7. Em és az élet

A koszos csizmákat nézte csak egyre, és akkor megértette. Ahogy ritmusosan, durván és szorgalmasan lépegettek a betonon, elcsodálkozott. Mennyi ember lépdel így. Ők tartják fenn ezt a várost, az országot-világot. Tisztelettel nézte az előtte távolodó embert, valamiféle hálát is érzett. Mindeközben valamilyen különös irigység is hozzávegyült a benne elhatalmasodó érzés-sodorhoz. Em biztosra vette, hogy ez az ember egyszerűen éli csak az életét: eszik, iszik, dolgozik, ürít, alszik és néha talán mulat, netán csinál valamit, ami az Em által ismert Életre emlékeztet. Igen, egyszerűen csak van. Teszi a dolgát. Boldogan vagy boldogtalanul - talán meg sem tudná amaz mondani, nem is gondolkozik ezen. Persze biztos bosszankodik az árakon, a felettesein, a gyerekeivel is néha vesződik, szomjazza asszonya ölét, eltemeti Öregjeit és érez örömet, amikor megfürdik vagy végre vacsorázhat... Ki tudja, még mi minden foglalkoztatja. Talán valamit hall vagy beszél politikáról meg az évszakokról, esetleg visszaemlékszik időnként gyerekkorára is. Pontosan nem tudni - vélte Em. Földszintes élet, de lakályos, nagyobb bonyodalmak nélkül.
Nem fáj nekik a világ - szakadt ki egyszerre belőle. Irigységet és lenézést egyszerre érzett most, valahogy a korábbi tisztelet elpárolgott belőle. Igen, végre rájött, megértette. Em végre kimondta magának: kétféle élet van, és így óhatatlanul kétféle ember. Az egyik, amilyen ő is, törődik a világgal, lát - látja a múltat, a jelent, sejti a jövőt, foglalkoztatja, ami van és ami lesz, vagy lehet. Mindent megfigyel, reflektál, integrálja a látottakat, az szintetizálja ismereteit, új szavak és új mondatok után kutat. Látja a mélységeket, és észrevesz apróságokat, amiken órákig tud csodálkozni, elmélkedni azokon, és újra meg újra szavakat keresni, pontos szavakat rá, amiket csak igen ritkán talál, marad a sok szavas körülírásuk, a dadogás, a titkok körüli folyamatos repülés. Igen, az ilyen lelkek igazából madarak, akik szárnyalnak, felülről szeretnék látni azt, ami van, messze vágynak, de szeretnek csak lebegni a szél szárnyain. Igen, ő nem tud nem gondolkozni, érezni. Neki fáj a világ. Siratja azt, ami elmúlt, pontosabban kiveszett. Neki írnia kell, rögzíteni mindent, mint aki lepkét szúr fel tűre, kimerevítve a pillanatot. Vagy a fényképész, vagy a filmes. Látni és láttatni akar. Mindenre emlékezni. Érteni, értelmezni, mindig lépni egyet, valamire rádöbbenni, örülni a dolgok rendjének vagy rálelni legalább egy-két összefüggésre.
Az ő fajtája festmények előtt áll, verseket ízlel ajkaival, regényekbe mélyedve néz tükörbe vagy néz ki a világba, az ilyen lélek a zenével árad és kiált, szobrokon kutatja a véső titkát és életre kelti a halott követ. Igen, ezek nem érik be a földivel, ők értelmükkel a bolygók felé nyújtóznak, lelkükkel a tenger mélyét járják és szívükkel a Mennyet szomjazzák, és csakazértis a Napba néznek. Em közéjük tartozott.
A távoli csizmák alig látszottak, dolgos hangya gazdája már ment messze, új feladatokra feszülve, mégis fütyörészve, teste mozdulataiban könnyeden, de nehéz léptekkel. Már csak a távolodó lépések ritmusát lehetett hallani, fütyörészése a messzeségbe veszett. Vagy talán nem is fütyült? - révedt maga elé Em. Nagyon fájt neki a világ, az, ami van. Nyomta a vállát, és azon gondolkozott közben, ki a boldogabb, melyik az Élet igazán: az övé vagy azé az emberé? Valahonnan mélyről kacagó hangon mintha valaki azt mondta volna: "Neki is, neked is ugyanaz a véged, akkor mi haszna annak, ahogy te élsz?"
Em megijedt. Zárójelbe szorítva érzete most a verseket és az illatokat. Mindent. Mindent, ami számított neki. Dideregni kezdett az őszi nyirkos hidegben, a vizes faleveleken taposva. Csak a saját lépteit hallotta. Hosszan és csendben ment így...