12. Em, a szálloda és a tenger
Ahogyan látta a bőröndökkel kifelé tartó embereket, belenyilallt a gondolat: holnapután neki is menni kell, ő is így fog majd ott állani, lehajtott fejjel, gyászosan. Valahogy hozzánő az ember a szállodához, belakja, otthonává lesz. Lassan jó ismerős lesz a szaga vagy illata, a szobakilincs érintése, a zár hangja, a felvonó kattogása - és legfőképpen a személyzet. Igen, a felszolgálók, a recepciósok, a takarítónők mind-mind különféle jellemvonásaikkal besoroltatnak, nevet kapnak, és mindenképpen jelentőségük lesz.
Az ablakból beáradó látvány különböző napszakokban már-már sajátja lesz az embernek. Ahogy a szomszéd szobából átszűrődő hangokkal, zajokkal is megbékél az utazó, a kezdeti bosszankodás után, már élete részét képezik.
Ezek mind-mind valóban az otthonosság érzetét adták most Em számára is.
Tehát "holnapután neki is menni kell, ő is így fog állani, lehajtott fejjel, gyászosan".
A szomorú víziót azzal ellensúlyozta magában, hogy kihúzva magát, de azért némi részvéttel, büszkén és lassan haladt el az elmenni készülő társaság előtt, mintha ezt üzenné nekik: "Látjátok, én még maradok..., sajnálatos, hogy mennetek kell, majd leülök a helyetekre és megemlékezem rólatok." Em maga is meglepődött önmaga belső gőgös-gúnyos lelkületén.
Ez a temetői látvány egészen belekúszott elméjébe, és szinte megmérgezett eztán minden látványt, minden örömbe keserű ízt keverve. Mintha bosszút állnának előbbi gúnyolódásaiért amazok bús szellemarcai. Mintha ezt suttogta volna bele minden szépségbe a gyászos kar: "Te is hamarosan el fogsz menni, itt kell hagynod minden szépséget neked is, jössz utánunk..."
Valóban másképp tündökölt a tenger. Hiába váltogatta aznap is színeit a nagy víz, mutogatta magát azúrkéken, adta magát zöldes fényben, szürkés mélykékkel tagolta a horizontot, estefelé pedig tejszínű volt, kevés rózsaszínnel, narancssárgával - mindez hiába. Em a nap minden részében végső soron valahogy csak feketének látta a tengert...
"Hogy magyarázzam meg nekik - ha esetleg könnyet látnak a szememben, mit mondjak majd?"
Ő nem címkézte magát turistának, mégcsak utazónak sem. Neki a tenger mást jelentett. Kihúzni innen a bőröndöt: számára egész más jelentéssel bírt.
Egész nap azon gondolkozott, mit is jelent számára a tenger?
Este a város falait nézte, maga elé képzelve a régi települést, kikötőt. Annak idején a városfalon nem mehetett be akárki, maga a település is kicsi, áttekinthető keretet nyújtott az élethez. "Minek ennél nagyobb város vagy falu? - vélekedett Em - Egy élhető, védhető emberi kultúra romjaira épült ez a sok bolt, szórakozóhely és hotel."
A kikötőbe egy motoros kishajó érkezett. Szép mozdulattal egy férfi kisegítette a hölgyet az egyszerű kis tengeri járműből. Régi mozdulat... "Falak, városok, kultúrák és mozdulatok tűnnek el." Em idegenül érezte magát ebben a jelen világában, behúnyta hát szemeit, és abban a régiben járt-kelt kicsit...
Majd egy padon még elüldögélve bámulta a tájat, magába szívva a tenger és a déli növények csodálatos illatát. Magányosan, csendesen tette ezt - úgy, ahogyan szeretett élni. Kevés embert tűrt meg hosszabban maga mellett. Néha azért fájt neki is a magány, különösen egy-egy igazi találkozás, beszélgetés után maradt űr benne. A tengernél azonban sosem volt magányos - csak most, így egyedül a gyásszal. Egyszerre dideregni kezdett...
A vacsora alatt sem könnyebbedett a lelke. Az a búcsúzó társaság valahogy mindent elrontott. Pedig még két nap állt rendelkezésére; és abból szinte egy már el is ment busongással...
Nézte a már ismerős arcokat, a szálloda vendégeit, akik mégiscsak ismerőseivé váltak - bár most úgy érezte, igen erősen különbözik tőlük.
"Mi nekem a tenger? Hogy magyarázzam el? - kérdezgette továbbra is önmagát - Nekem mindez itt mást jelent..."
Amikor a felszolgálónő kedves hangjára felnézett, meglátta gyönyörűszép kék szemeit és mosolyát, egész lényét birtokba vette a felismerés...
Em olyat tett ezután, amit még sohasem. A kijáratnál botorkálva, fel-alá járkált a sárgás lámpák fényében, állandóan vizslatva a kijárati kaput. Talán egy óra is eltelt, amikor végre megjelent a várva várt szempár. A felszolgáló lány a már napok óta ismerős mosolyával köszönt Em-nek, aki a rá jellemző finomságot és udvarias modort elhagyva, csak ennyit mondott: "Álljon meg itt néhány percre velem, a szemeit szeretném nézni." A lány meglepődve, zavartan kérdezett vissza, de nem kapott választ, helyette Em elismételte lassan kérését, ami inkább már parancsként hangzott. Annyira meglepődött a kék szemű lány, hogy megállt, és nem mozdult, csak nézte Em-et, aki a szemeit bámulta.
Perceken át nem mozdult a két alak. Már a lány is nézte ezt a furcsa idegent: próbálta megérteni, mit akar tőle. Valahogy mégis bízott benne, így nem mozdult. Hagyta magát nézni - mintha egy festőnek állna modellt.
Em csak hosszú percek után törte meg ezt a különös csendet: "Tudja, azt akarom tudni, mit jelent nekem a tenger. Ahogy a szemét néztem, pontosabban a szemébe nézek, kezdem látni a választ. Kérem, ne haragudjék rám. Ne is értsen félre. Öreg ember vagyok. De a tenger, a tenger... A tenger nekem szerelem, otthon, anyaméh... Ne mozduljon! Anyámnak volt ilyen kék szeme... Ilyen zöldes kék szeme... Annak a nőnek egykor... Tudja, kell egy szem, amiben láthatjuk magunkat. Egy tiszta szem. Mint egy tiszta tó. Mint a tenger reggel. Vagy alulról. Próbálta már önmagát nézni a víztükörben alulról? Lemerülve, hagyva, hogy felvigye a sós víz... Olyankor egyszerre, ahogy a nap fénye elborítja a felszínt, ha lassan tart a testünk felfelé a vízben, akkor, ott egy pillanatra megpillanthatjuk önmagunkat. Tudta? Próbálja ki! A tengernél magunkkal találkozunk. Szenvedélyesen. Nem is... Többel... A magunknál Többel, magunkon át mégis túllátva, megpillantjuk a Többet... A Fény elönti tűkörképünket! És már nem vagyunk olyan fontosak... Csak betölt a Lét, az eggyé olvadás a tengerrel."
A lány szemét a csend még inkább kitágította, értően figyelt, és nem szólt...
Em hálát érzett ezért a figyelmes okos hallgatásért. Ő is bízott már a lányban. Ezért merte folytatni:
"Már fekete a tenger, mint a gyász. Ott fent hány csillag ragyog, nézze! Azok mind tükröződnek a sötét vízen... Tudja, egyszer menni kell... Ahogy reggel a bőrönddel ott álltak többen... Látom magamat is... Egyszer menni kell, és ennek tudata megbénítja az embert... Valahogy elveszi a jókedvet... Nézze csak ott a templom tornyát a távolban! Látszik a harsonás angyal sziluettje...! Minden elmúlik! Hát nem gyötrő ez a méreg? Ön szerint lesz Odaát is tenger-illat? Ez fog leginkább hiányozni! Nekem a tenger és minden itt vele az Élet... Beszélgetés... Üzenet... És a halál is... Már tudom, a halál is... Köszönöm a tekintetét...! Köszönöm!"
Ezzel elbúcsúztak néhány szóval.
Em a tenger felé indult, és békességet érzett, újra élet örömet és gyászt is... Létezett még, de már búcsúzott is...