Még egyszer, utoljára

A partra vetett és a Villa Jadranka című regények folytatása, ezzel a TRILÓGIA záró darabja is elkészült.

VIDEÓ AJÁNLÓ      2in1 AJÁNLÓ   2in1 Könyvebemutató ajánló    Összefoglaló videó a Tenger Trilógiához

A könyvbemutatóról:

A könyvbemutatón vetített videók:

A három könyvbemutató összes anyaga:

 

A Szülőföld Könyvkiadó vezetőjének Farkas Csabának ajánlása a könyvhöz

elhangott a könyvbemutatón 2025. november 29-én


Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Vendégeink!

A szerző a Szülőföld Könyvkiadó nevében üdvözlöm önöket és köszönöm, hogy elfogadták meghívásunkat mai rendezvényünkre. A mai este különlegessége nem csupán az, hogy két könyvet mutatunk be egymás után. Ennél sokkal többről van szó. Olyan irodalmi pillanat ez, amely egy családban ritkán adatik meg: amikor nemzedékek nemcsak egymás mellett élnek, nemcsak beszélgetnek, hanem ugyanazon a pódiumon együtt szólalnak meg. Egy család két nemzedéke ugyanazon az estén áll olvasók elé, ez bizony kivételes. Ezt a fajta örömöt teljesen át tudom érezni. Hiszen az apa lánya kapcsolat mindig egy különleges szelete a családi köteléknek. Ezért engedjék meg, hogy apró kitérővel kezdjem. Nekem is van egy hasonló korú lányom, akinek az volt az álma, hogy 18 évesen apával egy hétvége Párizsban. Természetesen kimentem vele, ezért a képért. Megérte. És ezt a lelki kötődést tapasztaltam Zoltán barátomnál is, amikor szóba került Fanni. Mert azt mondják: az írás nem örökölhető. A tehetség nem átadható. Aztán az ember kezébe kerül a Rab madarak című kötet és rájön, hogy talán mégis. Ez a kötet ugyanis egy különleges írónő első önálló hangja. És ez a hang már most határozott, saját ritmusú, lírai, érzékeny, és ami a legfontosabb: igaz. Mert vannak írások, amelyekre rákérdez az olvasó: "vajon mit akar ezzel mondani?" És vannak olyanok szó szerint az első oldaltól, amelyeknél a mondatok nem magyarázatot kérnek, hanem megnyitnak egy ajtót. Belépünk, és olvasók leszünk. A Rab madarak ilyen könyv. Fiatal szerző, de érett tekintet. Benne van a generációja, korosztálya minden küzdelme, bizonytalansága, kérdése és válaszkényszere. Kiadóként külön öröm számomra látni, amikor egy új alkotói hang első könyve nem másolat, nem mintakönyv. Így kezdődik minden valódi pálya. Nem bizonyítani akar, nem utánoz, hanem saját hangon szól. És talán ez a legnagyobb dolog, amit egy első kötet elérhet. A "Rab madarak" első látásra egy fiatal lány felnövéstörténete, valójában azonban lélektani regény: hiteles, fájdalmas és őszinte. A történet egyik legnagyobb erénye, hogy nem kívülről meséli el a traumát, hanem belülről engedi megélni, így az olvasó nem megfigyelő, hanem átélő lesz. Egy ifjúsági lélektani regény egy lányról, aki királynőt játszik. Egy fiúról, aki bolyong a világban. Egy családról tele álarcokkal és titkokkal. Egy táncról, ami elindít valamit. És egy szerelemről, ami mindent megváltoztat. Ritka könyv: felkavar, de nem remény nélkül. És talán ez a legnagyobb értéke. És, hogy az ünnepet még ünnepélyesebbé tegyük. Egy személyes gondolattal kezdtem, had fejezze is be ezzel. Szeretnék gratulálni, egyben megköszönni Fanninak a könyvét abból az apropóból, hogy ez a kötet kiadónk 600. kiadványa. Szép, szimbolikus íve van ennek az estének: az egyik kötet az indulásról szól, a másik a számvetésről. Ma két könyvet mutatunk be, de valójában három történet találkozik itt: egy fiatal szerző első önálló kötete, egy érett, nagy ívű mű záró darabja, és mindaz, ami a kettő között ott van: család, emberség, kultúra és hagyomány.

Azt szokták mondani, hogy trilógiát írni nagy bátorság. Én hozzáteszem: trilógiát végigolvasni is az. De trilógiát végigélni – na, az már egészen más műfaj. És Sóskuti Zoltán ezt tette, akinek Partra vetett című regényével kezdődött minden (2021). Aztán jött a Villa Jadranka (2022), amely tovább mélyítette azt a különleges világot, amely egyszerre volt mediterrán és nagyon is rólunk szóló. Emberekről, veszteségekről, újrakezdésekről, hitről, kiégésről és reményről. Most pedig kezünkben tarthatjuk a trilógia befejező darabját, a Még egyszer, utoljára című kötetet. Ez a könyv nemcsak egy történet vége. Ez egy életösszegzés. Egy belső utazás. És talán a legnehezebb közülük: egy elemelkedés a saját árnyékunktól. Ahogy Márai mondja és Zoltán könyvében ez nem egyszer visszhangzik: "Művünk, ezt most már gyanítom, több, egészebb és erősebb, mint mi vagyunk." A regény főhőse éppen ezt próbálja megérteni: mi marad az ember után, a tetteiből, a szavaiból, a kapcsolataiból, a szolgálatból, ha egyszer minden véget ér? Ez a trilógia egyszerre: lélekregény, útirajz, gyászfeldolgozás, közösségi önvizsgálat, és egy ember életének csendes, nagyon őszinte vallomása. Ezt a könyvet ezért lehet úgy olvasni, mint egy történetet, de úgy is, mint egy tükröt. Van bennük fájdalom, szépség, önvád, önirónia, szeretet és sokszor kíméletlen őszinteség. De a legfontosabb talán az, hogy mindhárom kötet hiteles. Mert valaki meg meri írni így, kendőzetlenül, azt: milyen a hit, amikor megrendül, milyen a szolgálat, amikor fojtogat, milyen a szeretet, amikor nincs válasz, és milyen embernek maradni akkor is, amikor semmi sem sikerül. Bízom benne, hogy az Olvasónak mindabból, amit főhősünk átélt lesz saját mondata, saját felismerése, saját "Még egyszer" pillanata. Mert a regény végül mégis erről szól: amíg élünk, mindig van "még egyszer". Köszönöm Sóskuti Zoltánnak, hogy ezt a trilógiát megírta. Köszönöm az olvasóknak, hogy vele tartottak-tartanak. És köszönöm, hogy ma együtt lehetünk megünnepelni ezt az irodalmi utat. És a végére egy személyes mondat: Ha valaki megír három könyvet, az jó teljesítmény. Ha valaki megír három hiteles könyvet, az ritka. Ha valaki megír három igaz könyvet, az kivételes. Sóskuti Zoltán ezt tette. És én büszke vagyok, hogy barátként és kiadóként kísérhettem ezen az úton. Fogadják szeretettel a trilógia záró kötetét. Még egyszer, utoljára. Köszönöm, hogy meghallgattak. Kívánok Önöknek további tartalmas estét!

"Az utcák még csendesek voltak, próbálták kipihenni az előző este nyüzsgését, a turista tömeg andalgó hömpölygését. A part hívogató nyugalommal várta a fürdőzőket, a bárokból még nem szólt a zene. A strandon éppen kifeszítették a napernyőket, kinyíltak a hotelek első zsalugáterei, megjelentek kapuikban a legkorábban kelő vendégeik. Az ékszerüzletek, szuvenírboltok, kávézók is kezdték felvenni a napi ritmusukat. A monarchia korabeli épületeket mélyzöld színnel és frissességgel keretezte a fölöttük magasodó Ucka itteni hegyvonulata, mely akkor is itt feküdt, éppen így, mikor a Grand Hotelt felhúzták, vagy mikor az első nyaraló otthon érezte magát itt, ezen a különleges klímájú helyen. A változatos alakú és hangulatú szállodák, melyek közt most az egyre növekvő autóforgalom búg végig, még hallották, ahogyan végigcsikordul a Fiuméből érkező villamos. Ezen a reggelen az Adria halványzölden terült szét, és csak finoman hullámzott. Így ébredezett a semmihez sem hasonlítható abbáziai reggel, ebbe léptek be most ők is, ketten, meghatottan, mert megérintette őket is, magukon és egymáson is érezték.
Végigsétáltak hát az éppen ébredező városon, végül a Villa Angiolina botanikus kertjében találták magukat. Ahogyan kettesben ültek egy padon éppen a Villa előtt, szemben a tengerrel, Ilon kissé feloldódott, és gyengéden fogta meg férje kezét. Már hozzáért, amikor igazából felfogta önkéntelen mozdulatát; a hála jele volt ez, a vagy a hely hatott így rá? Maga sem értette. Mindenesetre együtt gyönyörködtek a tengerben, és az egész szépséges színes látványban. Közben egy idős ember telepedett melléjük, kissé tolakodó módon, ráadásul, amint meghallotta, hogy magyarok, megszólította őket...

– Mit lehet szeretni bennünk, vén trottyokban? – Hogy mit...? – Irena elmosolyodott, és úgy tartott szünetet, mint aki tényleg komolyan szeretne válaszolni. 

– Azt, hogy ti már annyi mindent végigcsináltatok! Amit egy könyvtárban szeret az ember! Annyi mindenről olvashatok benne, annyi történet, leszűrt tudás, esszenciális mondatok...! Vagy, ahogyan egy múzeumba belépünk: régi dolgok, apró felcímkézett emlékek, összekapcsolódó részletek, időutazás, tér a gondolkodásra, válaszok kérdésekre. Minden ráncotok, nyögésetek, sóhajtásotok, nosztalgiáitok mind-mind, egész elmúlás felé mutató pislákoló létetek sürgető, józanító figyelmeztetés. 

Sokszor jutott eszembe egy szobor, amit Vinkovciban a Báza folyó mellett láttam. Egy kalapos férfi gyengéden ölelte díszes kontyba rakott hajú, asszonyát, és közben szerelemmel vagy tisztelettel ránézett, a nő pedig méltóságteljesen a folyó felé nézett, és egybeolvadtak, egy tömbű, fénylő szoborként. Az a harmónia, amit sugároztak, a legmélyebb vágyaim hívta elő, és akkor ott azon szomorkodtam, hogy nekem sosem lesz ilyen.
Ahogy közel ért, megrendülten sóhajtott: "Hát te voltál valaha Szent Annáról nevezett kápolna". Már csak a falak álltak, az ablakok ívei is éppen csak tartottak még, belül pedig egy magasabb zöldbe borult fa állt, és körülötte bokrok nőttek. Teret foglalt benne az élővilág. Csak bámult kifelé az ablakok és az ajtó helyén, majd térdre borult a sok gaz között, és zokogni kezdett: "ez a kápolna én vagyok..." Szavak és körülhatárolható gondolatok nélkül óriási mozgás támadt lelkében, úgy érezte, mintha sziklatömbök remegnének és törnének össze benne. Az égbolt szolgált kápolna tetejeként, és ahogy időnként felnézett rá, egy hatalmas madár vitorlászott fölötte kiterített szárnyakkal. Megmagyarázhatatlan a rettegés töltötte el, de ezzel egy időben valamilyen ismeretlen nyugalom is.