4. Em találkozása A Pincérrel

Em már elvesztette a hitét - csak azoknak az asszonyoknak hitt, akik a húsleves elé velős pirítóst tálaltak, és borsot, sót is mellé készítettek jóelőre figyelmesen, szavak nélkül. A többieknek egy szavát, mozdulatát sem vette komolyan.
De most sem ebéd, sem asszony nem volt a láthatáron, és még egyetlen Krúdy kötetet sem vitt magával, mégis sokat várt ettől a naptól. Várta, hogy megpillanthassa végre a vizet - hiszen a tél eltelt és lassan a tavasz is, itt volt az ideje hosszasan elidőzni, leülve a vízpartra magányosan. Ám sajnos pénze sem volt sok. A tenger csak egy álom maradt, a sós, párás levegő ízét sem engedte meg magának felidézni. Csak, hogy ne fájjon jobban, mint amennyire...
Maradt a magyar tenger. Izgatottan várta azt a zöld selymes pillanatot, amikor először meglátja ebben az évben.
Eljött. A pillanat. Csak nem az. Egy másik. Szakadó eső. Reménytelen toporgás ereszek alatt, bezárt éttermek üvegablakai előtt. Vacogás és csalódás. A nap jelentősége tovatűnni látszott. Beletörődéssel állta a kiszolgáltatottság nedves lehelletét. Megadva magát, felfelé sétált, hogy legalább lássa a vizét ennek a különös tónak. Ahogy végre egy dombon levő ház előtti fa alatt állva meglelte végre a vágyott látványt, elámult a foltos, tejes-zöldes-foltos színű felséges tavon. Ezért megérte - biztatta magát szokásos belső párbeszédében.
Aztán egyszerre csak elállt az eső, kisütött a nap, gyönyörű bárányfelhők tagolták a tavaszi kék eget. Ámulatba ejtették az újabb és újabb színek, amiket kikevert a tó kacéran mosolyogva. Lefeküdt egy kőpadra, feje alá tette a két Márait, Kosztolányit és még két kis füzetet, amit magával hozott. Csak nézte, ahogy egybeolvad a víz és az ég, zöld és kék, majd kék és fehér, azután szürke és sötétkék, majd megint selymes zöld... Gyönyörű mozi - ahogy berepített a boldog élet egy-egy madarat a látványba, vagy hol berepültek, hol beúsztak vadkacsák a képbe, néha egy méltóságteljes fehér hattyú.
Magába szívta a látványt, majd, ahogy mindig, írni kezdett Em, aztán olvasni, aztán megint írni és így ment hosszan egymás után...
Látott, alkotott, olvasott, szintetizált - mint a növényeknek a fotoszintézishez, így neki is napfény kellett mindehhez. Élt. Amikor felkelt e révület után, kezdett benépesedni a tópart, kezdte észrevenni az embereket, az életet, és ilyenkor valahogy mindig megbocsátóbb volt az emberek felé, valami mosolyféle tapadt a szájára, örült mindennek. Még a kergetőző gyermekek és a vihogó nők sem zavarták, sőt még a horgászokat is kedves bólintással üdvözölte. Amúgy az évek alatt általa igencsak lenézett tevékenységet egyre inkább kezdte érteni, vagy talán csak létjogosultságát elfogadni: vannak, akik horgásznak.
A lejegyzett sorok még lüktettek Em agyában; és úgy egybe is örült nekik. Végre valami kijött, kiáradhatott lelkéből - ez boldoggá és elégedetté tette mindig. A XIX. század megmaradt díszletei között nyugodtan és feloldódva sétált. Ekkor, de csak ekkor rohanta meg egy nyugtalanító gondolat: reggel óta nem evett. Valami meghittséget kívánt, többet, mint az ostoba táplálkozás kiszolgáltatottsága. Ám félt. Hogy az evés földi kényszere alatt most valami olyan jön, ami mindent tönkretesz, ami olyan szépen felépült benne aznap. Em szorongani kezdett. A döntés súlya nehezedett rá, hogy a kevés nyitva álló vendéglátóhelyből, módozatból mit válasszon...
Már kezdett újra hűvösbe fordulni a bolond időjárás és esőfelhők fenyegetése adott számára sürgető jelet: nem lehet tovább halogatni, kockázatot kell vállalnia. Így akadt rá egy vendéglő - mit vendéglő, Inkább csárda - előtti étlapra. A csárda szó mindig kiszolgáltatottá tette, valahogy ez a szó csodálatos képzeteket indított el benne majdnem minden alkalommal, a teljes naivitásig, holott tudta, megint csalódni fog. Ennél többször már csak a pékségek sajtosrolója tudta a teljes megaláztatásig törbe ejteni, újra és újra csalódást okozva, mégis mindig engedve a csábításnak: hátha most jó lesz. De nem, soha... A csárdáknál nagyjából minden ötödik hozott némi örömöt számára.
Így hajtotta be most is a fejét - ez már egy ilyen nap volt, megadta magát. A hívószó az ajtó elé kihelyezett étlapon a következő volt: velőrózsák rántva, tartárral, rizzsel. Egy halvány remény futott át Em elméjén, hátha lehet vegyes körettel; bár lelke mélyén nem várta, hogy előszezonban, ilyen hideg napon lesz velő a konyhán. Egy kis biztatást jelentett számára, hogy velős pirítóst is kínált az étlap: hát akkor csak kell legyen ez a régi, mai napság ritka éttermi kincsből a konyhán.
Már majdnem belépett, de elbizonytalanodott, menükülni próbált, ezt-azt nézegetve odakint, színlelt érdeklődést mutatva a szomszédos bódé felé. Ha kijön a pincér most, elvesztem - latolgatta szökési esélyeit magában. Ám nem jött ki senki. A hívószó azonban befészkelte magát már szívébe, és akkor nincs visszaút, hiszen az igazi vendég szívvel megy étterembe, a has csak ürügy.
Belépett. A pincér nem tűnt megnyerőnek, hát a lényegre tért, hogy okot találjon a menekülésre, lesújtó szavakat készítve nyelve mögé: Mondja, kérem, tényleg van Velőrózsa rántva? A válasz meglepte: Természetesen. Kizökkent szerepéből, és halvány öröm kezdte átjárni, és csupán ennyit tudott kinyögni: ó, csakugyan? És ezzel helyet foglalt.
A pincér másodikra megbízhatóbbnak látszott már Em számára, ráadásul a lényegre tért: akkor hozhatom a Velőrózsákat...? Bólintott magabiztosan erre, és kezdte átadni magát az örömnek, bár a gyanú, hogy nem lesz jó, friss, elég, gusztusos és a többi, kissé szorongatta még megittasodó kedvét.
Olvasni kezdett, gondolta, Márai segít kibírni az ilyenkor megszokott rettenetes várakozási időt. Borzalmas zene üvöltött közben, némi lenézéssel vette tudomásul a kulturális szint elviselhetetlennek tűnő zuhanását. Elviselte. A pincér italt, evőeszközt hozott. Látta félszemmel, hogy a felszolgáló megnézte, mit olvas. Különös szégyenérzet öntötte el, ez gyakran előfordult vele: mintha neki kéne szégyellnie azt, hogy mit olvas, egyáltalán, hogy ő kicsoda, hogy nem földszintes életet él, mint az őt éppen körülvevők. Egy perc múltán elhallgatott a zene. Először arra gondolt, tapintatból; aztán elhessegette ezt, mondván, az nem lehet, ilyen már nincs.
Alig mélyedt el olvasmányában, már jött is hatalmas tányéron, vegyes körettel, ahogy kérte, az áhított étel. Még ekkor is megfordult Em fejében, hogy talán jobb lett volna a velős pirítós, talán azt nem olyan könnyű elrontani és jobban ellenőrizhető is, de a látvány egy pillanat alatt elvarázsolta. Szép tányér étel várt előtte megadón. Megköszönte, és enni kezdett, lassan, félve.
Az elé került étel szinte tökéletes volt. Boldogan ette, élvezett minden ízt, minden mozdulatot...
Elkészült, hogy nagy dicsérttel és öröme szabadon engedésével és rendes borravalóval hálálja meg a minden reményét felülmúló ellátást. Így is tett. A pincér már többé nem volt idegen Em számára, majdnem barát, de szakértő dicshimnuszára adott szakértő válaszai és teljes diskurzusuk levette a lábáról.
Ekkor azonban nem várt fordulat következett. Már felállt, hogy indul, magához véve könyveit, amikor a felszolgáló így szólt: Márai? Gyanakodva pislogott Em a kérdezőre, majd kevéske leereszkedéssel ismételte meg a számára olyan sokat jelentő szót: Márai. Olvasni mindenki tud a borítóról, gondolta. Ezután azonban komplett irodalmi dialógus kezdődött, olvasmány élmények megosztása, közös dobbanásokkal. Percek teltek el. A pincér lenyűgözte Em finnyás lényét...
Annyira nagy hatással volt rá az étel és az irodalom ilyen meglepő egymást erősítő találkozása egy egyszerű pincérrel való beszélgetésben, egy ilyen boldog, felfrissítő nap záró akkordjaként, hogy úgy búcsúzott el, hogy a mellékhelyiséget elfelejtette felkeresni - ami a hazaútnak kínos kezdetet adott...