Epilógus - Harmónia
Egy hangverseny margójára, 2013
1.
Egyszerre mozdultak hárman. Gyönyörűséges látványukat megrendítően, felemelően keretezte a gazdagon díszített, aranyozott tér, amelyben megszülethetett a Minden. Hárman ültek a fényben, de mégis egyek voltak. Összetartoztak. Összeolvadtak. Mégis jól látható volt, hogy mások - küllemre, mozgásra. Minden újabb ütemnél más volt a dolguk.
Ismerték egymást. Értették egymást. Figyelték egymást. Együtt kezdtek bele újabb és újabb darabokba, és együtt várták meg, hogy elhalkuljon lassan minden hang...
Most megnyitják magukat és mindazt, ami az övék, akik ők - hárman egyek. Behívnak...
A fiú piros ingben volt. A másik kettő méltóságteljes feketében. Az apának ősz haja fénylett a két barna fejhez képest. A harmadik légies pompában játszott a másik kettő prózaiságához képest. Egyszerre mozdultak hárman. A három zongora egymáshoz ért, és a belőlük kiúszó hangok is.
Jöttek a különböző művek, és az őket körülvevők csodálták, élvezték a látványt, a dallamokat, a harmóniát. A Zene Temploma régi patinájában, lenyűgözően magába fogadta és átformálta az ott és akkor életre születő csodát.
Nem kellett mást tenni: csak lenni. Semmit sem tenni. Csak hallgatni, befogadni, hagyni... Lélekben leborulni, és örülni valahogy a gyerekek örömével, bizalmával és kíváncsiságával...
Áhítat ez. Ünnep. Tisztelet. Leborulás. Tisztulás.
Ők hárman egy család. Mind zongorista. Most megnyitják magukat és mindazt, ami az övék, akik ők - hárman egyek. Behívnak...
Vegyes hallgatóság. Vannak, akik nincsenek szépruhában, nem érzik, hogy szent helyen vannak, valami Mással van itt dolguk... Vannak, akiknek nem megy nem köhögni... Igen, ez a realitás idelent: állandó elidegenítő, zavaró köhögők - csak hogy be ne kapcsolódjunk; ne legyen mód csodálkozni... Az Áhítatot, a csodát, a földön túlit az Inneni barázdálja, homályosítja. Küzdelem Benne maradni - szinte lehetetlen. Maradnak: csak pillanatok...
2.
Szünet. Kizökkentő szünet: vissza a földre. Magunkhoz térés. Nem lehet úgyse sokáig bírni ezt a földöntúliságot - nem bírja el az ember...; még nem. A szünet készülés. Még lesz folytatás...
Folytatás. Az égi földi visszfénye, az előzők kölcsönzése: kétkezes játék. Ember és ember eggyé lehet. Csoda ez is. Egymáshoz simulva játék közben, két kéz és még két kéz, négy kéz egy dallammá feszül össze, egy hangszeren. Minden ebből születik tovább - amikor már nem kettő, hanem egy. Az egység ritka órája ez, amely ugyanúgy gyönyörködésre hív. Ünnep ez is. Második rész ez, ami csakis az első után jöhet.
A szépséges játék betöltötte a formát, melybe öntetett. Ott ültek ők, csak ők ketten a fényben. Az őket körülvevők csodálták, élvezték tovább a látványt, a dallamokat, a harmóniát. A Zene Temploma pedig, újra és újra, régi patinájában, lenyűgözően magába fogadta és átformálta az ott és akkor életre születő csodát.
Nem kellett mást tenni: csak lenni. Semmit sem tenni. Csak hallgatni, befogadni, hagyni... Lélekben leborulni, és örülni valahogy a gyerekek örömével, bizalmával és kíváncsiságával...