9. Em és a pillanat

"Neked muszáj mindent kimondanod?" - kérdezte a Nő, minden szemrehányás, gúny, vád, vagy ítélet nélkül. Em elgondolkozott, kissé összehúzva szemöldökét...
Lassan, megfontoltan válaszolt, mert valóban gondos, alapos, pontos választ akart adni: "igen" - mondta summásan. Többet nem mondott, vagyis hogy...
"Igen". Ez Em élete. Neki ki kell mondani. Beszéddé kell változzon az érzés és minden. Hangok kellenek, betűk, szavak, sok szó! Szóból sosem elég, mert nincsenek pontos szavaink - vallotta. Hátha sok egymás után mondott szó elmondja.
Igen! A pillanatot meg kell örökíteni.
Persze festhetne... Ha tudna... Minden festménykiállítás után a csodálat, az emelkedettség, a kellemes szellemi jóllakottság békéjébe keveredett valamiféle hiány, sőt irigység, egyenesen harag: ő miért nem tud festeni? Miért nem festőnek született? Milyen csodás, ahogy egy táj, egy kor, egy arc, egy ruhaviselet, egy szobabelső, egy meztelen test, egy tér, egy ház, egy napernyő és minden velük, a pillanat, valahogy nyakon ragadja a festő, és nem engedi elillanni. Több is ez! Ahogy ő látta, a festő...! Ahogy csak ő látta!
A fotográfiát is becsülte Em, de csak a részleteit magában felnagyítva, amikor befogadja... A fotós túl objektív volt számára... Maradt mindig valami tartózkodás benne: nem is szerette, ha lefényképezik, maga pedig nem vett ilyen gépet kezébe.
A szobrász...! Az valami - sóhajtotta sokszor. Velük szemben nem volt se irigység, se harag, csak áhítat. Szobrász sem vagyok - gondolta lemondóan. Csak azt bírta nehezen, ha nem simíthatott végig egy-egy kiállított szobrot. Szoborba fagyott vagy olvadt pillanat, amit a művész kezével állít meg, és ott viseli magán kezenyomát a szobor. A mozdulat, az ívek, illatok, hangok áradnak a csendben, ha megállunk előttük, és beleárad a pillanat percekbe, órákba... Magyarázta a Nőnek - mert semmilyen gondolat nem maradhatott benne, hiába akart megállani az "igen"-nél, a gondolatai úgy öltöttek fel magukra szavakat, mondatokat, hogy szinte észre sem vette.
Most már szenvedélyesen, a Nő szemébe nézve beszélt.
"De legalább író, költő lennék!" - kiáltotta. Majd legyintett: "de az sem vagyok".
Mert jól ismerte őt a Nő, tudta, hogy Em "csak" beszél. Ez minden. Mondatokba önti az életet, beszél, mesél, elbeszél... Legalább egy fél mondatba... Vagy egy befejezetlenbe... Mindenesetre a mondatot el kell kezdenie - aztán jut, amíg jut... Szenvedély ez, ami közönség nélkül is megszületik, de keresi az értő hallgatót. A Nőt pedig jó hallgatónak címkézte fel magában, okosan nézett, tudott hallgatni, de mégis voltak szavai neki is.
Em érzékelte, hogy ez a pillanat nemsokára elillanhat, ha nem ad neki testet. "Talán jobb is, hogy nem írom le - állapította meg higgadtan - végül is annyira "csakamiénk", nem tartozik másra. Festve sem. Talán a szobor, az jó lenne - gondolta. Aztán még mondott egy-két szót, és övé volt már a pillanat.