Bokán rúgta

Bokán rúgta. Amikor az éppen kezet nyújtott neki. Hiába a barátságos és leereszkedő mosoly, még néven is szólította, ő egyszerűen és minden magyarázat nélkül bokán rúgta.

Tulajdonképpen évtizedek óta várta... Mit? Talán egy mondat is elég lett volna. Egy szó: észrevettünk. Az elmúlt években azonban a lemondás és az elengedés lett úrrá rajta. Amit elvégzett, azon nem látszott ez, de munkakedvét alaposan megtépázta a hiábavaló várakozás. Az első években még nagyon szerényen, őszinte alázattal dolgozott. Tudta jól, még kezdő, hogy sok mindenhez nem ért - és mély tisztelettel figyelte a Cég régi dolgozóit. Készült a belépésre, és nagyon megbecsült minden pillanatot, hogy végre ő is a Cég dolgozója lehet. Szinte áhítattal hallgatta a régiek beszámolóit, ők hogy kezdték, mi mindenen mentek keresztül, milyen volt a régi időkben itt dolgozni. Ilyenkor azt is érezte: ő azokban az időkben, talán nem is állta volna meg a helyét. Örült, hogy éppen akkor, éppen ezen körülmények között kaphatta meg első feladatait a Cégnél.Ahogy teltek az évek, jöttek új dolgozók, akikhez képest, már ő számított "réginek", "öregnek". Nehezen tudta elfogadni, hogy azt a tiszteletet, amivel ő viseltetett a régebbiek felé, ő már nem kapta meg. Azonnal letegezték, haverkodtak vele. Később aztán kezdett erre büszke lenni, örült, hogy segíthetett ezzel a beilleszkedésben. Sőt egyfajta hídnak érezte magát a régi dolgozók (akiket olyannyira tisztelt, ugyanakkor már különbözött tőlük) és az új nemzedék között (akik pedig már nagyon mások voltak hozzá képest). Értette feszültségeket, értette mindkettő életérzését. Ő egyik sem volt. Vagy mindkettő.Az új nagyfőnököt azonban iszonyatos erővel bokán rúgta. Ez nem volt jellemző rá. Nem is sokan vették észre. A nagyfőnök csak halkan felszisszent, különös értetlenséggel ránézett, egy pillanatra legörbült a mosolya, azután folytatta tovább a kézfogások sorát. Nem szólt egy szót sem. Különös érzéssel töltötte el, hogy jól sípcsonton rúghatott valakit végre. Bár utólag sajnálta, hogy nem hasba vágta. Arra gondolt, most, ahogy felbátorodott, és ez érthetetlen módon megtörténhetett: ha visszapörgethetné ezt a filmet, bizonyosan inkább hasba vágná. Jó erősen, hogy egy ideig ne kapjon levegőt. Akkor nem titkolhatta volna el...

Évekig várta, hogy az előző főnök, meg az azelőtti, meg az azelőtti, na meg az, aki még előtte volt, végre észreveszi őt: hogy szorgalmasan, lelkiismeretesen, egyre nagyobb szakértelemmel, odaadóan dolgozik. Várta, hogy felfedezzék. Remélte, hogy egyszer kaphat valami olyan feladatot, amiről azt mondják, hogy csak ő képes megcsinálni. Olyan boldogan tett volna valami többet, valami nagyobbat a Cégért. Közben elégedett volt a munkájával, cseppet sem érezte magát feleslegesnek. Az osztályon, ahol dolgozott, nagyon megbecsülték. Többször éreztették vele, hogy nélkülözhetetlen. Ilyenkor szerényen, kissé oldalra hajtott fejjel, alázatosan dörmögte: "Ugyan, ugyan...", vagy elsütötte a szokásos frázist: "senki sem pótolhatatlan" - de közben belül pont az ellenkezőjét remélte. A legkedvesebb dicséretek pedig annyira zavarba ejtették, hogy hirtelen csak annyit tudott mondani, hogy köszöni... Nem volt hát elégedetlen, mindenkivel szerényen viselkedett. Amikor egy-egy kisfőnök látogatóba jött, általában igen barátságos hangnemben beszéltek vele mind. Ilyenkor arra gondolt, majd viszik a hírt, felfigyelnek rá Odafönt. Erre hiába várt.

Ezért hát jól bokán rúgta most ezt a vidám embert, aki Odafönt, elérhetetlen messzeségben irányította a Céget. Pár éve megelégelte a várakozást. Így aztán egyszer, csak egyetlen egyszer, járt is Odafönt, a kettővel ezelőtti Nagyfőnök irodájában. Nem hívták, ő kért időpontot. Akkora már elveszítette a türelmét, a reményt, hogy észreveszik ők, hogy Fentről valami látható abból, amit ő lent szorgalmasan tesz. Szeretettel fogadta a nagyfőnök. Leereszkedő hangnemben, még be is avatta egy-két dologba. Mikor elmondta szerény javaslatait, kissé kritizálta a Cég egy-egy gyakorlatát, felhigítva azt sok-sok elismerő szóval, elégedetten állt fel kényelmes puha bársonyos fotelből, és szinte hajlongva búcsúzott a nagyfőnöktől. Akkor úgy érezte, nyomot hagyott, talán most már a nevét is ismerik. Azt remélte, majd újra hívhatják, hogy éppen egy rászabott munkát találtak.

Ahogy bokán rúgta, sajgott bele a lába neki is - de nem bánta. Ennek meg kellett történnie. Nem érdekelték a következmények. Ha kirúgják, az sem baj. Bár erre a gondolatra annyira összeszorult a gyomra, hogy képtelen volt enni a fogadáson a finomabbnál finomabb különlegesen díszített szendvicskékből.Ahogy az osztályáról egyik nagy rajongója, teli szájjal, hagymaszagtól bűzölögve magasztalta neki az új nagyfőnök köszöntő beszédét, próbált mind hátrébb húzódni, amikor pedig látta, mindhiába hátrál, halkan odasúgta: "engem már nem érdekel..., én, én bokán rúgtam". Amaz közelebb hajolt hozzá, mert a zajban nem értette. Ő újra elmondta, de az csak jött egyre közelebb, mint aki süket. Talán értette, de nem hitte el, amit hallott. Nem bírta tovább és elordította magát: "Bokán rúgtam azt a bájgúnárt, és szarok rá is, és az ünnepi beszédére is...!" Hirtelen csend lett...