Még egyszer, utoljára

"Az utcák még csendesek voltak, próbálták kipihenni az előző este nyüzsgését, a turista tömeg andalgó hömpölygését. A part hívogató nyugalommal várta a fürdőzőket, a bárokból még nem szólt a zene. A strandon éppen kifeszítették a napernyőket, kinyíltak a hotelek első zsalugáterei, megjelentek kapuikban a legkorábban kelő vendégeik. Az ékszerüzletek, szuvenírboltok, kávézók is kezdték felvenni a napi ritmusukat. A monarchia korabeli épületeket mélyzöld színnel és frissességgel keretezte a fölöttük magasodó Ucka itteni hegyvonulata, mely akkor is itt feküdt, éppen így, mikor a Grand Hotelt felhúzták, vagy mikor az első nyaraló otthon érezte magát itt, ezen a különleges klímájú helyen. A változatos alakú és hangulatú szállodák, melyek közt most az egyre növekvő autóforgalom búg végig, még hallották, ahogyan végigcsikordul a Fiuméből érkező villamos. Ezen a reggelen az Adria halványzölden terült szét, és csak finoman hullámzott. Így ébredezett a semmihez sem hasonlítható abbáziai reggel, ebbe léptek be most ők is, ketten, meghatottan, mert megérintette őket is, magukon és egymáson is érezték.
Végigsétáltak hát az éppen ébredező városon, végül a Villa Angiolina botanikus kertjében találták magukat. Ahogyan kettesben ültek egy padon éppen a Villa előtt, szemben a tengerrel, Ilon kissé feloldódott, és gyengéden fogta meg férje kezét. Már hozzáért, amikor igazából felfogta önkéntelen mozdulatát; a hála jele volt ez, a vagy a hely hatott így rá? Maga sem értette. Mindenesetre együtt gyönyörködtek a tengerben, és az egész szépséges színes látványban. Közben egy idős ember telepedett melléjük, kissé tolakodó módon, ráadásul, amint meghallotta, hogy magyarok, megszólította őket...

Ahogy közel ért, megrendülten sóhajtott: "Hát te voltál valaha Szent Annáról nevezett kápolna". Már csak a falak álltak, az ablakok ívei is éppen csak tartottak még, belül pedig egy magasabb zöldbe borult fa állt, és körülötte bokrok nőttek. Teret foglalt benne az élővilág. Csak bámult kifelé az ablakok és az ajtó helyén, majd térdre borult a sok gaz között, és zokogni kezdett: "ez a kápolna én vagyok..." Szavak és körülhatárolható gondolatok nélkül óriási mozgás támadt lelkében, úgy érezte, mintha sziklatömbök remegnének és törnének össze benne. Az égbolt szolgált kápolna tetejeként, és ahogy időnként felnézett rá, egy hatalmas madár vitorlászott fölötte kiterített szárnyakkal. Megmagyarázhatatlan a rettegés töltötte el, de ezzel egy időben valamilyen ismeretlen nyugalom is.