13. Em és a fényképek
Em percekig némán ült, és szorongatott kezében egy nagy faládikót. Próbálta feldolgozni a látottakat. Mert látott, úgy, ahogy még sosem. Nem a saját szemével... Nem talált szavakat, az érzések is testetlenül folytak egybe, és érzékelte közben, hogy a gondolatok hatalmas serege, mint zárt várkapu mögött, feltolult, és betörni készek, hogy ellepjenek lelkében minden zúgot.
*
Amikor öreg barátjának halálhíre elérte őt, éppen békésen élvezte ebédjét kedvenc fogadójának legkedvesebb sarkában. Éppen a második fogás csúcsánál érkezett meg D. úr, aki tétován állt meg asztala mellett. Láthatóan feszengett. Jól ismerte Em szokásait: miszerint ebéd közben zavarni főbenjáró bűn. D. úr mégis néhány köhintés után, vette a bátorságot, Em riadt és méltatlankodó tekintete ellenére, csak ennyit mondott: F. meghalt az éjjel. Aztán, mint aki érzi a veszélyt, biccentett egyet, és a vendéglő legtávolabbi asztalához vonult vissza.
Em letette a kést és a villát, lenyelte a falatot, és némán nézett maga elé percekig.
Kedves pincére aggódva jelent meg az asztalánál, amikor észrevette, hogy Em megszakította a kapcsolatot félig tele tányérjával. Ilyen csak igen ritkán fordult elő, és nem sok jót lehetett remélni tőle. Fehérre vált arccal óvatosan szólította meg: "Uram, talán nem ízlik az étel?" Nem érkezett válasz, Em nem mozdult. Tovább próbálkozott hát: "Hozzak valami mást, uram? Pirosra sült csülköt tudok hozni... A kedvencével... Jó párolt káposztát tudok hozni vele..."
Em azt tette, amit még soha: megtörölte a száját, felállt, és levegőnek nézve a ledermedt felszolgálót, fogta a kalapját, táskáját, biccentett egyet alig láthatóan, és elment.
Ment egészen addig a különleges térig, ahol annyit találkozott barátjával, annyi fontos mondatot váltottak egymással búcsúzáskor. Leült a padra, és tűnődve nézte a házat, ahol F. lakott. A hatalmas fakapu kopott kilincsét nézte talán legtovább: "hányszor érinthette az a kéz, amellyel ő is annyiszor kezet foghatott"... Sokféle emlék tolult fel benne, és most mind fájtak - pedig mennyit nevettek...!
Sok idő telhetett el, mert kissé fázni kezdett, lassan leszállt az este. Ősz volt, hirtelen lett hideg. Már indulni készült, amikor meglátta F. feleségét a kapuhoz közeledni. Már rajta volt a keze a kilincsen az özvegynek, amikor végre elszánta magát, odalépett hozzá, halkan köszöntötte, és a tőle szokásos tömörséggel, jó szavakat találva, kifejezte együttérzését, és saját mélységes bánatát sem rejtette el.
Az özvegy behívta. Talán negyed órát beszélgettek, de inkább hallgattak együtt.
Em egyszerre csak mohón megkérdezte: "A képek? F. képei?" Az asszony elindult férje dolgozószobája felé. Em visszahőkölt egy pillanatra a küszöbnél, majd minden erejét összeszedve belépett a nő után a szobába. Minden ott állt, úgy, ahogy mindig - csak F. nem állt már ott.
"Nem tudom mi lesz ezzel a szobával. Azt hiszem, a férjem nem örülne, ha bárki bármihez hozzányúlna... Persze Önt kivéve... Így hagyok mindent..."
A hatalmas könyvespolcokon ott sorakozott egy élet gyűjteménye, egy lélek utazása, kincsek gondosan válogatva. Igen, ezek a könyvespolcok őt tükrözték, aki összeválogatta ezeket. A falon az öreg ingaóra hűségesen kattogott - mindig olyan büszke volt rá F. Hosszan mesélte, kiről kire szállt ez az ősi darab, hány fontos embernek mutatta az időt. "Ez az óra akkor is tovább járt, ha azoknak a szíve már nem ketyegett" - ezt valahogy mindig hozzátette egy furcsa félmosoly kísértében. "Hát így jártál te is, Barátom" - sóhajtotta félhangosan Em.
A három fontos festmény most is kijelölte a három legfontosabb pontot e dolgozószobában.
Az egyik csendélet volt, valamilyen német mestertől. Ezen mindig vitatkoztak. Em utálta csendéleteket. "Az a mesterkélt gyümölcstál" - piszkálta vele mindig barátját.
A második egy akt. Ez is mindig zavarta Em-et, de szemérmessége miatt sosem merte volna kimondani ezt, csak finoman mindig elfordította a fejét, szavak nélkül. Minden alkalommal, újra meg újra zavarba jött a látványtól. Sosem értette, hogy miért szükséges ez egy dolgozószobába, és hogy tűri el F. felesége ezt. Sosem nézte meg igazán, de örökké vele maradt ennek megmagyarázhatatlanul izgató hatása. Most is csak éppen hogy felnézett erre a vad képre, aztán az asszonyra pillantott. Ekkor, igen ekkor először, hirtelen megsejtett valamit... Sosem nézte meg igazán festményen az arcot. Most pedig csak azt merte megnézni. "Hiszen ez a két arc..." Most, hogy megértette, mit keres a falon ez az akt, még inkább zavarba jött...
Ahogyan máskor, most is a harmadik festményen nyugodott meg feldúlt tekintete: egy francia festő Párizs egyik terét ábrázoló képén. Becsületes munka, mozgalmas, színes, érdekes.
"Itt vannak" - nyújtotta Em felé F. asszonya az íróasztal fiókból kivett faládikót. "Mennyiszer mondta az uram, hogy majd csinálni kéne belőle egy kiállítást!" Em megfogta a felé nyújtott fadobozt, és néhány másodpercig egymás szemébe néztek. Egyre gondoltak. A nő hangosította ki előbb: "Szép emlékezés lenne, méltó búcsúztatás. Megtenné, hogy megszervezi? Bárhol."
Em bólintott, majd leült abba a karszékbe, ahova rendszerint ültette őt barátja, amikor leültek hosszabban beszélgetni ebben a különleges dolgozószobában. Ölében tartotta ládikát, ahogy már régebben is párszor. Csak most érezte meg igazán, milyen furcsa az asszony jelenléte. Valahogy mindig eldugta előle őt F. Mintha szégyellte volna... De miért? Hiszen idősen is szép asszony volt, okos is. Vagy csak féltette? Igen, talán igen. F mindent féltett. Ami az övé, amit és ahogyan ő látta, azt féltve őrizte. Ahogy Em merengett mindezen, egyszerre csak azt vette észre, hogy az asszony kiment, egyedül maradt a szobában.
Hát belevágott... Kinyitva ládikát, sorban, lassan, elkezdte végignézni az F által készített fényképeket...
*
Em percekig némán ült, szorongatva kezében a nagy faládikót. Próbálta feldolgozni a látottakat. Mert látott, úgy, ahogy még sosem. Nem a saját szemével... Barátja szemével.
"Különös csoda a fénykép! Mennyi dolgot megőriz a múltból! És ezeket a képeket úgy látja most az ember, éppen úgy, ahogyan látta egykor az, aki megörökítette ezeket." F szemével nézett most végig annyi mindent, ami történt, ami volt, amit látott, amit fontosnak látott.
Emlékezett barátja szavaira: "Tudod, van, aki lepkéket gyűjt, van, aki bélyegeket - és most is maga előtt látta, ahogy F. itt kacsint egyet -, és olyan is van, aki nőket. Én pillanatokat gyűjtök, és ide beteszem őket ebbe a ládikóba. Ez lesz az én önéletírásom, visszaemlékezésem." Szinte látta maga előtt, ahogyan ezt büszkén és öntudatosan mondja ki, mint, aki meg van győződve önmaga fontosságáról. Majd némi alázattal hozzátette annak idején: "Ez mind történelem lesz, kordokumentum - ennél szónál megnyomott minden mássalhangzót, kis szünetet is tartva, majd hozzátette: "El lehet velük mesélni a múltat, barátocskám! Szóval nemcsak rólam szól." Sosem tette őket albumba, inkább kincsként titkos ládikába rejtette, amit majd meg kell találni, ki kell ásni.
"Kiástam!" - sóhajtotta Em.
Mennyi arc, mennyi ház, mennyi tárgy, mennyi esemény sorakozik ezeken a képeken.
"Ahogyan te láttad mindezeket... A fénykép nagyon szubjektív...; vagy mégiscsak objektív? Hiszen már az is válogatás, hogy mit rögzítünk, a szubjektum speciális műve! Ahogyan a történetmesélés is, maga történelem - hogy lehet mindezt tárgyilagosan átadni, továbbadni? Sehogy! Magunkat meséljük minden mesénkben! Ki szavakkal, ki pedig képekkel..."
Igen, igen, Em percekig némán ült, és szorongat a kezében a nagy faládikót. Próbálta feldolgozni a látottakat. "Minden képben, minden képen téged láttalak, egyedül téged jóbarát! Ezek a fényképek bizony téged fényképeztek le! Itt vagy velem bennük. Kérdezhetlek, és te képekkel válaszolsz."
Ahogy Em fogta kezében A titokzatos kincsesládát, egyszer csak az alja mozogni kezdett. Elmozdult az alsó lap, és egy titokzatos kis vékonyka rekesz bukkant elő. Félve húzta ki a kis résen annak tartalmát. Azok is képek voltak. Három kép. Csupán három másik kép, a többitől külön.
Az egyik képen Em és D. álltak, valamikor régen, kedves fogadójuk előtt. "Hát így láttál minket? Ezek voltunk neked? Legféltettebb kincseid? A múltat külön rögzített darabjai?" Könnyek tolultak Em szemeibe, ahogy látott...
A második fotográfián F. felesége, ruha nélkül - pont úgy, mint a festményen. "Erről készülhetett hát, az a falon lévő, zavart és izgalmat kiváltó festmény." Azt értette Em, hogy ez miért volt a rejtett részében a kincsesládának, de miért fedezhette fel ő? Mit akar ez üzenni? Vicc akar lenni? Egy utolsó tréfa? Vagy a mindig szemérmes barát felszabadítása: most már nézheti, az eredetije már úgyis csak emlék, a ráncok rácsai úgyis elzárják már? Vagy a másik kép mellett egyszerűen csak annyit jelent, ők voltak fontosak, ők hárman?
A harmadik fényképpel még várt... Találgatta: vajon azon akkor mi lehet, ki lehet...?
Körbevette az őszi csend, az ablakon át a sárguló levelek táncát figyelve. "Ő is így nézhette ezt a fát minden ősszel - de biztos valahogy másképp látta. Kár, hogy nem lett rögzítve az is egy fényképen...!"
Aztán szép lassan végignézte újra a három festményt. Próbált a csendélettel és az akttal is barátkozni...
Aztán felállt és tüzetesen végignézte a könyveket. Utazott velük, kereste bennük is barátját. Igyekezett visszakeresni emlékezetében azokat a beszélgetéseket, melyek arról szóltak, hogy egy-egy könyvet miként látott F. Pontosabban: mit látott bennük? Milyen izgalmas beszélgetések voltak ezek...! "Talán ezek fognak leginkább hiányozni!"
Aztán visszarakott mindent szép rendben a ládikába; végül a három képet is eredeti rejtekükbe, a harmadikat meg sem nézve - maradjon valami titka F-nek, valami, amiről még lehet beszélgetni...