A szépség

Tizennégy című novella ciklus /2.

(1914. július 4.)

Owitz Kamilla hosszú percek óta állt mozdulatlanul a tükör előtt. Végzetesen megalázva érezte magát, és azon tűnődött, hogy valóban szép volt-e valaha? A pört ugyan megnyerte, de az arca továbbra is visszataszítóan foltos maradt, és egyébként is csak tízezer koronát ítélt meg neki a bíróság húsz helyett. Csalódott és bosszús arc nézett vissza rá, akivel feleselni kezdett:
- Mégis mit vártál, te bolond? Hogy majd helyreáll bármi is? Hogy majd a húszezer koronával bárkinek kelleni fogosz ilyen arccal? Netán visszatérnek a kuncsaftok, és újra varrhatsz kedvedre, mert már nem félnek, hogy fertőző vagy, újra lesz becsületes munkád...? Mire is számítottál, te, majom, ugyan mire...?
Kopogtattak. Próbálta rendbe szedni magát, aztán szomorúan csapott egyet a levegőbe: minek is... Nővére állt az ajtóban:

- Láttad már? - az Esti Újságot mutatta felé, miközben belépett. - Már megint rólad írnak...
- A múltkori mocskolódó cikk után még mit...! Hogy merik? Mutasd! - Idegesen böngészni kezdte az újabb róla szóló írást, közben dühöngött tovább. - Méghogy én sosem voltam szép! Ha ez olyan, mint az előző cikk, akkor...! Ennek az aljas, hitvány kozmetikusnak a szavait közzé tenni! Méghogy én egy hisztérika vagyok? És ott áll a cikkben a nevem! Most is...
- Ez a cikk nem olyan vészes. Elég tárgyilagos...
- A tárgy is kínos! Hogy tehették! Mindenki rajtam röhög...!
- Egyébként ez az ítélet - vette át a szót Minka -, ez felháborító! Legalább annyit adtak volna, amennyit követeltünk...!
- "Követeltünk?" Persze, ha pénzről van szó, rögtön így fogalmazol! Egyébként meg...
- "Egyébként meg?"
- Igazából örülsz ennek a...
- Ezt hogy érted, Kamilla?
- Tudod te is, ne játszd magad!
- Nem tudom, miről beszélsz, de biztos csak az elkeseredés miatt...
- Mindig is irigyelted a szépségemet, hogy a húgodat nézték meg a fiúk és nem téged! Tudom én...!
- Ugyan már... - védekezett erőtlenül a Hermina.
- Ezért nem álltál igazán mellettem ebben a meghurcoltatásban. Nyilván rád is szégyent hozott ez az egész.
- Igazságtalan vagy, de megbocsátom, mert sajnállak.
- Sajnálsz? Köszönöm! - nagyon erősen megnyomtam ezt a szót, minden dühít belepréselve, olyan dühösen, hogy szinte bántóvá torzult a köszönő szó. Nővérek próbálta elterelni a szót, megúszva az újabb vitát:
- Olvastam egy bécsi lapban, hogy nem is szabadna használni röntgensugarakat a női arc kezelésére. Az ügyvédnek is mondtam, de hiába. Egyébként, ha valaki nem érzett veled együtt, az ő. Tudod mit mondott ez a Tomori? Azt, hogy inkább törődtél volna bele abba a kis fűcsomóba, ami az arcodból nőtt...
- Ezt mondta? Fűcsomó? Törődtem volna bele? Ne!
- Pontosan így, és azt is, hogy a hiúságod áldozata vagy!
- A Tomori? Nem hiszem el! Tudom, hogy még így is tetszettem neki! Szabályosan udvarolt. - Minka erre önkéntelenül is hitetlenkedő és fancsali arcot vágott, amíg újra lángra lobbantotta Kamillát, ahogy észrevette: - Nem hiszed, igaz?
- Te mindig is azt gondoltad, hogy az egész város a lábaid előtt hever. Azért nem mindenki zúg beléd, aki találkozik veled.
- Látod, megint irigy vagy és féltékeny! De most már megnyugodhatsz, látod, mi lett belőlem! Már nem kell félned!
- Félnem? Már megint miről beszélsz?
- Tudod te jól!
Minka ennél a szónál azonnal megfordult, köszönés nélkül kiment, és bevágta maga mögött az ajtót. Jól bírta húga dührohamait, bántó megjegyzéseit, de ez a célzás már a szíve közepét érte.
Kamilla ledobta magát a fotelbe, és keserédes érzés töltötte el. János legutóbbi lesajnáló pillanatására gondolt, nővére születésnapjának ünneplésén, akkor látta utoljára. "Akkor már nem kellettem neki. Amíg az arcom nem..." - kicsordultak könnyei. "Addig jó voltam neki, rusnya felesége szépséges húgaként." Közben az ügyvéd is eszébe jutott, ami még fokozta a dühét. "Kétszínű szemét Tomori Oszika!" Most aztán igazán sajnálta magát Kamilla, és gyűlölte a világot.
Az asztalon ott feküdt az Esti Újság korábbi száma. Ahogy már többször, újra meg újra elolvasta, szinte kínozva magát. Most is kézbe vette. A nyomtatott szavak, mondatok szinte villogtak előtte: "szegény kis varróleány most húszezer koronát kér a szépségéért az orvostól"; "apró kis szőrcsomó zavarta meg arca harmóniáját"; "a kiütések nem múlnak el"; "ilyen arccal férjhez nem mehet"... Majd szétvetette az elkeseredett , tehetetlen düh, ahogy olvasta a már ismerős mondatokat. Már készült miszlikre tépni az újságot, amikor megpillantotta a trónörökös pár képét, és a sokadik híradást merényletről. Egy pillanatra kizökkentette Kamillát bús haragja szédítő ritmusából. Bámulta a képet, amin még élnek, komolyan és méltóságteljesen nézve a fotográfus felé. "Már majdnem egy hét telt el azóta...! Milyen szép volt ez a Zsófia!" Ahogy erre gondolt elementáris erővel tört rá valami halálvágy-féle. Az ablakhoz rohant, szinte kirántotta, és kihajolt rajta. Odakint meleg nyári fény és a szombat délelőtt nyugalma, alig látott valakit az utcán. Egy darabig így maradt, mozdulatlanul, mint egy élőkép. Arcát átmelengette a napfény, becsukta szemeit, szinte megszűnt minden körülötte, és újra gyermeknek érezte magát.
Mindebből egy füttyszó zökkentette ki. Amint kinyitotta szemeit, lent, az ablaka alatti mélységben egy fiú mosolygott felfelé. Ahogy rátekintett, a fiatal férfi meghajolt, mint királynők előtt szoktak.

Két hónappal később esküdtek össze, és úgy látta Kamilla a tükörben, mintha a foltok halványodtak volna. Minka és János is eljöttek a mennyegzőre, láthatóan mindketten zavarban voltak, és rendkívül visszafogottan viselkedtek. Kamilla egész nap érezte, hogy készülnek valamire. Amikor a legtöbb vendég elment, odaléptek hozzájuk, és János kissé mesterkélten próbált néhán ügyetlen gratulációt mondani, melynek végére odaszúrta:

- És téged, kedves sógor, nem zavar, hogy...? - az újdonsült férj közbevágva válaszolt:

- A foltok Kamillám arcán? Ó dehogy! Jól állnak neki! Ezzel vált számomra igazi szépséggé! És így legalább nem kell féltékenynek lennem rád, mert téged igencsak megzavartak. azok a foltocskák. Ha esetleg kérdeznéd: jól bírom az én édes feleségem hisztériás rohamait, sőt kifejezetten szórakoztatnak - Jánosék leforrázva álltak, hirtelen se szólni, se mozdulni nem bírtak erre a váratlan visszatámadásra -, és még az sem zavar, hogy kedves Hermina sógorasszony nem egy esztétikus jelenség, hiszen bizonyára a lelke csupa báj és szeretet. Köszönjük, hogy velünk ünnepeltetek!