Letépte

Letépte. Amikor először megpillantotta, összerezzent, nem akart, nem tudott szólni, hiszen már rég elfogytak erre a szavak. Próbált máshová nézni, a színészek fotóiban elmerülni, a büfé kínálatát analizálni. Ám mégiscsak nyomot hagyott benne a képtelen látvány. Mintha vonzaná a borzalom, hátra-hátra fordult, hogy lássa - de már arrébb mehetett, eltűnt. Mint egy vadászeb, szaglászott, vizslatta a várót, de sehol nem találta a felkavaró látványt hunyorgó szeme. Próbált megnyugodni.

Később mégis letépte róla. Ahogy a toalettre várók sorfalán át Felesége végre előkerült, üdítő látványt nyújtott. Ám ezt is képes volt darabokra törni a borzongás: az a fickó éppen csodálatosan tündöklő asszonya előtt haladt keresztbe, belefúrva magát a pompába - erre már újra dühös lett, és újabb "vértömeg" tolult sokat megélt fejébe. Már a színdarab se érdekelte, már semmi - már a büfé sem villanyozta föl. A hitvány mindenhol-ugyanolyan-egyenperecen kezdett hőbörögni, azon töltve ki haragját. Feleségére öntötte világfájdalmát, és csak morgott, remélve, hogy lassan mégiscsak megnyugszik, ahogy máskor is.

Másképp alakult, és bizony letépte egy mozdulattal, mert ez következett ebből most már... Nem várt sokat a színdarabtól, annyit csalódott a "rendezői színházban", ahol nincs bizalom a szövegben, annak erejében, ahol a darab csak ürügy... Évek óta "csakazértis", makacsul, ünnepként élte meg a színházat, ami mégiscsak egyféle varázslat, csoda, egyszeri, csak nekik és ott szóló ajándék. Annyi sok kompromisszumot hozott már, annyi minden felett szemet húnyt az öröm, a bánat, a katharzis kedvéért - de most valami nem engedte tovább. Eltűrte a farmert, a garbót, az "ünnepi kockás inget", a gyűrött pólókat, az előadás alatt elővillanó mobilokat, a rágót, a megrendítő pillanatokban csattogó retikülöket és harákolásokat, sőt a pusmogást, a vihogó-idétlen osztályokat, a fel-felszisszenő ásványvizes palackokat, egyszóval mindent, mindent - egy sóhajtásnyi irodalomért, egy utolsó csepp üdítő kultúráért, egy egészen apró szellemi impulzusért, hogy bele ne haljon a földszintes életet élő sivár könyezetének fojtogató présébe... De ezt már nem tűrhette.

Hátrafordult, és letépte fejéről a sapkát. A pufi dzsekiben ülő fiatal férfi annyira meglepődött, hogy hirtelen minden reakciója elmaradt. Az artikulálalan ordítás, mellyel ő a döbbent "ifjú színházbarátra" támadt, teljes megdöbbenést okozott a nézőtéren. A félhomályban mindenki fel-felágaskodva figyelte, mi történt, mi fog történni.... De nem történt semmi. Semmi. Csak egyszerűen elkezdődött a színdarab második felvonása. Ő leült, a Feleség nyugtatón tette a kezét combjára, miközben a sapka a kezében ragadt, a fiatalember pedig nyerített egyet, összesúgtak, kicsit mozgolódott, súrolgatva a pufidzseki egyik részét a másikhoz, majd már folyt is tovább az előadás. Felesége gyengéden kihúzta görcsben maradt kezéből a sapkát, és hátra sem nézve, odanyújtotta gazdájának.

Másnap, amikor az utcán a mentők odaérve hozzá, próbálták újraéleszteni, letépték róla a dzsekijét a jéghideg télben, és ő, aztán lassan nyitogatva szemét, konstatálta: ez már más világ...