8. Em és a mellékszereplők

Em szerette a főszereplőket. Néha persze kis féltékenység fogta el, hogy amazok helyet rabolnak tőle a szellemi világ állandó harcok és hódítások alatt roskadó területén - hisz a maga világában ő kapott minden főbb szerepet -; de azért nem volt különösebb baja velük... 

Őket, a nemes lelkűeket, kitartó hősöket, dacos honfiakat, vidám és okos copfos lányokat, önmagukkal viaskodó de végül is győzelmes férfi jellemeket, odaadó asszonyokat, vagy a megjobbuláson, megtisztuláson átment személyiségeket igen szerette, továbbá rettentően tisztelte a főszereplőkben nagyvonalúságot, megbocsátást, ötletességet, mókájukat, erejüket és főként diadalaikat, ünnepléseiket... (Azt nem szerette, ha meghalnak...) 

Egyszóval nem lakott Em-ben komolyabb kifogás a főhősöket illetően.

Ez a könyv is gyönyörködtette. Újra meg újra elcsodálkozott a nagy író által gyúrt jellemeken, ebbe a regénybe három ilyen megragadó kivételes férfialak is jutott.

Mégis most Em azon vette észre magát, hogy ölében a könyvvel nem e három kiváló férfihősre gondol, hanem képzeletét egészen lefoglalja az egyik mellékszereplő. Humoros, hűséges és esetlen alakja szinte előtte állt - és nézte őszinte csodálattal. Valahogy úgy, mint, amikor egy képtárban megáll a lelkes látogató egyetlen festmény előtt hosszan, mintha csak azért az egyért jött volna be. Ez az értő elemzéssel és gyermeki figyelemmel megállított idő még tovább tart ilyenkor, ha akad éppen abban a teremben egy viszonylag kényelmes pamlag... Em számára kedves hintaszéke alkalmat adott most a hosszabb időzésre.

Igen, igen - mondogatta, mint egy vegyész professzor laboratóriumában, kémcsövei felett, amikor végre rájött valamire, ami fontos, ami eddig elkerülte a figyelmét, és így hirtelen minden helyére zökken... 

Igen, igen, a főszereplők túl sok helyet foglaltak el a világban, mintha csak ők lennének, és harcukat a területekért, a lelkek feletti hatalomért csupán egymással vívják. 

De mi van a sok kis szereplővel, akiknek csak egy epizód jut a könyvben vagy filmben? Mi van azokkal, akik szinte végig ott vannak a főhősök körül, de csak szolgálják őket? 

Eszébe jutott erre több színházi este, ahogyan tisztelettel tapsolt egy-egy a színpad legszélén álló színésznek meghajláskor, akinek pár mondat jutott csak a zsugori szerző tollából, és ott áll a nagyok mellett a fényben, de nem őt nézik, nem ő a fontos - minden visszatapsnál ő jön be legelébb, és ő lép le legelőször, a végén már ki se jön... Micsoda alázat! Vagy kényszerű megaláztatás? Eltelt részvéttel Em szíve... A főszereplőké minden - summázta egy sóhajtásban.

Elfogta a vágy, hogy magában kinevezze a most olvasott regény hősének őt, Kampós urat. Levetíti úgy magának újra e nagyszerű regényt, hogy ő van a középpontban, minden érte van, minden hosszabb, beható jellemrajz neki jut.

Elő a többiekkel is! - lelkesett, most már egészen felbuzdulva. Regények, filmek és színdarabok kerültek elő lelkében, és minden mellékszereplőt meghívott teára - aztán nekibátorodva egy hatalmas fogadásra, ahol mindnek díjat adott át. Boldogság töltötte el a gondolattól, e bál forgatagában mindegyik mellékszereplőhöz egyenként odament, és mélyen szemükbe nézve, gratulált, majd folytatásokat ígért.

Az első között Kardics Soma kapott az alkalmon, és már az irányát is igyekezett körvonalazni, hogyan képzeli el a róla szóló önálló történetet. Dyles a molnár nagy elégtételként élte meg a lehetőséget. Formes Attila pedig úgy érezte, ez élete nagy lehetősége azok után, hogy a kilencvenben megjelent folytatásból szinte egészen kimaradt.

Em élvezte ezt a társaságot - közben pedig valamiféle elégedettség töltötte el, mint egy kiélt bosszúvágy után, mintha valamit sikerült volna helyére zökkentenie. Kedvesen mosolygott mindenkire, igyekezett mindenkit külön-külön személyre szóló bíztatásokkal elhalmozni.

Leginkább talán Péter a dajka inasa érezte kitüntetve magát, de Dorine, Mariane komornája is egészen elpirult, Fabula János is hálásnak tűnt, Nauszikaa pedig szinte ragyogott. 

Sokan együtt voltak. Békében. Versengés nélkül. Mindenkinek ugyanannyi figyelem jutott. Csak Kampós uramra szánt Em feltűnően sok időt - elvégre az ő személye adta számára a felismerést.

A bálra egyetlen főszereplő sem kapott meghívást. Maga Em is le tudott erről mondani.

Miután mindenkitől elbúcsúzott, kiürült a ház, visszaült szeretett hintaszékébe, megsimogatta a könyvet, és kicsit elbóbiskolt.