6. Em és a Szavak

Ezt mindenki érzi, gondolja, csak nincsenek rá szavai - mondta azután a Hölgynek, aki mosolyogva hagyta jóvá ezt a mondatot is, ahogy sok mondatát. Em erre vágyott is nagyon, mindig várta. Olyan számára ez a nyugtázó mosoly, mint az írásjel a mondat végén; vagy mint egy pecsét okiraton: ettől vált hivatalossá.

Em a szemével is tudott érinteni, és a kezével is nézni, látni - és mindkettővel üzenni és üzenetet hallani. A szavaival tudott festeni. Lefesteni gondosan minden szépet - mintegy megörökíteni. Megfesteni azt, amit csak ő lát, ő vesz észre, ő tesz láthatóvá.

Így hát most is beszélt, festett, rögzítve és misztikummal vonva be az átélteket. A Hölgy pedig derűvel, fel-felnevetve, vagy éppen meghatódva hallgatta. Az átéltek még tisztábbnak, igazabbnak, szebbnek, magasztosabbnak és mégis egyszerűbbnek tűntek most Em mondatain át. Jó volt élni - mindketten ezt érezték, valahogy mindig jobb és jobb, mint tegnap volt, vagy egy év előtt.

Pedig nem így indult a nap. Amikor Em kilépett a kapun, a napfényben táncoló városi por feltűnően fullasztónak tűnt; aztán neveletlen diákok zavarták lassan ébredő lelkét a parkban; majd a villamoson egy primitív szintű politikai vita borzolta szemlélődő utazását. Bár a bőséges reggeli, annak szépen felépített külleme és kellemes ritmusa még betöltötte lelkét, de az apróbb ügyintézések, a reggeli lapok is megtépdesték féltve őrzött békességét.

Ezt a napot azonban a Hiány tette tönkre. Sokáig nem tűnt fel neki. Az ebéd ébresztette fel benne először a gyanút. Megdöbbent, amikor a pincér - ha illő töredelemmel is - kimondta a lesújtó hírt: "ma nincs babgulyásunk". Bár ez az udvarias hírnök, Em-et beavatva, kezdte felgöngyölíteni a hiba okát, ez mit sem használt.

Em most szavak nélkül beszélt, arcának alig észrevehető rándulásával, ami azok számára, akik őt jobban ismerték, félreérthetetlenül a vihar közeledtét jelezte.

Hiába minden, a Hiány most már nyíltan, minden rejtőzködést feladva, odaült hívatlanul és pofátlan módon Em mellé. Ezen már nem segített a különlegesen elkészített gombalevesbe elhelyezett rozmaringos krumpligombóc, sem a gyönyörű pirosra sült malacpecsenyéhez tálalt barnára karamellizált káposzta sem. A Fehér Macska személyzete teljes megdöbbenésére Em aznap nem kért desszertet - ami sohasem fordult még elő -, így megérezték már mind a vihart, ami át is vonult rajtuk. Pontosabban Em vonult át a színen, minden méltatás, mosoly vagy öröm nélkül, kurtán köszönve. Behúzódott utána mindenki a maga helyére hidegen dideregve, csak remélve, hogy Em még egyszer eljön, ad esélyt a javításra. Mindesetre a Hiány már Em nyomába szegődött, de hagyott a Fehér Macskában is magából valamit.

Egyre kellemetlenebbül hordozta magán aznapi viseletét Em, és rátelepedett valami fájó érzés, amire nem voltak szavai.

A délután unalmasan telt, és akik találkoztak vele, megrökönyödve érzékelték, hogy Em alig szól valamit, mintha nem is vele beszélnének. Egyedül az egyik Barát merte szóvá tenni, aki úgy gondolta évek óta, hogy Em kevés bizalmasa közé tartozik. Finom érdeklődésére Em hallgatott, hosszasan távolba nézett, majd hunyorogva, mint akit zavar a fény, csak annyit mondott, hogy még maga sem érti.

Így szédelegte végig maradék nehezen vánszorgó óráit napnyugtáig.

Akkor egyszerre csak észrevette, hogy eltűnt az órás üzlet a sarkon. Üresen kongott a kis helyiség a poros üveg mögött, és a felirat is eltűnt felette, a redőny pedig félig lehúzva meredt gyászosan feje felett. Gyakran betért ide Em. Szerette az Órást, nagy embernek tartotta, igazi mesternek - ahogy a felirat is hirdette: "órásmester". Az Órás sokat tudott az emberről és az időről - és valamit sejthetett e kettő kapcsolatáról is, de szemlesütve megtartotta titkát. A beszélgetéseik mégis valamit éreztettek ebből. Igen, bizony sokat és jót beszélgettek - az Órás kevés szóval és nagy figyelemmel, Em sok mondattal.

Ahogy bámult be az üvegen az üres üzletbe és emlékezett, végre meglátta az üveg tükrében azt, aki reggel óta nyomasztotta és vele jött, rátapadva, egyre fojtogatóbb közelségben: a Hiányt. Már értette, nemcsak a Fehér Macskában volt vele, hanem utána is, sőt, már előtte is valahol még reggel követni kezdte őt

Azonnal indult, tudta, hová menjen, hogy rázhatja le végre ezt a borzalmas árnyat.

Amikor megérkezett, egyszerűen és finoman elrendezett asztal várta, amit azonnal megpillantott a Hölgy válla fölött, ahogyan átölelte. A vacsora kilazította feszülő izmait, megnyugtatóan hatott összeborzolt idegeire. Azonban a mellette ülő csillogó szempár hívta elő mindebből a csodát és a békét. Beszélni kezdett, minden falatot méltatva, és mesélve, régi dolgokról, emlékekről, végül az Órásról. Szemével újra érintette a diófa pultot, kezével újra látta a különleges órákat - és csak beszélt, beszélt, szavakba öltöztetve mindent... Végül pedig a Hiányról beszélt, közepesen hosszú értékezését így zárva: "Ön azóta hiányzik, hogy reggel elhagytam ezt a helyet. Önhöz siettem egész nap, most értettem meg."

Aztán a szem érintett, a kéz látott - és az ölelés csendjében újra szavak születtek. Mindezt, amit ez a hazaérkezés jelentett, azonnal meg kellett festeni, szavakkal - mert csak azzal tudott festeni -, hogy megmaradjon, és a folyó idő el ne ragadja, el ne temesse a pillanatot. Már voltak hozzá szavai újra - igen, amit mások is éreztek, gondoltak, átéltek, Em el tudta mondani, mert ismerte a szavakat, mert megtanulta, kiismerte, leleplezte a szavakat. Ahogy ma a Hiányt is nyakon ragadta - a nagy ellenséget, aki minden más szót el akart tőle ragadni.

Em most csak sütkérezett a pillanatban és az előző pillanatokban, amiknek ezer szépségét boldogan festette fel, úgy, ahogy ő érintette, ő látta...

A Hölgy pedig derűvel, fel-felnevetve, vagy éppen meghatódva hallgatta. Az átéltek még tisztábbnak, igazabbnak, szebbnek, magasztosabbnak és mégis egyszerűbbnek tűntek most Em mondatain át. Jó volt élni...