Megfojtotta

Megértően, néha kissé bólogatva, hűséges kutyaszemmel, készségesen hallgatta Ipszilon asszonyt, odaadóan felé fordulva - mint, ahogyan sokakat meghallgatott évek óta, akik neki sírták el bánatukat, majd hálásan emlegették őt. " Ennek az Nikolics úrnak olyan nagy lelke van" - méltatták egymás között a férjük által elhanyagolt asszonyok. Nikolics úr most is odaadóan hallgatta Ipszilon asszonyt:

- A férjemnek csak a testem kell, lelkemre egyáltalán nem kíváncsi. Igen ilyenek a férfiak, csak kihasználnak bennünket - majd kis szünetet tartva, meleg hangon hozzátette -, persze ez Önre nem vonatkozik drága Nikolics úr, Ön más, olyan más, olyan jó! A férfiaknak kell a vasalt ing, a bevásárlás, a főzés és a tiszta lakás. Otthont kell teremtsünk nekik, minden kell nekik, amit fizikailag adunk, de a lelkünk, Nikolics úr, a lelkünk, az nem kell nekik, arra nem kíváncsiak, arra nincs idejük. Vagy ha néha mégis érdeklődést mutatnak, látszik, hogy nem szívből van, hogy az is csak azért van... Azért a bizonyosért, érti, Nikolics úr, ugye érti...? Csak a testünk kell nekik.

Nikolics úr ezúttal és megértően bólintott, mint beavatott, együttérző, igaz barát... Érezte, ahogy kövér teste kitölti a fotelt, amibe egy órával ezelőtt huppant bele, és csak nézte a panaszkodó, magányos, kihasznált női lelket, és mindennek nyomát az arcán... Tudott vele fájni, ahogy tudott mindenkivel. Valami áradt belőle, ami az embereket bizalommal töltötte el. Talán a szakálla kölcsönzött neki valami bölcs szerzetesi arcot. Gyakran simogatta őszülő fekete szakállát, ahogyan hallgatta mások panaszát. De lehet, hogy a szemüvege tette, ami szép kék szemeit még jobban felnagyította. Egyszer valaki azt mondta neki: "Önnek olyan szép kék szeme van, hogy mindig a tenger jut eszembe róla". Gyakran tükörben vizsgálta szemeit, szerette volna ő is látni a tengert... Amióta száz kiló fölé szökött a súlya, nem nagyon szerette nézni magát a tükörben, az arcát sem, mert nagyon zavarta lecsüngő tokája. Amikor csinosabb hölgyekkel beszélt, a kezét mindig szakálla folytatásához helyezte, hogy semmiképpen ne látszódjon ez a kínos részlet. Hiú ember volt, de igyekezett egyszerűnek és elégedettnek látszani. Gyakran gúnyolta is magát...Ipszilon aszony azonban nem sok időt hagyott a merengésre, és folytatta panaszait. A refrén azonban mindig ez volt: "csak a testünk kell nekik".

Doktor Nikolics maga sem értette, de kezdett elfogyni híres türelme, érezte, hogy valami a lelkében kirobbanni készül, amit nem tud feltartóztatni, aminek még nincs formája, ezért nyakon sem tudja ragadni.Már alig hallotta a szavakat, amiket Ipszilon asszony panaszosan felé lehelt, érezte, kipirul az arca, fülében dobol a szíve, kihűl a keze... Már csak arra a mondatra lett figyelmes, hogy az asszony kérdezi, rosszul van-e, hozzon-e vizet... Ekkor meglepő gyorsasággal felállt a fotelból kövér testével, és rárontva az asszonyra, fojtogatni kezdte, és magából kikelve üvöltötte:

- A nőknek pedig csak a lelkünk kell...! A testünk után nem vágyódnak, az nem kell...! Csak hogy meghallgassuk őket...! Az kell? Meg hozzunk haza sok pénzt... Meg javítsunk meg mindent... De a testünk...! Érti? Nekünk az is van! Miért nem kell senkinek a testem, idejön és csak beszél, beszél..., de miért nem simogat meg, miért nem öleli át? Mert kövér vagyok? De ha sovány lennék akkor se kellenék...! Csak lelkem kell, igaz? Kihasználni, kifacsarni... Nagy szívem van? Megmutatom mi a nagy még rajtam...

De már nem volt, kinek... Amikor elengedte a nyakát, amaz élettelenül, mint egy rongy, lefolyt a székről...