FEDETLENÜL (további írások vegyesen)

Sok már...

Sok már a fényképem

És a halottam,

Hát közéjük lépek

Fekete-fehéren,

Némán, kopottan.

Nyomokat

Magam is hagytam,

Azokkal

Küzd majd, aki akar.

Sok már az emlékem

És sok a tárgyam,

Csendesen mesélnek

Fájdalmasan szépet,

Izzad az ágyam.

Jeleket

Magam is hagytam,

Ezeket

Érti majd, ki akarja

Most van: a múlt,

Az a képekre dermedt,

A holnap kifakult

A mát a szú ette meg.

Sok már a fényképem

És a halottam is.

Ahogy őket nézem,

Emlék leszek magam is.

Feltépett sebek

Egyetlen este is elég,

Kifakad, elönt az emlék,

Ugyanaz a bús fájdalom,

Arcokat mintáz falamon,

Maró elhagyatottságot,

Intést: eljön majd halálom.

Mert ő is elment,

Visít hűlt helye,

Pedig szívemben még meleg

Hangja egészen eleven,

Ahogy magamat kutatom,

Látom már, lassan sorvadok,

Egymásra dőlnek a napok,

Porfelhőben pillanatok,

Én vadul utánuk kapok,

Hiába, már csak jajgatok,

Visszahúznak a hínárok,

Valaki után kiáltok,

Fullasztó ember-magányom

Sírva hordom, fájva állom,

Közben keresem a hitem,

Vagy legalább dacos szívem,

Hátha átírják a kottám,

Keserű, nyavalygó nótám,

Széttörve azt a "vak diót",

Láncot, tornyot, illúziót,

Lehetnék "sebzett gyógyító"!

Nem értem

nem értem, hová lettél

hangod után sóvárgok

nemrég még velünk ettél

beléd karol még álmom

érzem bőröd melegét

még fürkészem a távolt

lényed minden részletét

felidézni próbálom

valóság lett emlék

egyszer csak megállok

mert nem nem

nem értem, hová lettél

Aki szolgál

aki szolgál, finoman hajlik szét

helyet hagy vagy kitölt

mikor mi kell

amíg szolgál, ő csakis addig él

abból tudjuk, ki ő

mikor nincsen

nincsen már

nincs, aki szolgál.

Szétfolyt arcod helyén

Pára, könny, kén és fény.

Már nem lehet úgy, mint volt.

Bujkálsz egy kérdés elől.

Sárgán ömlő képektől

Szétfeszült régi fiók,

Nyers adatok, szürke por.

Nyitott műhelyajtón,

Zavaros feliratok,

Már sosem lesz úgy, mint volt.

Egy fejezet

egy fejezet.

folytatás ez.

szétfolyt tinta

teleírt papíron.

gyertya illat.

átkelés a hídon.

odaát hagyva

otthonos mondatok.

sosem hallva

már azt a hangot.

kráter-üresség

a voltról beszél.

menni kell még

de szív belerendül

és visszanéz.

Az utolsó perceket

Vannak,

Akik lassan,

Halnak

Meg,

Darabokban.

Vannak,

Akik egyben,

Egyszerre.

Mint a könnyek

És a sírás,

Különböznek,

De a sirásók

Egyformán,

Egykedvűen

Rendezik el

Az utolsó perceket.

Szorongó

A falak felém mozdulnak,
Egyre sűrűbb a levegő.
A lelkem hallja hangjukat
A hegyekből közeledő
Vadaknak.
Látom, ami jön,
A folyó kiönt,
Haladnak,
Ömlenek,
Ugatnak,
Lassan vége van

A falaknak...

Casablanca

Fekete-fehér szemek, arcok,

Idegenben

Idegen idegennel harcol.

Reflektor pásztáz a falakon,

Egy lokál ráng a sivatagon.

Ködlepte

Fellegen

Valami emberi felragyog

Mégis...

Anton

Csendes sűrű alkotás.

Erdő, madarak, tó és ház.

Heves tüzű álmodás,

Olvadt falak, látomás.

Végül betűk és előadás.

Siker? Bukás? Taps?

Ijedt futásod

Ráhullik a tájra.

Áttörve a gátat,

Lyukas koponyádon átfolyt.

Fedetlenül

Minden megváltozott.
Elöntötte a szégyen. Már nem bízott benne. El akart bújni előle.
Látta önmagát - és nem látta többé szépnek. Csak egyre és egyre a hibákat vette észre, újabbat és újabbat. Legszívesebben egészen elrejtőzött volna, de azt nem lehetett, nem tudta hogyan.
Valami közéjük állt. Valami, ami addig olyan egyszerű és igaz volt: meghittség, közelség - összetört, és már nem lehetett visszacsinálni. Már csak nézni akart, látni nem.
Ő már külön sziget volt, ő önmagában - levált.
Félt.
De néha, friss hajnalokon, levetkőzött, és úszott a hűvös átlátszó tiszta tóban a felhők között. Olyankor azt se bánta, ha az a másik meglátja. Akkor látszani akart, ahogy álmaiban megjelent a Kert emléke, és a tó körbeölelte és végigsímogatta testét...

Csak borogattam

Csak borogattam,
De gyógyítani,
Nem tudtam,
És csak mondtam,
Mondtam,
Meghajlítani
A rozsdás vasat
Mégsem tudtam.

Ha közel jössz

Ha közel jössz, már tudod, vétkezem.

Takarj be, ha látod szégyenem!

Tükröződik véres sebemen

Amit álarcod mögé rejtesz el,

Vagy, ami veled is megtörténhet,

Még nem ismered gyengeségedet!

Ne ítélj el! Terítsd rám,

Az irgalom palástját!

Ne lökj el,

Ölelj át!

Mosdass meg,

És add rám

Illatos tiszta ruhám!

Valahová tartozni... igazán

Ha valahova tartozni
Szerettem volna,
Csak én kötöttem
Hitvány bogokat.
Vártam, mint utas,
De nem vett fel
Semelyik vonat.
Integettek ugyan,
Mondtak szép szavakat,
Aztán a maguk útján
Tovább robogtak.
Maradt a Vágy,
De még az is fáj,
Hiszen csak én akartam:
Megmosolygom magam.

Vergődés

Vergődés.

Küzdesz.

Mennydörgés.

Küzdenek érted -

Feletted.

Ezzel kell éljed

Életed.

Ha zsákmány lennél,

Élet-telen,

Nem kellene

Önmagaddal

Így küzdened.

Boldog-keserű csatádból

Nem menekülhetsz!