10. Em, az orvos és a tavasz

Nehéz idők jártak, minden mozdulatba valahogy belekúszott a rosszkedv, valami csalódással vegyült türelmetlenség. Mintha a vad-hideg tél és a álmos-késő ősz mindig beállt volna a jó illatú virágos tavasz elé a fotográfián - és hiába tudta mindenki, hogy ott van, hogy eljött, hogy már tulajdonképpen róla készülnek a friss képek, takarásban maradt. Kissé idegessé tett mindenkit ez udvariatlan vizuális csalás.

Em is feszülten lépkedett fel s alá fűtött szobájában, bosszankodva, már-már, tőle szokatlanul, kiabálva. Méltatlankodó súlyos mondatait orvosának kellett beszippantani - ugyanis Em szeme sarkából figyelte, hogy kellő együttérzéssel magába engedi-e vagy sem a Doktor, indulatos bekezdéseit: letüdőzi, vagy csak úgy csinál, mintha... Em kiválóan érzékelő idegrendszerét nem lehetett becsapni. Szegény jó Doktor számára nehéz napkezdés jutott. Pedig azt remélte, ünnepi szózat következik, amikor kimondta a bűvös mondatot régi betegének: "Ön meggyógyult". Diadalra, némi elismerésre, kedves, szinte baráti hangnemre számított.

Hosszú, betegnek és gyógyítójának igen megterhelő kúra után találkoztak ezen a reggelen. A feloldás, megpihenés, öröm perceit hozza általában egy ilyen vaskos, több tételes zenemű záróakkordja, orvos és betege számára. Ilyenkor ünnep, pezsgő, terített asztal következik egy úriember menetrendjében.

Em rettentő haraggal foglalta össze betegsége tételeit, azokból néhány hangot felidézve. A szenvedései ecsetelése túlment egy férfi amúgy is túlzó, drámai hangvételén, mégcsak a halál riasztó lehelletének folytonos emlegetése sem bizonyult csúcspontnak. Az igazán sötét tónus akkor jelent meg az összefoglalt szenvedéssorozatban, amikor mázsás súllyal hullott rá minden kiállt mélységre a rettenetes mondat: "...és mióta nem ehettem egy jót". Kínzó hastáji fájdalmai, kedvetlensége, gyakori émelygése megfosztotta őt az étkezés örömétől, sőt ünnepétől. Majd hozzátette megremegő hanggal: "Már azt hittem, megöregedtem, és többé nem ülhetek le zavartanul, szabadon, élvezettel egy vendéglő asztalához."

Ezen a ponton a Doktor igyekezett jófelé terelni betege gondolatmenetét. Em szokásos mélysóhaját kihasználva, próbált közbeékelni egy mondatocskát (ezt kevesek engedhették meg maguknak, amikor Em beszélt), de hiába. Ugyanis a "Látja, öregségről szó sincs, ennek vége, újra lehet..." bekezdés-kezdeménybe Em belevágott, még pedig már tényleg indulatos, türelmetlen hangon: "Hiába, ha nincs nyitva ebben a veszett hidegben még egy tisztességes kerthelység sem! Unom már a füstös, meleg, konyhaszagú benti érkezéseket."

Az orvos lassan, de következetesen próbált az ajtó irányába csosszanni egyet-egyet, belátva, hogy itt az ő tudománya véget ért. Bár igyekezett most is együttérzően jelen maradni, kissé előretolt nyakkal hümmögve, sőt még néhányszor a szemöldökét is össze-összehúzta; de már lélekben a következő betegnél járt. Az a mindig hálás, kissé hervadó, nehezebb napokon azért még vonzó asszony jobb társaságnak tűnt. Halkan, csak úgy, mintha nem volna fontos, udvarias köhintés kísérletben, a Doktor igyekezett jelezni néhány szóval, hogy "H-né úrasszony már várja, és ott bizony nagy a baj" - de ez egészen hiábavaló próbálkozásnak bizonyult. Nem tudta kizökkenteni Em-et több részes siralmaiból. Megadóan rátámaszkodott hát a közelében álló erősebbnek tűnő székre.

Mintha ebben a pillanatban Em megérezte volna, hogy kissé túlfeszítette húrt ehhez a siraloménekhez, hirtelen leült, újra hellyel kínálva hűséges orvosát, és szelídebb hangon folytatta;

- Tudja, kedves jó Doktorom, mire vágyom leginkább? (Nem tudta.) Jó fokhagymás húsokra! Pecsenyére! Micsoda szó ez, gondolja csak meg! Mennyi íz, kedv, gyönyör rejlik benne: pecsenye! Gondoljon csak bele! Töltsön időt ezzel a szóval, és meglátja, mi mindent hív elő a lélekből... (Itt szünetet tartott, bizonnyal arra figyelt, amit most lelkéből e szó előhív, majd máshol folytatta.) Tudja, egyszer ettem egy igen becsületesen feltálalt töltött káposztát. Tudja-e, miként festett az a nevezetes tányér? (Nem tudta ezt sem. Honnan is tudta volna a jó Doktor? Ritkán evett amúgy is étteremben, néha Em hívta meg őt, akkor valamicskét megértett betege lelkéből, mert őt tényleg az is érdekelte... Em zavartalanul folytatta hát, és felfedte a nevezetes töltött káposzta titkát, ápolva annak dicső emlékezetét.) Először is jóízléssel káposztába göngyölt gyöngécske ízes töltelék, természetesen nem túl nagy, nem túl kicsi. Kevés szálas is mellé. Ön okos ember, nyilván tudja hát, hogy anélkül nem lehet ezt a fennséges lakomát tálalni! De most figyeljen! Mellé került, szépen elhelyezve egy darab ügyesen barázdált sült kolbász, kevéske füstölt hússal. És itt jön a csoda, kedves Doktor, ne lankadjon érdeklődése! Az egész alá félig becsúsztatva egy szelet natúr sülthús, kicsiny szafttal, nem szárazon, de el nem áztatva. Ahogyan egyébiránt az egész nem úszott a savanyú lében! Bizony ám! Ez igen lényeges részlete ennek a kompozíciónak! (Ekkor megint kevés szünet, egy mély levegővétel.) A kilátszó részén pedig kakastaréj, vagyis jól megsült szalonna, szépen, pontosan bevágdosva. (Ekkor mélyen a szemébe nézett az orvosnak.) Látja, ezt most ennék, de nem itt, hanem ott, magas platánok alatt, szemben hegyekkel, alattunk a Balatonnal, finom tavaszi szélben. Látja, Doktor, ez méltó ünnep lehetne egy ilyen rettenetes betegség, hosszú koplalás, emberpróbáló szenvedés sorozat után!

Vagy csak egy könnyű borjúpörkölt lábasból, kenyérrel. Azzal is beérném, de a levegőn, valahol egy alföldi kis csárdában... Vagy valamelyik folyónk partján, kockás térítős kisasztalon egy nagy tányér halászlevet bekanalazni jó erős paprikával...!

A Doktor erre már aztán tényleg nagyot nyelt, majd hirtelen szólni próbált, hogy "H-né úrasszony már várja, és ott bizony nagy a baj", de nem sikerült időben lezárnia az ételek említése hatására keletkezett zavart szájában, nyelőcsövében. Em pedig ekkor már nem tudott itt megállni:

- Kedves jó Doktorom, de leginkább tudja mit ennék, most, hogy... (Hunyorított egyet az orvos felé, mintha ezt is tudnia kéne annak, aki így ismeri testének minden szegletét, de az persze megint nem tudta, honnan is tudta volna. Hát még inkább előre nyújtott nyakkal, már tényleg kíváncsian visszahunyorított.) Megmondom. Egy omlós marhaszeletet, rajta ugyanakkora finom lágy libamájjal, kevés vargánya mellé, velük barnaszósz, egy pohár Cabernet franc. Na? (Most kacsintott. Mint egy természettudós, aki titokzatos összefüggések titkos képletét fedi fel éppen. Hasonló szenvedéllyel, fanatizmussal, hálás együtt-csodálkozást várva. Eszébe sem jutott, nem is feltételezte, hogy ez másnak, jelesül orvosa számára, nem jelentené épp ugyanazt, mint számára. A Doktor intelligens ember lévén, tudta, mit kéne éreznie, de ahogy mímelni kezdte az elvárt reakciót, közben valahogy Em szenvedélye mégis magával ragadta, és vele szárnyalt.)

Erről a csúcsról már csak lefelé vezetett az út, nem lehetett innen már feljebb emelkedni, hát lassan ereszkedtek alá. Az érezhetően utolsó, záró bekezdésben, már csupán néhány étel és helyszín került szóba: olyanok, mint a vadasan elkészített szarvas zsemlyegombóccal egy pilisi vendéglő kertjében, vagy velőrózsák rántva egy mártai kisvendéglő teraszán... Néhány más finomságot is felidézett még, köztük egy felvidéki étterem különös udvarán elköltött igazi tót ízekkel teli ebédet, vagy egy-egy erdélyi illatokkal teli érkezést, sőt egy pityerszeri dús paraszt reggelit a csípős reggeli levegőn, és sok mást, el egészen a boldog megérkezésig, amikor is egy tihanyi néhányasztalos útmenti büfében a világ legjobb túróscsuszáját fogyaszhatta el Em, még múlt nyáron, ahol a nagy, vágatlan csusza tésztára tökéletes arányban hullott rá a túró, a tejfel, a tepertő és egy kevés szalonnazsír.

- Sosem felejtem el ezeket! - sóhajtott Em, de már a korábbi nyugtalanság nélkül, mint, aki újra átélte mindezt, mert bejárta kedvenc vidékeit emlékezetében, belemerülve azokba egészen...

Csendesen üldögéltek még egy keveset, majd, mintha az orvos korábbi mondatai végre vaskos késéssel megérkeztek volna Em tudatába, hirtelen odafordult székhez szegezett hallgatója felé:

- H-né úrasszony már biztosan várja Önt, nem illő, hogy várassa, bár ott enni még ennyit sem kap majd!

Em térdére csapva nevetett, és mivel ez csak nagyritkán fordult elő, orvosa nem kis büszkeséggel állt fel, mégiscsak gyógyított ma. Ám, ahogy az ajtóhoz ért, Em még utána szólt:

- Gondolom, ott nagy a baj, nem úgy, mint itt, nálam!

Em kihúzta magát, a Doktor is, mosolyogva fogtak kezet. Ekkor azonban a homlokára csapott Em, mint egy szórakozott, feledékeny professzor, aki éppen a megoldó képlet leginkább lényeges részletét felejtette el megosztani:

- Állj, egy lépést se tovább, Doktor úr! A lecsó! Az első tavaszi lecsó itt a Krisztinavárosban! Akácok alatt! Érti? Ezt lopta el valaki! Ilyen időjárást! Ki látott már? Kérem, mondja meg, az életem múlik rajta...! Mikor? Mikor lehet...?

A Doktor hirtelen indulatos lett, belekúszott lelkébe az a reggeli rosszkedv újra, valami csalódással vegyült türelmetlenség: "Hát minden hiába? Ez a beteg visszaesett..." Nem állt meg, intett, és hangosan-haragosan visszaordította Em-nek: "Már holnap! Holnaptól lehet!" Soha így nem rohant beteghez (még haldoklóhoz sem), mint most, a jó H-né úrasszonyhoz, akinek csókjai most üdítőek lesznek.

"Em kétségkívül megöregedett" - állapította meg magában, majd tovább merengett - "Mániává, rigojává, agresszív követelőzéssé korcsosultak addigi szokásai, különcségei... Vagy csak a betegség, a lemondás teszi ezt az emberrel?"

Észrevette, hogy szinte fullad, ahogy orvosi táskája húzza a vállát, lelassított, hiszen H-né nem lakott messze, két sarok mindössze. Egyszerre felsóhajtott, szinte hallható hangon: "Mindenesetre H-né is öregszik. Jó lesz vigyázni vele, és csak keveset időzni nála." Körülnézett, meghallotta-e valaki, de az utca üresen csillogott a napsütésben. 

- Érzi a tavasz illatát? Tudja, nagyon sokat dolgozok. Elfáradtam. Nehéz ősz és nehéz tél van mögöttem. Lecsót hozzon! Friss kenyérrel! Ja, és ne sajnálják belőle a jó kolbászt! Remélem, jó fokhagymás kolbászt tartanak! És kérem, két téríteket hozzon, legyen kedves! Nagyon köszönöm.

A pincér egészen megzavarodott, egy darabig csak állt ott, bámult az orvosra, aki többet nem szólt, csak önfeledten szemlélte a világot, látható jókedvvel. A fiatal felszolgálóban a bénultságot valami emberi együttérzés-féle oldotta fel. Szánni, majd csodálni kezdte ezt a különös orvost. Egy ideig vele nézte az akácokat. Tudta, nem tagadhatja meg ennek a haldokló-éledező embernek a kérését, hát bement a konyhába... A két adag friss tavaszi kolbászos lecsó, vastagra vágott puha kenyérrel és Em egyszerre érkeztek a krisztinavárosi kisvendéglő teraszára.