Em
novellafűzér
"Arra az apró, távoli, magányos kis semmilyen szigetre küzdötte át magát. Csak távolról nézte évtizedeken át. Tudta, ott nincs élet, senki sem lakja. Nem gondolta soha azelőtt, hogy egyszer az lesz otthona."
"Nagyon régóta vágyott valami ilyesmire. Egész nap kódorgott a homályos decemberi időben, ebben az idegen városban, amihez eddig semmi nem kötötte. Hol eső esett, hol havas eső. Kereste a téli hangulatot, de leginkább a csendet és a magányt. "
"Egyfajta gyászként élte meg mindig. Az utolsó falatoknál már készült az elkerülhetetlen fájdalmas pillanatra. Ahogy a Hölgynek finoman magyarázta: >> Minden finom ebéd vége egyfajta gyász, az elmúlással való szembesülés.<< "
"Em már elvesztette a hitét - csak azoknak az asszonyoknak hitt, akik a húsleves elé velős pirítóst tálaltak, és borsot, sót is mellé készítettek jóelőre figyelmesen, szavak nélkül. A többieknek egy szavát, mozdulatát sem vette komolyan."
"Már csak csendesen tette a dolgát. Lassan hozzászokott a megváltozott világhoz, a megváltozott emberekhez. Most is szelíden hunyorgott a napsütésben, szemével alig láthatóan figyelve."
"Ezt mindenki érzi, gondolja, csak nincsenek rá szavai - mondta azután a Hölgynek, aki mosolyogva hagyta jóvá ezt a mondatot is, ahogy sok mondatát. Em erre vágyott is nagyon, mindig várta."
"A koszos csizmákat nézte csak egyre, és akkor megértette. Ahogy ritmusosan, durván és szorgalmasan lépegettek a betonon, elcsodálkozott. Mennyi ember lépdel így. Ők tartják fenn ezt a várost, az országot-világot."
"Eltűnődve, lassan eresztette ölébe kezeiben fogva a Könyvet, és a felismeréstől szinte megdermedve, súgta a félhomályos szoba levegőjébe: a világot belakták, sőt elfoglalták a főszereplők."
">> Neked muszáj mindent kimondanod? << - kérdezte a Nő, minden szemrehányás, gúny, vád, vagy ítélet nélkül. Em elgondolkozott, kissé összehúzva szemöldökét... Lassan, megfontoltan válaszolt, mert valóban gondos, alapos, pontos választ akart adni: "igen" - mondta summásan."
"Nehéz idők jártak, minden mozdulatba valahogy belekúszott a rosszkedv, valami csalódással vegyült türelmetlenség. Mintha a vad-hideg tél és a álmos-késő ősz mindig beállt volna a jó illatú virágos tavasz elé a fotográfián - és hiába tudta mindenki, hogy ott van, hogy eljött, hogy már tulajdonképpen róla készülnek a friss képek, takarásban maradt."
"Magánya egyfajta fájdalom-félét fecskendezett lelkébe. Hány és hány embert hagyunk magunk mögött - bámult ki a vonatablakon - és végül csak magunk maradunk. Az emlékezet ravasz szervező, össze-összehoz egy-két különös találkát..."
12. Em, a szálloda és a tenger
"Ahogyan látta a bőröndökkel kifelé tartó embereket, belenyilallt a gondolat: holnapután neki is menni kell, ő is így fog majd ott állani, lehajtott fejjel, gyászosan. Valahogy hozzánő az ember a szállodához, belakja, otthonává lesz."
"Em percekig némán ült, és szorongatott kezében egy nagy faládikót. Próbálta feldolgozni a látottakat. Mert látott, úgy, ahogy még sosem. Nem a saját szemével... "