1. Em a szigeten
1.
Arra az apró, távoli, magányos kis semmilyen szigetre küzdötte át magát. Csak távolról nézte évtizedeken át. Tudta, ott nincs élet, senki sem lakja. Nem gondolta soha azelőtt, hogy egyszer az lesz otthona.
Magányosan didergett, és mentegette magát: "én ebben már nem tudtam..., nem akarok..." Alig vitt magával valamit. Arra a néhány könyvre pillantott most, amit maga mellé tornyozott fel, mint egy védőbástyát. A többi könyvet elméjébe-lelkébe vésve hordta magával, abba a belső könyvtárba, ahol nem kötetenként polcra rendezve álltak, hanem feloldva, megemésztve, szintetizálva, egyszerű mondatokká szűrve. A toronyban álló könyvek csak külső formájukban jelentettek sokat. Mint borítók, amiknek színe, tapintása van, magukon hordozva kézlenyomatokat, az olvasás emlékeit. Mint tárgyak, amik hozzátartoznak az élethez, amik otthonossá tesznek bármely odút, bárhol is kössön ki az utazó. Mint lapok, amiknek illata, szaga van, színe és vastagsága. Jelzések valamiről, ami az emberé. Az emberé volt... Vagy a könyveké voltak valaha az emberek, és ez összekapcsolta őket egymással, sőt nemzedékeket sorban egymás után, szintetizálva évszázadok mesélt, toposzait, álmait, gondolatait, erejét!
Em most messzenéz, el odáig, ahonnan jött. Látja süllyedni korát, a várost, a világot, ahonnan kimenekült, mert már nem tudott..., és nem akart...
Fájt, ahogy látta süllyedni mindazt, ami egykor otthona volt. Sírni? Sírni már nem tudott. A gyűlölet és a fájdalom együtt nem engedte sírni.
Amikor először érezte, hogy mozdul lába alatt a föld, amikor először megsejtette, hogy süllyed a világ, hogy valami megváltozott, még ráfogta túlzottan is érzékeny, korán öregedő, szüntelen reflektáló természetére. Kimondta, mint a próféta, akinek muszáj szólnia, mintegy kihányta, és ment tovább. Aztán gyanakodni kezdett, figyelni. Míg végül eljutott a megértésig - akkor már tudta, nem maradt számára kétség: innen menni kell.
Már látta, nem elég hűségesen élni azt, ami belőle következik, már kevés a dac, már nem lehet bemenekülni abba a várba, amit felépített ő és előtte nemzedékek. Már behallatszik, hogy recseg-ropog minden ereszték...
Akkor, akkor már tudta: el kell menni. "Ebben már nem tudok és nem is akarok résztvenni" - sóhajtotta barátainak, akik sajnos már egyre idomultak és nemigen értették Em fájdalmát, haragját - és elhatározását sem vették túl komolyan.
2.
Nézte a szigetről némán, ahogyan lassan süllyed el minden. Innen jól látta, hogy a legszebb részek már víz alá kerültek.
Minden nap kiült a partra, és fürkészte a távolt, mi látszik még. Odaát is ezt tette, amikor még nem mert elindulni, ám nem tudta ilyen tisztán, tragikusan és valóságosan, hogy lassan minden elveszett.
Ehhez a kopár szigethez semmi köze nem volt - de emléke és elvárása sem. Valami halvány, sejtés-szerű, ki nem mondott küldetés-tudat adott Emnek erőt, hogy éljen még, ide e szigetre meneküljön és ne ölje magát egyszerűen a tengerbe. Valami mentés-féle: megmenti, amit megőrzött a Régiből, mert emlékezett, és emlékeit folyton rendezve, újra meg újra, így vagy úgy, szavakba, mondatokba foglalta. Őrizve magában a Kincset - hogy ha talán...egyszer...majd...sokára...de egyszer... Igen, hogy legyen, aki elmondja. 3.
Jónás jutott eszébe. Ő is most "tribünről" nézi, ahogy megmondta, hogy elsüllyed a világ, negyven nap, negyven év, és nincs többé...? Várta ő - kérdezte tovább magát -, várta, hogy mégsem süllyed el, hogy majd mindenki észbe kap, hogy megmenekülnek - hitte ezt? Em komoran nézett maga elé. A lemenő Nap narancsfénye szelíd-barnára festette a süllyedő távoli földet szeme előtt, régi emlékeket idézve fel lelkében.Jónást nem érdekelte Ninive - de őt igen...! Emmet érdekelte a ház, az utca, a városrész, az ország, ahol élt. És a nyelv - a nyelv, amin át kapcsolódott és élt. Most is ezen a nyelven gondolkozott, érzett - de már nem szólt senki hozzá a jól ismert szavakon, azok egyedi dallamán át... Talán ez hiányzott neki a legjobban, leginkább ez fájt.
Vissza már nem mehetett. Most nem. Már nem. Számüzött vagy hajótörött most?
Benne él, lobog mégis az elhagyott föld minden kincse, ösztöne, ereje, története, dallama, épülete...
Stabilan és idegen föld lába alatt. Friss szellő jár a parton. Kissé oldja a gyűlöletet vagy a fájdalmat - de valamelyik mindig fellobban, mint a láz, nincs oldás, csak teher, sors, küldetés. Őrzés.
Em messze néz most - de nem láthat. Csak ír. Talán az ő "tekercseit" is megtalálja valaki: és majd akkor...
Addig őrzés, integrálás, szüntelen rendezése a múltnak - a lényeget kutatva, ügyesen, szépen, mind egyszerűbben...