3. Em gyásza
Egyfajta gyászként élte meg mindig. Az utolsó falatoknál már készült az elkerülhetetlen fájdalmas pillanatra. Ahogy a Hölgynek finoman magyarázta: "Minden finom ebéd vége egyfajta gyász, az elmúlással való szembesülés."
Em olyankor mindig hitetlenkedve, finom és alig hallható daccal tett még néhány óvatos, mégis kétségbeesett mozdulatot a kanállal, villával, késsel vagy kiskanállal, hátha még... Hogy aztán ráhulljon a kegyetlen valóság: nincs több. Komolyan és tisztelettel meredt ilyenkor az üres tányérra, és elmerengett a múltról. Szinte látta, ahogy a felszolgáló kezében megérkezett hozzá a látvány, majd az illat is, míg végül az íz és annak ezerféle érzékelése kapcsolatba hozta az étellel. Ha nem egyedül étkezett - ahogy most sem -, komoly és szenvedélyes beszédet tartott, a gyászát kibeszélve, kiemelve az elfogyasztott étel kiválóságait, és nagyon halkan, elnéző mosollyal szája szögletében, a gyöngéit is, csak éppen érintve.
Számára minden elkészített étel tiszteletet érdemelt. Bár eszmélődve, lassan kétségbe vonta jó nagyanyja mondását - miszerint "ami meg van főzve, az mind jó" -; ám valahogy mégis maradt benne valami tisztelet az elkészült ételek felé. Időnként, tényleg nagyon ritkán, amikor valami igazán pocsék ennivalót tettek elé, pislogva, kissé felhúzott szemöldökkel, de mégis valami belső megbecsüléssel küzdötte le. Ilyenkor magában megbocsátó volt az étellel, felmentést adva, keresve-kutatva benne mégis valami jót, említésre méltót, amit az átharcolt étkezés megrázó fináléja után az üres tányér felett elmondhatott. (Ugyanis olyan nem történt még, hogy bármi maradt volna Em tányérján bármely vendéglői kalandja után!) Egyszóval nagyon irgalmas lelkülettel élte meg a gyászt, és lelkes, megindító beszédekkel tudott búcsúzni - vagy, amikor más szitkozódott, visszaküldte volna az ételt, ő tudott könyörületes lenni, és szépen búcsúzni. (Más kérdés, hogy ezek a búcsúzások kissé kínosan érintették, és gyorsan témát váltva, örült, megkönnyebbült, amikor végre elvitték előle az üres tányért.)
Azonban nem így a szakácsokkal, felszolgálókkal, éttermekkel. Ott nem ismert irgalmat, képtelen és felelőtlen magatartásnak látta a hallgatást: a következményekkel mindezeknek Em esetében számolniok kellett.
A vendéglők vállára rótt a legkevesebb terhet: hiszen egyszerűen oda soha többé nem tette be a lábát, csupán magában, listát vezetett arról, hol milyen rosszat evett, vagy milyen égbe kiáltó hibát követtek el ellene, pontosabban: milyen támadást, gyalázatot, mert ez nála komoly, központi kérdés volt, számára szentségtörés volt minden, ami egy éttermi kalandot, élvezetet tönkretett. Mellesleg, ha erről kérdezték, diszkréten hallgatott - csak hosszas unszolásra ismertett egy-egy tragikus esetet listájáról; ám ilyenkor is, finom distinkcióval, mintegy a feltálalt étel védelmében mondott egy-két tisztelettel teljes mondatot, néha szó szerint idézve annak idején elmondott gyászbeszédeiből.
A szakácsok a konyha védfalai mögül gyakran megúszták egy üzenettel, ami írásban vagy szóban juttatott el a pincéreken át, akik vagy átadták neheztelését, kifinomult részletekre kiterjedő kritikáját vagy az egészre vonatkozó sommás lesújtó véleményét, vagy nem. Csupán kétszer történt meg, hogy a szakács közvetlen elmarasztalást kapott Em-től; az egyikről az újságok is hírt adtak; a másik esetben kis szóváltás, egy-két pofon után hamar véget ért a halotti tor. Persze nem említve azt az esetet, amikor Em a meghökkent szakács szeme láttára szétvert egy teljes konyhát, mondván: ez az ember nem juthat többször fakanálhoz, lábashoz.
Em úgy érezte, tartozik a régieknek és jelenkornak is, hogy ügyel, mi történik a vendéglőkben: nem veszhet el ennek a szépsége, meg kell menteni a jövőnek az éttermi kultúrát, mikor ennek nagyszerűsége, régi íze, illata, stílusa veszni látszik. Érzett magában erre valamiféle népnevelői elhivatottságot. Mindenesetre, ami rajta állt, megtette: éppúgy a biztatásban, dicséretben, öröme őszinte, lelkesült, sokszor szinte túlzásba eső kifejezésében - mint a hibák, illetlenségek, szentségtörések megnevezésében.
A felszolgálók jártak mégis a legrosszabbul. "Olyan szép hivatás a magáé..." - szinte mindig így kezdte, ha begurult, ezzel csillapítva indulatait... A jól felépített bírálat után általában megszánta azért a pincéreket is, még azokat a fajankókat is, akik ostoba mentegetőzésbe kezdtek, vagy arra hivatkoztak, hogy "ezt még erre az ételre senki nem mondta"...
Most azonban olyan történt, amire már nem ébredt benne könyörület. A gyászát zavarták meg. Mintha egy temetésen egyszer csak valaki, még a beszéd előtt, a könnyekben fuldoklók közé futna és elrabolná a halottat fütyörészve, de olyan gyorsan, hogy reagálni sem tud senki... Igen, ez történt.
Már az utolsó falatoknál is érezte Em az elkerülhetetlen vég fojtogató érzését. Lassított, ahogy csak tudott, késleltetve azt a biztosan bekövetkező tragikus pillanatot, amikor a hiány, a veszteség rátelepszik a lélekre. Már idejekorán, meg-megállva, a kerthelyiség feletti bárányfelhőkre nézve, az öreg, mégis üdezöld tölgyfa egészséges leveleinek tánca közepette: emlékezni kezdett a találkozás első izgalmas pillanataira. A fenséges első falatokra, ahogy a bélszín szétomlott kése mentén, és a rásimuló libamájjal, valamint a tányéron gyönyörűen elhelyezett vargányával együtt a villára került: együtt lágyan, csodálatos ízzel összekeveredve igazi örömet, lelki-testi kényeztetést nyújtva.
A Hölgy még javában evett, kissé zavartan, de lassan megnyugodva, boldog asztaltársa arcát figyelve, amikor Em az utolsó falatot tette a szájába, élvezve még azt a percet, készülve a gyászra. Ekkor történt meg: egyszer csak, szinte a semmiből, váratlanul ott termett a felszolgáló, és elvette előle az üres tányért.
Meghökkenve, megdermedve, csak másodpercekkel később, de még teli szájjal, csak ennyit tudott mondani: "Arcátlanság".
A Hölgy, aki ismerte őt, több vendéglői kalandon át kísérte már évek óta, tudta már, hogy baj lesz - beigazolódott rossz előérzete, amit valahogy már megérkezésükkor megsejtett előre. Tekintetével igyekezett teljes megértést tanusítani, de nem tudta eltitkolni Em elől, hogy fél a botránytól. Mint a földet meg-megmozdító vulkán kitörés elől, szívesen elmenekült volna.
Em haragja kis gellert kapott ettől, mert már ő is kiismerte a Hölgyet. Megzavarta tehát.
Nem kapott időt elgyászolni a fenséges ebédet, elvették előle az üres tányért idő előtt, szinte még be sem fejezte, ráadásul asztaltársa még evett: "micsoda lelketlenség, felesleges kapkodás, illetlenség, alapszabályok felrúgása, szakmai dilettantizmus" - tolult fel lelkében a felháborodás. A Hölgy megértése és ezzel párhuzamosan kisugárzó szorongása, félelme egyszerűen megbénította. "Még a haragból is kizökkentenek" - remegett a lába, szapora pulzusa kopogott a torkában, gyomrában...
Em aznap szó nélkül fizetett. Még borravalót is adott. Az elfogyasztott étkekről, a felszolgálásról se jót, se rosszat nem mondott.
A Hölgy tudta, ilyen még nem esett meg, hogy ennek ára lesz. Pár semleges téma került terítékre hazafelé, a vendéglőről egy szó sem. Elköszöntek.
Többek beszélték Em-ről, hogy nem mozdul ki otthonról. Mások azt híresztelik, nem is eszik, csak üres tányérok felett üldögél naphosszat. Telefont nem vesz fel. Bár valaki azzal dicsekedett a minap, hogy beszéltek telefonon, de Em egyre csak azt mondogatta, hogy "arcátlanság". Nemrég azt állította egy közeli ismerőse, hogy a házbeliek szerint, valami budai kertvendéglő pincére kereste őt virágcsokorral a kezében, de zavaros a történet, mert megint mások határozottan bizonygatták, hogy egy bizonyos kertvendéglő többször küldetett neki bélszínt vagy libamájat vagy mindkettőt. Ugyanakkor egy bizonyos Hölgyet sejtenek többen a háttérben, de hogy miként kapcsolódnak össze ezek az információk, azt már senki nem tudta megmondani.
Tény: több vendéglőben lehet hallani, hogy egyik legkedvesebb törzsvendégük, egy Em nevű, ismert arc, már rég volt náluk. Mindegyik vendéglős a másikra gyanakszik. Mindesetre, szakácsok, pincérek egy ideje, unalmas nyugalomba süppedve készítgetik és viszik ki jobb, rosszabb ételeiket, illő vagy épp illetlen kiszolgálásban részesítve a járatlan, gyanútlan vendégeket.