11. Em utazása
Em eltünődött a régi arcokon, miközben bámult kifelé a vonat ablakán. Újabb és újabb tájak rohantak el mellette - sok mindent hagyott már maga mögött, ahogy vitte őt a vonat.
Mennyi ember tűnt el az életéből, ahogy az évek teltek. Hányan és hányan, akik akkor és ott, a múltban, olyan fontosak, közeliek voltak...! Mi lehet velük? Hol élnek? Hogy élnek? Vajon hogy néznek ki? Emlékeznek-e még rá - és ha igen, hogy emlékeznek rá? Mit őriztek meg belőle az emlékezés sötétbe rejtett poros polcain? Van-e közöttük olyan, amit néha elővesznek, nézegetnek? Van-e valaki, akiben éppen most is valami elhagyhatatlan alkotó elem az, hogy ismerte őt, Em-et, hogy közük volt egymáshoz, hogy együtt átéltek valamit.
Em nem vágyott most új ismeretségekre, de a régiek után valahogy vágyat érzett. Tudta, ilyen idősen már nincsenek új barátságok - hiszen mit is érthet valaki belőle, aki nem ismeri elmúlt évtizedeit, nem lehetett azoknak tanúja. Elmesélhetné persze, hiszen nagyon szeretett mesélni, főleg érdeklődő ifjaknak, de ezt mégsem lehet elmondani, ezeket az évtizedeket át kellett vele élni, hogy értsék, hogy valamit értsenek belőle...
Magányosan bámulta a vonat megbarnult ablakán át a tájat. Világoszöld mezők, apróbb kis épületek, erdők váltották egymást. Kissé elbóbiskolt.
Terézre gondolt, kicsi apró kék szemeire, fekete hajára, picinyke korán hízásnak induló alakjára, és a nevetését is hallotta, meg a sírását, annak a lánynak a sorsát érezte meg most... Hány éven át tanúi, szereplői, sőt alkotói voltak egymás életének... A másik lány is ott termett emlékezetének vetítővásznán. Ők összetartoztak. Teréz és Katinka nevetése úgy olvadt egybe folyton, mint egy tökéletes kétszólamú ének, és együtt olyan vidámságot sugároztak, hogy abban aztán lehetett fürdőzni! Mi lehet velük? Hogyan gondolkozhatnak most az életről? És a halálról? Hogyan látják a közös múltat? Akkoriban milyennek látták őt? Találkoznak még egymással? Ahogy emlékezett, talált egy biztos pontot: valamin nagyon összeveszett ez a két lány annak idején... De mi is volt? Már nem tudta. Meg tudtak bocsátani egymásnak? Vajon nagyon öreg már az arcuk? Mi lett Katinka formás fenekével?
Ekkor megállt a szerelvény egy állomáson, és erre felriadt Em, kizökkenve az emlékezésből. A koszos ablakon át fürkészte a táblát, vajon melyik város állomásán lehetnek - de nem látott el odáig. Várnia kellett, míg a vonat elindul újra. Ahogy kibetűzte a távolodó táblát, megdobbant a szíve: éppen nagyapja hajdani lakhelye "lépkedett el" mellette, és csak most látja...! Egyetlen helységnév mi mindent hív elő a lélekből! Csak ámult, és kapkodta fejét, és a mellette elszaladó "emlék-darabkákat" éppen csak megnevezte. Maga előtt látta nagyapja szürke szemeit, barna nadrágját, hallotta csettintését (amit gyerekként irigykedve nézett csak, mert neki még nem ment - és most önkéntelenül csettintett egyet ujjaival), ormótlan biciklije is megjelent előtte, vagy ahogyan a túrót ette az öreg esténként, cukorral és tojással elkeverve, magán érezte rettenetes haragját is egy pillanatra, vagy eszébe jutott, ahogy utoljára látta kék öltönyében...
Igen, vannak hallottjai az embernek, egyre több és több. Őket is jó lenne kérdezni. Mit gondoltak a világról, amikor épp ennyi idősen álltak és eltűnődtek? De jó lenne végiglátogatni őket...!
Milyen kevés maradt belőlük! Hozzájuk lett volna kedve Em-nek. Valahogy kortársai már nem nagyon érdekelték... Csak, akihez valami köze volt régen, ők, a távoliak..., velük még szívesen elbeszélgetett volna...
Magánya egyfajta fájdalom-félét fecskendezett lelkébe. Hány és hány embert hagyunk magunk mögött - bámult ki a vonatablakon - és végül csak magunk maradunk. Az emlékezet ravasz szervező, össze-összehoz egy-két különös találkát, fel-felvillant egy-egy képet, előidéz néhány múltbeli ízt, illatot, szagot, érzést a nagy kincsestárból, elszórakoztatva vagy meggyötörve a lelket - szőtte tovább elmélkedéseit Em -, meglepve, megcsiklandozva vagy rettenetes mélységbe taszítva minket. Kockázatos utazás ez, amiben nem jut tovább az ember, mert a múlt mindig megszakad, nem folytatódik - mert elkanyarodott két pálya egymástól vagy mert elragadta a halál a játszótársakat. Jó lenne egyszer találkozni, együtt lenni mind, beszélgetni azokkal, akik valaha számítottak...!