2. Em öröme (Szép emlékű ízek)

Nagyon régóta vágyott valami ilyesmire. Egész nap kódorgott a homályos decemberi időben, ebben az idegen városban, amihez eddig semmi nem kötötte. Hol eső esett, hol havas eső. Kereste a téli hangulatot, de leginkább a csendet és a magányt. Ahogy mindig, most is a házak homlokzatát bámulta, és persze a kapukat. Nem úgy alakult a nap, ahogy tervezte, vágyta - mégis otthonosan járt benne. Igen, szabad lehetett, arra kanyarodott, amerre akart, nem kellett senkire sem tekintettel lennie. Ebbe a napba belebújt, mert tudta, megsejtette, hogy erre szomjazik a lelke. A buszt csak éppen elérte, és ez az "éppen" reménykeltő, bátorító égi jellé vált gyámoltalan indulásában. Amikor a meglehetősen öreg jármű váratlanul lehajtott az autópályáról, és úgy tűnt, valami műszaki hiba van, akkor is nyugalommal olvasta tovább a magával hozott útitársat. Őt, akit úgy szeretett olvasni, bárhová ment.

Nagyon régen vágyott erre a békére, nyugalomra. Miközben gőzölgött előtte a gyönyörűen, finoman körüldíszített forró fekete, és már írt. Ezt meg kell írni. Örökké így érezte. Ebben érzett rokonságot útitársával. A könyv most is ott feküdt keze mellett az asztalon. Mindent pontosabban le kell írni. Ahogy más fényképez, vagy leveleket gyűjt az erdőben, netán lepkéket szúr egy gyűjtőre, hogy a pillanat valahogy rögzüljön. Vagyis több ez annál: hogy a pillanat testet kapjon. Szavakba költözzön, ha tökéletlenül is, ha kicsit földre húzva is az elmondhatatlant, egyféle misztikumot. Emlékezet. Jelen. Kimondás, azaz dupla,,és pontos, és reflektív átélés.
Mert most átélte, amire régen vágyott. Magányosan ült a leghátsó asztalnál, és kényelmesen ülve szemlélte a kint folyó életet, autókat, embereket. Máraira gondolt. Vele Krúdyra. A busz végül nem robbant le, tisztességgel idehozta, egyedül lehetett hát az idegenben. Idegen utcák, terek, emberek - mégis otthon érezte magát. Figyelte a pincérek sürgés-forgását - melyekből sokat merevített képpé magában, mint "legszebb emberi mozdulat". Most végre érezte minden érte van - és hálás volt, hálás akart lenni,mindezért!
Régóta vágyott egy szép, finom, jól elkészített éttermi élményre - mert neki ez nem étkezést jelentett, hanem egy pillanat megállást, egy kis csodát, örömet, hedonista énjének rövid szabadon eresztését, sőt, annak a szinte szemérmesen titkolt érzésnek betöltését, hogy ő úrnak született, akinek jár a kényeztetés. Azonban most alázatos volt, és szívesen ereszkedett volna térdre örömében a Teremtő előtt, és áldott eszközét kézcsókkal tisztelte volna meg. Arról azonban szó sem lehetett...Nagyon régóta vágyott ilyen éttermi ebédre, de a tetoválást gyűlölte. Most mégis ezen is túl tudta tenni magát - ám a kézcsók szóba sem jöhetett. Amúgy is másra volt elkészülve. Mert milyenek a szakácsok? Kövérek. Vagy ha nem is, de valahogy komolyak. Vagy legalább is férfiak. Ahogy állt a konyha bejárata előtt kissé szorongva, de végtelen lelkesen, átszellemülten, megdöbbent, amikor egy alacsony, jellegtelen arcú nő lépett ki az ajtón, kissé izzadtan, mindkét karján könyékig, sűrűn tetoválva.
Azonban annyira régóta vágyott már valami ilyesmire, hogy túltette magát ezen, és az előre kigondolt dicsérő-méltató mondatokba kezdett. Úgy áthatotta az öröm, a hála, az alázat, hogy igazán szépen, értő módon köszönte meg az elfogyasztott két fogást. Méltatta azok különleges egységét, a meglepően egymás mellé tett mégis harmóniát adó összetevőket, az ötletet és így tovább... Örömében örömet akart szerezni, dicsérni, biztatni. Hiszen olyan keveset kapunk biztatást - gondolta -, főleg a szakácsok, akik hiába dolgoznak, adják a pincérek kezébe a jobbnál-jobb falatokat, tányér-költeményeket, közvetlen visszajelzést, köszönetet, elismerést aligha kapnak. Most ő adni akart, és ha már ad, akkor sokat, nagyon és szenvedéllyel! Az öröme pedig még több lett, így, hogy visszaadott belőle. Jól esett látni a tetovált nő, a Séf arcán azt a szerény mosolyt, nem-várt-örömöt!
Nagyon régóta vágyott valami ilyesmire: hogy merjen elmenni a szakácsig. Azt mondani a felszolgálónak: "Van rá mód, hogy a szakácsnak közvetlenül megköszönjem ezt a két különleges étel-költeményt?" Jól esett e mondat után az előbb csodálkozó, majd elmosolyodó fiatal pincér arcát szemébe zárni. Szeretett meghökkenteni másokat - leginkább pedig váratlan szeretettel, odafigyeléssel, tisztelet kifejezéssel. Amiben nincs önzés, semmi, csak adni akarás. Már az odafele úton is majdnem mondta egy zöldszemű lánynak, hogy "milyen szép szeme van", de félt a reakciótól, pedig csak örömet akart szerezni és szabadon örülni életnek, szépségnek, de végül megfutamodott. Amikor ez a nem túl szép lány így tűnt el előle, arra gondolt, hogy milyen kár, egész nap ennek örülhetett volna ez az egyébként nem túl feltűnő lány - vajon lesz, aki egyszer majd megdicséri szép szemeit?
Most, hogy megtörtént, amire olyan régen vágyott - végre merte tenni, amit a szíve mondott -, boldogság tágította ki a lelkét. Magányos napja megtelt fénnyel. Élvezte a korábban soha nem létező csülkös lencsegulyás ízének emlékét szájában és a bakonyias harcsa különleges harmóniáját a forró tejfölbe rejtett házi krumpligombócokkal; és persze a látványt, sőt, a mozdulatot, ahogy hozzájuk kezdett; vagy azt a drága pillanatot, ahogyan elé teszik a várva várt ételt... Azonban van még mindezek előtt egy fontos emlék: amint feltűnik a pincér, kezében az ételekkel távolabb, és ahogyan egyre közeledik, mind biztosabb, hogy neki, igen, neki hozza, ez az ő étele, amit olyan ritmusban eszik meg, ahogy neki tetszik. Ilyen emlékek vették körbe most puhán, ahogy írt és a feketét elkeverte és lassan iszogatta. Jó volt élni! Nagyon régóta vágyott valami ilyesmire.