5. Em kedves szereplője

Már csak csendesen tette a dolgát. Lassan hozzászokott a megváltozott világhoz, a megváltozott emberekhez.

Most is szelíden hunyorgott a napsütésben, szemével alig láthatóan figyelve. Az ajtóban állt, mint egy szobor - mint egy tartozék, egy élettelen, személytelen díszlet. A szíve táján egy kis nyomást érzett időnként, már szinte minden nap. Néha valami harag-féle is megrohanta amúgy békés, alázatos lényét.

A rutin minden mozdulatát természetessé tette, a hűséges ragaszkodása bizonyos alapelvekhez pedig kifinomulttá tette ezeket a mozdulatokat. Szerette, nagyon szerette hivatását - mert igen, hivatásnak hívta ezt öntudatosan és boldogan.

Az egészet apjától tanulta. Gyermekként leste el minden apró kellékét e művészetnek. Tudta egészen kicsiny kölyök korától, hogy apját fogja követni.

Épp apjára gondolt megint, amikor szeme sarkából észrevette, hogy a vendég letette az evőeszközöket - végleg, azaz tudta, most igazán végzett az étkezéssel. Finom járásával odament, odasuhant, és udvariasan meghajolva, megkérdezte: "Uram, hogy ízlett az étel?" Várt egy picit, de a vendég rá sem nézett. Megértette, nem kell választ várjon. Már zavarba se jött. Színtelen hangon így folytatta: "Egészségére" - és elvette a tányért, amin a felszolgált, szépen elrendezett étkek szinte teljesen ott maradtak, összetúrva, rettenetes rendetlenségben.

Ilyenkor szenvedett. Minden ételt ismert, kóstolt már, tudta, mit visz ki, tudta azok erősségeit, gyöngéit. Tudta régebben azt is, kiváló, érzékeny ember-ismerettel, kihez mi illik - így megesett, hogy valakinek ajánlott valami hozzá illőt, de az is előfordult, hogy valakit lebeszélt egy-egy ételről, mert tudta, "nem illenek össze". No de a mai embereken már nem tudott eligazodni. Már ilyenre ritkán szánta el magát. Ám az, hogy nagyjából összeillő vendég és étel találkozása így érjen véget, nehezen bírta, különösen, ha jóféle ételt kellett ilyen módon összetúrva elvinnie. Fizikai fájdalmat érzett, és értetlenül vitte a tányért vissza: "Hogy lehet így bánni ilyen jó étkekkel?" Egyetlen esetben érzett örömet az ilyenféle feldúlt tányérok felett: ha a burgonyapüré végezte így. Számára az minden emberi étel aljának számított, személyes haragban állt vele.

Szegény jó Eleonóra, amikor házasságuk első hónapjában a húsféle mellé krumplipürét készített, nem értette újdonsült urának szokatlan tekintetét, rettenetes hallgatását... Pedig jó asszony lett, de azon szombat délutánon Tivadar kifordult önmagából, és majdnem tönkrement éppen csak kifejlődő kapcsolatuk. Aztán évek múlva, amikor Eleonóra utoljára ebédelt vele, újra burgonyapürét rakott az asztalra. A jelet megértette, felesége "felmondott", másnap elment. Ahogy Anyja is eltűnt egy napon. Aztán Apja is elment, csak őt a szíve vitte el, és utoljára még bélszínt szolgált fel.

Tivadar magányos ember volt, majdnem teljesen kopasz, csak az állán hosszúra nőtt szakálla ellentételezte megkopott fizimiskáját. A haja valahogy az évekkel lassan tűnt el. Ahogy eltűnt apja, Eleonóra és az igazi jó vendégek is, akik még tudták...

Amikor a hármas asztalnál rendelt az a nagy lármás társaság, szinte észre sem vették őt, mintha egy gépbe írnák be az ételek nevét. A tízes asztalnál az idősebb úrral próbált viccelődni, de hiába, nem reagált, sőt, mintha lesajnálva, gúnyosan nézett volna fel rá az étlap mögül. A nyolcasnál az ifjú párra kedvesen mosolygott, azok pedig egykedvűen végül csak rántott húst kértek sült krumplival, ráadásul ketchuppal, és nem értették, miért nincs az étlapon hamburger.

A hatos jelentette számára a mai mélypontot: igyekezett értő módon, mégis egyszerűen, kedvcsináló módon, minden megkérdezett ételről beszélni egy keveset, de a tízediknél megérezte - amit nehezen vallott be magának -, hogy ugratják, hogy mulatnak rajta, gúnyt űznek szelíd készségéből, hozzáértéséből, sőt hivatásából...!

Amikor a kettes asztalhoz kivitte a somogyi vargánya levest (ami egyébként a kedvence volt az étlapról) és a kifogástalan nizzai salátát (amibe bűn krumplit tenni, és ezt végre elérte a séfnél!), már hamuszürke arcán a vonások mintha elmosódtak volna. Em és egy tisztes asszony, akik jól ismerték Tivadart, régi törzsvendégek, megijedtek, és utána is szóltak: "Tivadar, baj van?" Ő megfordult, visszacsoszogott, mintha ólomból lennének a lábai: "Már csak Önök értik, hogy ennek a nagy előadásnak itt - ekkor elcsuklott a hangja, majd zavartan megállt, és nem folytatta - ó, elnézést..." Elszégyellte magát, hogy saját bajával akarta traktálni a vendégeket, és már ment is a konyha felé. Em aggódó tekintettel nézett utána, majd odasúgta az asszonynak: "Ilyen még nem történt, Tivadar kiesett a szerepéből!" Em ekkor mintha megérezte volna, hogy valami végleg lezárult, elmúlt, valami utolsó kapaszkodó hullott ki a kezéből, ami elhitette vele: maradt valami még a régi vendéglők meghitt, szépen megrendezett világából.

Tivadar a pincér mély levegőt vett, kiegyenesedett, és indult, bár újra érezte azt a furcsa nyomást. Még kedves törzsvendégeit kiszolgálta, elbúcsúzott tőlük szokott módon, mosolygott. Majd, amikor a soron következő második fogásokat kivitte az ötös asztalhoz - mindegyiken püré körettel -, és lerakta azokat az asztalra a vendégek elé, életében először szó nélkül, hirtelen és nagyon gyorsan földre esett, az egyes és a hármas asztal között, amik már üresen álltak, és suttogva maga elé, ennyit mondott még: "...nem értik, a pincér is az előadás szerves része..." Ezzel meghalt. A vendégek tovább ettek, röhögcséltek, turkálva a tányéron, és észre sem vették, hogy egy fontos szereplő eltűnt a színről.