Elrendezte

Előbb meghökkenve állt a tér közepére kihelyezett könyvmentő kocsi vitrinje előtt, aztán egyszerre nekiállt, és rendezgetni kezdte a köteteket. Nagyon zavarta az összevisszaság: a kilógó könyvek, az ábécé sorrend felcserélése vagy éppen az ide-oda bedugott, beszorított, meg nem becsült műalkotások sora. Hozzálátott hát, helyreállítani a kizökkent rendet.
Kezdetben inkább bosszankodott, morgott is egyet-egyet, miközben finom mozdulatokkal pakolt a polcokon. Aztán már élvezte, és inkább az útjába kerülő bámészkodó vevők borzolták idegeit. Néha egy-egy pillanatra megállt, és fejcsóválva idézte maga elé a fiatal eladó zavart arcát, és váratlan mondatát: "én most elmegyek vécére, néhány perc és újra itt vagyok" - és már ment is. Nem értette, miért épp vele közölte ezt, és egyáltalán miért, milyen céllal. Belegondolt ennek kapcsán abba is, mennyire nehéz lehet itt állni egész nap ebben a hideg novemberi időjárásban. Megesett a szíve ezen magas, sovány, furcsa hangú fiún.
Mindenesetre, ahogy egyre fokozódó munkakedvvel rendezgette a könyvállományt, megerősödött benne, hogy arra a néhány percre tényleg rábízatott ez a könyvesszekér. Már belsőleg bántotta, hogy emberek csak körüljárják a kocsit, összefogdosnak jópár kötetet, aztán meg sem veszik, sőt rossz helyre rakják vissza őket, hányaveti módon. Két vevőt is látott, akik képesek ilyenkor begyűrni a lapokat. Egyszerűen sajnálta a visszautasított könyveket és szerzőiket, velük érzett, haraggal nézett az ilyen hátak után.
Fel sem tűnt, hogy már sok perc telt el, és ő közben csak rendezgette a kínálatot. Így aztán visszerezzent, ahogy megszólította őt egy idegen vásárló.
- Marcel Proust? Megvan?
- Nem én...
- Nincs meg? - Vágott közbe a szemüveges idős úr, majd tovább magyarázott: - Nahát! Pedig most tényleg elhatároztam, hogy elolvasom. Mióta halogatom. Vagy nem is, inkább készülök rá! Tudja fiatalember, akad néhány könyv, aminek elolvasására egy életen át készülünk. Az eltűnt idő nyomában... Azt mondják, nehéz olvasmány. Ön olvasta? Á, biztosan nem, hiszen még oly fiatal! Mondja, van itt ideje olvasgatni? Vagy olyan lehet ez, mint a pincérnek a sok finom étel között, nem igaz? Csak hozza, hozza, és éppen ő nem kaphat belőle. Nem fázik itt?
- Én nem vagyok... - kezdett bele újra, már kissé idegesen, de hiába, amaz tovább folytatta:
- Tudja, fiatalember, nem méltó hely ennek a sok könyvnek ez a szekér! Hatalmas plafonig érő könyvespolcokon lenne a helyük! Legszívesebben mindet haza vinném! Bár, hát nem akarom megbántani, de nagyon sok értéktelen írásmű akad itt. Manapság már mindenről lehet könyvet kiadni! Mondja, ez is csak négyszázötven forintba kerül? - Egy szépen kötött Jókait vett kézbe. - Milyen fájdalmas, hogy ennek ugyanannyi az ára, mint annak a sok lektűrnek, irodalomnak alig nevezhető munkának ott azokban a ládákban!
Ekkor érkezett vissza a dolgát végre elvégző eladó fiú, odalépett teljes természetességgel kényszerű helyettese mellé:
- Elnézést kérek, de már nagyon kellett! Sikerült valamit kiválasztania?
Erre az idős úrra mutatott:
- Az elveszett idő nyomában, azt keresi. Én rendet csináltam. Ez nagyon nehéz munka lehet, mindent összetúrnak, és nem vesznek semmit. Ő se fog. Csak beszélgetni jött. Én viszont megyek.
Majd elvette az öreg férfi kezéből a Jókai-kötetet, óvatos és finom mozdulattal visszarakta a helyére, megigazította körülötte a többi könyvet is, és köszönés nélkül továbbállt.