05. Már ott

(1914.07.10.)

Berger Henrik Ottó osztályvezető tétován járkált az áruház polcai előtt, kezében egy lappal. Hamarosan nyitni kellett, és a munkatársak ijedten figyelték máskor mindig kedélyes, nyugodt főnökük gondterhelt, dühös és igen zavarodottnak tűnő ábrázatát. Senki nem mert hozzászólni, sőt mozdulni sem, szinte mindenki megmeredve figyelte őt. 

A szegedi áruház osztályvezetője ebből semmit nem érzékelt, fel-le járkálva, csak saját ambivalens érzésekeinek útvesztőjében bolyongott. Hol a sértettség és a harag, hol a megértés és a megkönnyebbülés öntötte el, ezekbe keveredett még egy kevés szerb-gyűlölet, csipetnyi derű, kuruc hazaszeretet, megalázottság és sok minden. Nem tudta, bosszankodjon-e vagy nevessen, átkot vagy áldást küldjön Zverotics után... 

 Időnként döbbenten nézett le a nemrég kézhez kapott üzenetre. Ez állt a Belgrádból érkezett levelező lapon: "Én már itt vagyok, kitűnően érzem magam. Most szolgáljon maga helyettem." Szinte most is látta maga előtt ezt a kedves tekintetű, okos arcú fiút, ahogy először munkára jelentkezett, rögtön megszerette. Kiváló kereskedősegédnek bizonyult, nagy teherbírású, szorgalmas ifjúnak ismerték meg az osztályon, hamar befogadták. Torontálból jött, gyakran mesélt a szüleiről, akiket Nagybecskereken hagyott. Ez is összekötötte őket, hiszen a Berger felmenők is ott éltek a tizennyolcadik század óta. 

 A trónörökös meggyilkolása után valahogy nemcsak az országban, a városban, hanem itt, ebben az egyszerű áruházban is összezavarodott minden. Zverotics pedig egyre izgatottabb lett, előbb visszahúzódott, hiszen mindenki a szerbeket szidta, közben suttogni kezdtek háborúról is. Így már egészen más jelentést kapott besorozásának híre is. Előbb Berger úrnak kezdte mondogatni, hogy ő bizony nem fog a császár hadseregébe lépni, inkább át fog szökni Szerbiába. Főnöke jóindulattal, megértéssel próbálta csitítani, féltette kis védencét. Hiába volt minden igyekezete, már egy-egy munkatársnak is mondogatta, nem hatott a fenyegetés sem, hogy bizony ebből baj lehet, könnyen megütheti a bokáját. 

Aztán két héttel ezelőtt nem jött többet. Berger úr megijedt, rosszat sejtett, az első héten megpróbálta fedezni a többi dolgozó előtt, mintha tudná, hogy beteg vagy hazautazott szüleihez. Kutatta az alkalmazottak tekintetét, hátha valaki tud róla vagy éppen tán egyikük jelentette fel a fiút. Egyre csak aggódott, vajon hol lehet, mi történhetett vele. Persze a munkája is hiányozott: senki más nem dolgozott az osztályon ilyen precízitással, szolgálat készséggel. Bánkódott azért is, mert kialakult köztük egy kapcsolódás, közös nyelv, sok humorral, szokásokkal. Csak ő mert olyanokat mondani neki, hogy "Hódolatom Hegyes Henrik királynak", meg "ha lesz harmadik, negyedik kezem, gyorsabban megcsinálom". A többiek inkább távolságot tartva tisztelték szigorú főnöküket, tartottak tőle. Felszínesen hízelegtek vagy csak szó nélkül engedelmeskedtek. Sokan nem is bírták azt a tempót és fegyelmet, amit Berger Henrik diktált. Tudta azt is, hogy a háta mögött "Bischmark" gúnynéven emlegették. Ezekhez képest Zverotics őszintesége üdítő színfoltot jelentett. Hiányzott is... 

Most pedig itt szorongatja ezt a levelezőlapot, és nem tudja, mit gondoljon. Ekkor lépett oda hozzá Vilma, a helyettese, aki nyilván elolvasta Zverotics mondatát, amikor átadta a lapot: 

 - Nyithatunk, Berger úr, alighanem már két percet is késlekedtünk vele, ilyen még sosem történt! - Majd, amint hirtelen találkozott tekintetük, hozzátoldotta még: 

- Megértem, hogy felzaklatta ez a szemtelen mondat... 

 - Szemtelen mondat? - ezt a kérdést vészjósló, eddig ismeretlen tónusban szegezte felé Berger úr, amit Vilma próbált értelmezni, és ennek mentén javítani, de elértette a dolgot: - Ó, bocsánatát kérem, hogy elolvastam véletlenül... Igen, kérem... De gondoltuk, ugye... Hát hogy ez a Zverotics mégiscsak szerb, és hát a városban beszélik, hogy több áruló szerb átszökött... 

 - Áruló szerb...? - kérdezett vissza az osztályvezető, ugyanazon a tőle szokatlan hangon, és már nem tudta, merre kanyarodjon, hogy az ütközést elkerüljék: 

 - Ugye a trónörököst is... Ezek a szerbek sosem voltak hazafiak... Erre aztán elöntötte a vér Berger Henrik Ottó agyát, és leegyszerüdtek az érzései, haragjában vörös lett egész kopasz feje, és üvölteni kezdett: - Mit tud maga erről, mondja? Mi a fenét tehetett volna? Maguk itt mind kikezdték, mintha ő gyilkolta volna le a trónörökös párt! Mi köze hozzá, mi? Semmi az ég világon! Ott élnek az ősei Torontálban ki tudja mióta! Nem hazafi? Hát szerb! A neve is! Nem tűnt fel? Hát most ott lesz hazafi! Odáig kergették az olyanok, mint maguk! Majd ott fog dolgozni, vagy velük harcolni, ne adj Isten, értük meghalni, ha háború lesz... Egy biztos: maga és a többiek, együtt nem dolgoznak úgy, mint ő tudott! Most pedig fogja be a száját, menjen nyitni, aztán vegye át az osztályt, mert én is elmegyek! Lehet Poroszországba, Bischmark, igaz? Vagy inkább Pfalzba megyek, mert az én őseim meg onnan jöttek, tudja? És a magaéi? Tóth Vilma? Vajon kik lehettek az ősei? Csak nem tótok? De maga igazi hazafi, igaz? Képmutató társaság! Na, ne hüledezzen, nyisson, hogy azon az ajtón kimehessek innen, mert megfulladok!

(Friss újság, 1914.06.10. XIX.évf.164. szám alapján)