12. Anya (1934.)

1.

Már tudta, hogy hiába várja, nem jön haza, magára maradt. Minden megváltozott. Egyszeriben korábbi, egész lényét szüntelen izzásban tartó vágyai elhaltak. Nem tűntek már fontosnak, sőt innen nézve, egyik-másik nevetségesnek látszott, némelyik pedig egyenesen szégyenletesnek. Maga se értette...

Amíg férje élt, közös otthonuk díszletei közepette, mindig elvágyott, szűknek érezve kis kastélyukat és mindent, ami körülvette őket. Úgy élte meg, hogy a szokásaik, férje, két gyermekük, lovaik, a park, kisebb fogadásaik és minden díszletük, beszélgetésük csak egy kis részlete, szelete a benne zajló életnek.

Szerette a férjét... Házas életük legszebb hetei azok voltak, amiket Abbáziában töltöttek a tengernél, megnézve a régi szülői házat Fiumében, majd délebbre, a dalmát vidékeken találkozhatott rokonaival, a Devich-ekkel, akik azon a környéken éles eszükről és forró vérükről voltak híresek. Vitte őt is hát, déli vére: szeretette a napfényt, a gazdagon terített asztalokat, a jó borokat és a tengert.

Szenvedélyesen szerette a férjét..., és másokat is.

A lovászfiú, meg férje László nevű öccse, és legfőképpen orvosuk mind kellettek, hogy elég udvarlást, figyelmet, gyengédséget kapjon.

Végtelenül izgatta Flórát a politika. Kereste a képviselők, közéleti emberek társaságát. Távolról sem amolyan úri allűrként, nem is a különböző lapokban elfoglalt szereplés kedvéért - távol állt tőle minden üres sznobizmus, női butácska rajongás. Ő részt akart, sőt kért, még inkább részt követelt a döntésekben, az események alakításában. Szenvedélyes sakk játékosként, ahogy híres játszmái során, úgy az életben is, mindent átlátott, igyekezett mindent kézben tartani. A kezdeményezést mindig magának tartotta fenn.

Hatni akart. Gondolkodott és így gondolkodtatni akart. Ennek fő kiindulópontja férje fivére volt, akit a Felső Házban meghatározó tényezőként ismertek. A testét nem fizetségül adta neki, hanem mindig úgy élte meg, hogy ezen keresztül is kapcsolódik. Előtte és utána hosszú beszélgetések jöttek a Haza Ügyeiről. Testi együttléteik, csak szünetek, közjátékok voltak számára.

Őrülten szerette a költészetet is! A lovászfiúban pedig valami természetes, népi őstehetséget látott. Rajongva hallgatta költeményeit. Halálos meggyőződéssel bíztatta a fiút, hogy ő még nincs elrontva, még minden olyan természetesen jön belőle, nincs mögötte semmilyen iskola, a századuk semmilyen divatos hatása: mindent belülről hoz elő. Ez az egyszerű fiú mit sem tudott még Adyról, Nyugatról, és semmilyen idegen nyelven nem olvasott. Ugyanakkor nagyon szerelmes volt úrnőjébe, aki az elérhetetlen múzsából - a versek tanúsága szerint is - lassan "élete asszonyává", beteljesült szerelemmé lényegült át. "Zseni vagy - minden előzmény nélkül", ahogy ezt folyton suttogta az ifjú lovásznak az életet mohón habzsoló Flóra. Neki azért adta oda magát, mert az szerinte maga volt az ihletés; a Költő megtermékenyítése; a szárnyak, amik feljebb emelnek. Hitte, hogy szenvedélyük verseket hoz a világra. Ő maga soha semmit nem írt, de a fiú bőrén át mégis maga is részes lehetett az Alkotás csodájában. Őrülten érdekelte az, ahogy egy Mű létrejön. A Férje által egybehívott unalmas fogadásokra mindig meghívott egy-két képzőművészt, zenészt... Költőt sosem. Abból csak egyet ismert.

Mindezeken túl orvos lett volna legszívesebben. Nem annyira a segítés vagy az emberszeretet miatt, hanem egyszerűen érdekelte az emberi test, a gyógyszerek és a maga a tudomány. Esélye sem volt ennek akár a közelébe kerülni, egészen addig, amíg orvosuk, bár szemérmesen, mégis olyan egyértelműen, beleszeretett. Egy ideig szórakoztatta őt a szégyenlős orvos leplezett, finom érdeklődése, aztán csak jól esett, majd mikor ráérzett, hogy közel kerülhet az áhított tudományhoz, hát valahogy lángra lobbant. Az orvos azután már nem volt annyira szemérmes, de beszélgetéseik tárgya csak kevéssé lehetett a szerelem, hiszen sok orvosi kérdést kellett megvitatniuk.

A négy férfit jól kifacsarta. Persze adott is nekik. Leginkább mégis azt jelentette mindez számára, hogy négy életet élhet egyszerre. És Devich Flóra élni akart - Csetey Kálmán "férjül" vétele pedig széles pályát engedett ehhez...

A család sajnos éles szemmel látta ezt. Bár férje szülei nem éltek már, de bátyja, Bertalan, aki egy igen különös, bevehetetlen, regényes alak volt szemében, kellemetlen félmondatokkal keserítette széles nagy jókedvét. Nála is jobban átlátta a helyzetet egy Szirmay Miklós nevezetű "igazság bajnok" (ahogy Flóra gúnyosan nevezte őt), aki férje már meghalt nővérének nevelt fia volt. Nem tudta őt életükből eltávolítani, férje nagyon ragaszkodott Miklós társaságához, minden nagyobb ünnepen. Flóra ezt nem értette, hisz nem volt vérségi kötelék sem... Miklósnak már a jelenléte is lelkiismeret furdalást gerjesztett benne, és ezt utálta. Így hát Bertalan és Miklós "ellenséges seregnek" számítottak, és kaptak is Flórától szúrásokat, mindig váratlanul, igen jól célzott szavak formájában, mindig a leggyengébb pontokra. Védtelennek bizonyultak az okos, ravasz, ugyanakkor bájos, derűs és életkedvtől duzzadó erős asszonnyal szemben.

Flóra élni akart. Nagyon. Sokat markolva. Több életet is. Szétvetette a benne feszülő sokféle érdeklődés, vágyakozás, kíváncsiság.

Így hát szerette a lovászfiút, az orvost, Lászlót - és a bennük feltáruló, megragadható színes nagyvilágot...

Igazán azonban csak a férjét szerette. Rajongott az ő bátor és határozott Kálmánjáért. Támaszkodhatott rá, és mindent megadott neki, hogy kényeztesse. Pazar életet élhetett gyermekkora mértékletes, takarékosan berendezett díszleteihez képest.

Azonban volt köztük mégis egy nagy szakadék. Kálmánt éppúgy hajtott a szenvedély, mint feleségét, csak az ő szenvedélyét sikerült egyfelé fókuszálni. Kálmán rajongásának tárgya egy szó (és benne minden): Amerika. Gyakran utazott ki - Flóra azonban nem tudott együtt szárnyalni férjével. Egyszerűen valahogy Kálmán rajongása kioltotta az övét. Ha utazni akart, akkor inkább hazavágyott, horvát földre. Az sem tett jót neki, hogy Miklós azzal vádolta, hogy férje miatta szökdös ki az Újvilágba, mert nem törődnek vele itthon. Ezt Berci sógor is osztotta, ilyenkor csak hunyorgott, egyetértően, tovább sebezve őt. Így hát haragudott Amerikára, és egyre inkább férjére is...

Mégis, csak most, most derült ki számára, hogy ki ő, ki a férje és mit jelent neki otthonuk, amikor minden összeomlott... "Csetey Kálmánnal golyó végzett az Egyesült Államokban." Az újságok kegyetlen, feldolgozhatatlan szalagcímének emléke most is összerántotta a gyomrát.

Különös, de nem az "egyik világa" veszett el a "négy életéből", hanem valahogy mind - már egyik sem vonzotta. Kálmánnal együtt minden elveszett, minden üresen kongott, minden unalmassá, szürkévé és érdektelenné vált számára.

2.

Most tűnt fel neki először gyerekei kezeinek finom puhasága, tiszta édes illatuk, éles, mégis olyan kedves kis hangjuk. Forró kis kezecskéik, fodros ruhácskájuk, kicsiny lépteik most egészen megragadták őt. Lilinek be sem állt a szája, folyamatosan csicsergett. Nővére, a két évvel idősebb Laura hallgatagabb volt.

Egyre erősebben fogta két leánykájának kezét, érezve, hogy csak ők vannak egymásnak, ők hárman a család. Mélyen valahogy összecsendült Laurával - aki még csak nyolc éves volt -, megérezte rajta, hogy érti őt, komolysága és csendje most ennek a jele.

Sétáltak a parkban. Csak ők voltak a világ. Ők hárman. Ez maga a világ. Ez a tudomány. Ez a költészet.

Már semmi nem volt fontos. Ehhez képest semmi! Lekötötte minden érzékelését, figyelmét, gondolatát, érzelmi energiáját ez az új szenvedély.

"Eddig hol voltatok?" - kérdezte lelkében, gyermekeit bámulva... Az eddig dadákra, nevelőnőkre bízott két kislánykája olyan nagy rajongással, olyan csillogó szemekkel néztek fel rá, hogy egészen megdöbbent rajta...

Eszébe jutott anyja, akinek ugyanígy foghatta néha a kezét - micsoda ünnep volt az számára, hiszen három testvérével kellett érte megküzdenie.

Az elmúlt három hét egészen kicserélte. Orvosa tanácsa, hogy töltsön egy kis időt gyerekeivel, meglepően bevált. Szegény szerelmes orvos nem tudta, hogy ez a javallata egyúttal azt is jelenti, hogy soha többé nem teheti be a lábát a kastélyba... Nem értette - ahogy a lovászfiú se, aki egyszerűen ki lett rúgva, minden magyarázat nélkül...

László, férje fivére, azonban elérkezettnek látta a pillanatot, hogy mivel mindketten immár özvegyek, jó előre jelezze komoly szándékait gyászoló sógórnő-szeretőjének.

Flóra mosolyogva, kipirulva, lányai kezecskéit fogva, elégedetten nézett a felvert porban tovatűnő csinos autómobil után a kastély bejárata előtt - mint három rosszalkodó kisdiák, úgy összekacsintva, mint, akik nem is egymásra néznek, és mégis..., kipirulva a csíny sikere után. A lányok nem szerették nagybátyjukat, szivarjait, okoskodásait, mímelt lehajló kedveskedéseit, magamutogató jól tájékozottságát. Akkor is úgy sejtették és később is, amikor visszagondoltak ezekre az évekre, hogy László nagybátyjuk tolvajkodik náluk. Az orvos mindig valahogy furcsának-gyanúsnak tűnt szemeikben. Nem bánták, hogy nem jött többet.

A lovászfiút viszont szerették. Amikor anyjuk pár nappal később kirúgta őt, még feleseltek is. Csodálkoztak is, hogy anyjuk valahogy hagyta haragjuk tombolását.

Igen, minden megváltozott, és ezt ők is érezték...

Csetey Kálmánné újra csak Devich Flóra lett - de mégsem volt egyedül. Anya volt. Két lányt tartottak tisztuló kezei; és gyönyörködött ezen a napos délelőttön gyerekei kezeinek finom puhaságán, tiszta édes illatukban, éles, mégis olyan kedves kis hangjukban.

Nem érdekelte, hogy tombol, vonaglik körülöttük a világ, az ország... Hidegen hagyta a tudomány, semmilyen nagy problémán nem gondolkozott már... Versek sem zakatoltak, nem is repkedtek lelkében...

A gyerekeivel akart egy lenni, belőlük részesedni...