak a kávé kortyolgatása közben jutottak eszébe. Elképzelte, ahogy először keresik őt, majd kétségbe esnek, és végül az okoskodó-bizalmaskodó-mindebt-lefitymáló "riválisa" kezébe veszi a dolgokat, és keresik gőzerővel a buszt. Csakhogy az a városon kívül parkol, és várja a telefont. Ám a sofőr számát nem tudja senki. Hangosan nevetni kezdett. A pult mögül meglepődött arcok vizslatták és találgatták, mi lelte őt. Boldog és elégedett volt: igen, felszívódott, eltűnt nyomtalanul...

Egy helyi buszra ült, majd leszállt, taxit fogott, hogy a hotelben gyorsan felkapja a holmiját és végleg eltűnjön előlük. Csak éppen egy valakivel nem számolt: a csendes, magányos farkassal. Megfeledkezett arról, hogy a fejfájásos-hányós tünetek miatt nem tartott velük aznapi kirándulásukra. A hotel liftje előtt futottak össze, és meglepődve meredtek egymásra. Ez az ember egész út alatt egy szót sem szólt, most sem, de kérdőn magasra vonta szemöldökeit. Ettől aztán begurult, nekinyomta a falnak és üvölteni kezdett utasával:

- Elegem van belőletek, torkig vagyok az unott pofátokkal, a műveletlenségetekkel, az ostoba kérdéseitekkel, és azzal is, hogy minden városban a vécét keresitek és a nyomorult szuvenír boltokat - egyre hangosabban és dühösebben kiabált -, és mohón zabáltok, vásároltok, és állandóan fényképeztek, de nem tudtok megrendülni a tenger látványától, és nektek minden rom egyforma, képtelenek vagytok picit elkussolni és csak figyelni a tájat, a házakat és a... 

Ezen a ponton hirtelen abbahagyta az ordibálást, mert eszébe jutott, hogy utóbbival éppen ez a szerencsétlen fickó nem vádolható. Minden átmenet nélkül újra rátört a röhögőgörcs, épp időben, mert a recepciós hölgy már kétségbeesetten siettet hozzájuk, amikor nem szűnt az ordibálás. Megnyugodott, amikor megpillantotta a harsányan nevető idegenvezetőt, legyintett és sarkon fordult. A csendes, magányos farkas viszont hányni kezdett, amire a liftből éppen kiszálló két hölgy felsikoltott. A recepciós újra odarohant a fogadó helyiségből, és intézkedni kezdett rutinos mozdulatokkal. Az idegenvezető belépett a liftbe, majd eltűnt a helyszínről, aztán a szobájából, a szállodából és a városból is. Sőt teljesen eltűnt, senki nem hallott róla azóta. Így vált lassan igazán idegenné az emberek között, és többé nem vezetett senkit...