Odarohant

A.Á-nak ajánlva tisztelettel 

Zebegényi Andor nyugdíjas zongora tanár belépett a Zeneakadémia nagytermébe, miután nagy nehezen levette a kabátját, átnyújtotta a ruhatárnál, és botjára támaszkodva megmutatta jegyét lassan és büszkén a fiatal jegyszedő fiúnak.
Miután megtalálta a helyét, leroskadt a székre, és egy pár pillanatig a legutolsó, igen elszomorító leletére gondolt. Gyorsan kifelé irányította figyelmét, tekintetével körbejárta a nagyterem minden gyönyörű részletét, és ezzel kissé megnyugtatta magát. Csendes ámulattal üldögélt a nyüzsgő nézőteren. Nagyon régen járt itt utoljára, valamikor nyugdíjazása előtt. Régen életének elengedhetetlen része volt, hogy feleségével és leányaival hangversenyekre járnak ide. Akkoriban még sötétebb, kopottasabb volt ez a hely. Most ő lett kopottas, öltönye pedig szinte lógott lesoványodott testén. Mégis boldogság öntötte el, hogy újra itt lehet a zene templomában.
Egyszer csak mintha a nevét hallotta volna, és minden erejét megfeszítve, az ismerős, kedves női hang irányába fordult. Ágnes, hajdani növendéke mosolygott rá a mögötte lévő sorból. Mindig kedvelte ezt a figyelmes, intelligens arcú tanítványát, akiből szintén zongora tanár lett, nem mellesleg egy ideig zeneiskolai igazgatóként is sikeresen dolgozott. Jól esett most ez a találkozás, a sok elismerő szó, az ismerős arc, a finom vállérintés, és bár látta Ágnes arcán, hogy megriadt betegsége nyomaitól, de nagyra értékelte, hogy diszkréten erről semmit sem kérdezett. Mivel elkezdődött a hangverseny, hamar félbeszakadt beszélgetésük.
Bár sajgott mindene, a levegőt is egyre nehezebben vette, a kezdés teljesen elvarázsolta: elmélyülten hallgatta a zongora és a hegedű kettős csodáját, majd jöttek sorra a szebbnél szebb darabok. Csajkovszkij Valse Sentimentale-ja egészen megragadta a lelkét, és magában kimondta, nincs hangszer, ami kifejezőbben tudna sírni, mint a hegedű, ha értő kézben szólal meg. Örült minden gyönyörű hangnak, ám eközben egyre jobban várta, hogy a hárfát középre tolják és megszólaljon. Ezt minden hangszernél jobban szerette, ahogy teltek az évek, évtizedek, ez a vonzás mind mélyebb és erősebb lett. Ráadásul a színpad szélén álló díszes hatalmas hárfa folyton visszahívta tekintetét. A szünet előtt végre megszólalt, finoman kísérve a hegedűt. Zebegényi Andor csukott szemmel élvezte a muzsikát, ügy mint annak idején, és szinte érezte, hogy minden tagját átjárja...
A szünet éppen ezért váratlanul érte, bosszantotta. Nem mert kimenni a nagy tömegbe, ha már nagy nehezen bebotorkált a nézőtérre, így helyén maradt, és össze-vissza kalandoztak gondolatai, leginkább a múltba. Amikor Ágnes visszaérkezett, újra válthattak pár szót az elhangzott darabokról, közös emlékeikről, hajdani tanítványa életéről, akiről az is kiderült, hogy már maga is nyugdíjas. Ezen valamikori tanára egészen meghökkent. Jól esett számára Ágnes okos beszédét hallgatni, értő kérdései, finom mondatai egészen felvillanyozták. 

Ebben a fellelkesült állapotban merült bele a második rész zenedarabjaiba. Lenyűgözte, ahogyan megszólalt a zongora, a hegedű, a cselló a művészek keze alatt, ám számára a csúcspontot mégiscsak a hárfán szólóban előadott darab jelentette. Addig gyakran csukott szemmel hallgatta az előadást, de ennél nem bírta levenni a szemét a két női kézről. Mindig úgy hitte, a legszebb emberi mozdulatok ezek: amikor finoman, szinte légiesen és elképesztő pontossággal a női kéz nyomán hangok szólalnak meg, egymás után, harmóniában a mozgás és a zene, a test és a lélek, valami ősi varázslatként, közben pedig eggyé olvad a nő és a hangszer, az ember és a hangok. Zebegényi Andor pedig úgy gyönyörködött mindebben, mint régen... Követte a kezeket a hárfa húrjain, és látta a Női Kezet ahogy bölcsőt ringat, tésztát gyúr, simogat, ruhát varr, ételt készít, betakar, ölel... A Nőt látta, és megtelt lelke tisztelettel, ahogyan mindig is érzett a lányok és a fiatal- vagy öregasszonyok iránt, és lelkében meghajolt, ajtót nyitott, kezét csókolt, ámulattal... Igen, követte a művésznő ujjainak, kezének méltóságteljes táncát a szépséges hangszer húrjain, látta a Női Kezet, ahogyan felesége játszott a hárfán, sokszor csak neki... Érezte idősebb lánya kezeit, ahogyan a sálat vagy a nyakkendőt mindig megigazította apján; és kisebb leánykája ölelését, ahogyan sokáig csüngött az "édes papán", mert így hívta őt. Őket, akik évek óta olyan messze voltak, most megint olyan közelinek érezte. A lányok külföldön éltek: egyikük zenészként, a másik pedig csak messze futott vagy messze tévedt. Feleségét pedig már több éve elvesztette...
Kicsit szédült, miközben a darab utolsó ütemei szólaltak meg, aztán zúgó taps. Zebegényi Andor nyugdíjas zenetanár ekkor botjára támaszkodva felállt, és a mellette ülők megdöbbenésére kiküzdötte magát a sorból, és a színpad felé indult, magához képest rohant zihálva. Akkor ért a színpad közelébe, amikor a visszatapsolás után már kifelé fordult a művésznő. Először a színpadon helyet foglaló nézők vették észre az idős ember kétségbe ejtő látványt nyújtó igyekezetét, erre a nyugtalanságra lett figyelmes a kifelé tartó zenésznő, aki megtorpant, és amint hátranézett, éppen láthatta, hogy az idős ember összeesett.

Ágnes rohant oda először, utána még pár néző, köztük egy orvos, aki azonnal kézbe vette az ügyet. Hatalmas zsivaly támadt, de amikor a művésznő is odahajolt a földön fekvő öreghez, hirtelen mindenki elcsendesedett, és várták, mi történik. Ágnes kétségbeesetten suttogta a művésznőnek, kicsoda is a bajba jutott idős ember, milyen csodálatos zenepedagógus volt.
Pár perc elteltével Zebegényi Andor lassan magához tért, és először a művésznőt pillanatotta meg, és próbált valamit mondani neki, de nem nagyon jött ki érthető szó a száján. Ágnes azonban megértette, hiszen ismerte jól tanára különleges lényét, észjárását, megkérte a művésznőt, menjen egészen közel a földön fekvő tanárhoz, és nyújtsa oda a kezeit. Zebegényi Andor nyugdíjas zongora tanár hálásan pillanatott oda tanítványára, majd erejét megfeszítve, megcsókolta mindkét odanyújtott kezet, amik nemrég még a hárfán táncoltak.