Prológus

Elolvasni és végül becsukni egy könyvet: ezzel visszavonhatatlanul lezárul valami.
Egy ideig visszhangzik bennünk, aztán lassan más veszi át a helyét.
Ugyan olykor feldereng még ez vagy az darabjaiból, alkotóelemeiből, részleteiből, ám végül csupán valamiféle emléknyom, érzület, viszonyulás marad bennünk utána, nagyobbrészt titokzatosan felszívódik, és részünkké lesz, beépül gondolkodásunkba, mondatainkba. Ám lehetséges-e egy történetet megírni és végül "becsukni"? Lezárható-e? Bizonnyal. Búcsúzás ez, mint a gyász, tele emlékezéssel, szembesülésekkel...
Ritkán, de megtörténhet, hogy a könyv egyszerre csak váratlanul "kivágódik", mint egy ajtó: éjjel van, és nem tudod, álmodod vagy ébrenlétben a gondolataid és érzéseid játszanak veled. Mondatok, szereplők, helyek kopogtatják hátadat, és beszélni akarnak veled. Veled, az Íróval..., és tudod, nem térhetsz ki előlük.
Te alkottad őket, és életre keltek, már a maguk útját járják, elszabadultak. Hiába csukod rájuk a könyvet, hiába rendeztél el mindent, mert te azt gondoltad végeztél velük, vége a történetnek - nem menekülhetsz! Ekkor így sóhajtasz, magad elé révedve, ijedten és mégis örömmel: "Még dolgom van hát veletek, vagy inkább nektek velem. Valamit még mondani akartok..."
Ez lázadás...!
Nekem pedig, az Írónak engednem kell! Hiszen az írás engedés, figyelem. Bár én elbúcsúztam mindnyájuktól ott, a szigeten, de Juránovics Géza szót kért bennem - nem hallgathatok.
Engedek. 

Csak FIÓK REGISZTRÁCIÓ és ENGEDÉLYEZÉS után olvasható.