I. Könyvek (1951.)

Húsz villanás. Első novella. 

1.

Egyedül állt a nagy előszobában. Ez a villa hasonlított arra, ahol felnőtt. Az a pasaréti nyugalom, édesapja okos tekintete, szépen nyírt szakálla, édesanyja puha léptei, s a szolgáló kezében gőzölgő gyönyörű arany húsleves... Aztán arra gondolt, milyen távol van tőle ez a világ. Azóta katonaság, háború, börtön, megannyi csalódás...

Görcsösen fogta hóna alatt szerszámait. Egy imbolygó léptű kövér asszony tekintetét érezte magán egyszerre, ahogyan az veséjéig fúródik. Amint odafordította görcsbe rándult nyakát, szinte egyszerre a kellemetlen érzéssel, találkozott tekintetük. Valahogy ez a fajta felsőbbséges tekintet már évek óta megbénította. Túl sokszor érezte ezt a megsemmisítő nézést.

Mintha órák teltek volna el, a pokoli képeket hívott elő benne ez a jelenet. Képek, amiket szemébe zárt az elmúlt években, végigperegtek előtte. Pedig csak néhány másodperc volt az egész.

Fájdalmas emlékeiből az asszony magas, szinte vonyító. hozzá nem illő hangja rángatta vissza, az épp annyira szorongató jelenbe:

─ Mire vár, kezdjen már hozzá! Ma este fontos vendég jön, addigra kész kell legyen az ablak! Magának fogalma sincs, ki jön ide, mi? Na csak haladjon, haladjon!

Gyűlölte ezt a szót: "haladni" - sokat hallotta mostanság ő, aki nem elég haladó, egy régi, bűnös kor leragadt, megbélyegzett szereplője, ő, aki nem halad a korral. "Édes Istenem, de merre halad ez a kor...? Nem akarok vele haladni..." - sóhajtozta magában most is, ahogy sokszor már...

A kövér asszony lassú léptekkel bevezette őt egy szobába. Nem nézett sehova, csak annak csámpás papucsait követte szeme. Megtanulta már, jobb lefele nézni.

Nekikezdett az üvegezésnek. Csupán két ablak volt. Mögötte a szoba gyönyörű bútorai, mintha árgus szemekkel figyelték volna minden mozdulatát. Hátra nézett, senkit nem látott. Szeretett dolgozni. Nem is gondolta volna régen, milyen öröme telhet a kétkezi munkában. Egyre inkább feloldódott, ahogyan dolgozott...

Már majdnem elkészült, s az elvégzett munka utáni boldog-elégedett sóhajtás készült feltörni mellkasából, amikor újra az a jól ismert szorongás tört rá. Hátra nézett. Újra ott állt a kövér asszony - nem is vette észre, ahogy a háta mögé jött.

─ Vargáné Jolán vagyok - mutatkozott be, egészen felbátorodva... Miklós kényszeredetten, egészen halkan viszonozta ezt a terhes bizalmaskodást, s alig érthetően mondta nevét. Ez a kellemetlen, úgy ötven körüli asszony tovább folytatta az "ismerkedést":

─ Látom ügyes mester maga...!

─ Csak segéd!

─ Akkor ügyes segéd! Apám mester volt, kiváló esztergályos, igazi jó munkásember! Aztán azok a rohadt hortisták megölték! Na de hosszú...! Szóval mi, munkások tartsunk össze - s ezt olyan leereszkedve mondta, mintha egy grófnő lenne. Tudja mit? Elárulok egy titkot magának.

Várta a hatást... Szirmay agyába tolult a harag, becsmérlően nézett erre a grófnőt játszó elvtárs-cselédre, s akárhogy várta az asszony, nem tudott kíváncsiságot erőltetni arcára.

─ Érdekli magát, ki jön ma ide?! Én nagyon várom. Ó, ha tudná, el se menne! Húzná a munkát, csak hogy itt érje! - és újra csak várt.

Szirmay elfordult, nehogy elárulja tekintete. Fegyelmezett ember volt, de a tekintete...! Mindent elárult. Őszinte, nagy szemei, mint egy öreg, bölcs király szemei, pedig még csak öt évtized volt mögötte. Végül győzött jólneveltsége:

─ Hát ki jön, mondja!

Tudta, mikor, hogyan kell viselkedni, s nem bírta megvonni a társalgás örömét még ettől a primitív asszonytól sem.

─ Hát Ő...! Nagy Vezérünk! - suttogta, de mintha kiabálna is egyben, diadalittasan nézett le az üvegező-segédre. Aztán, mint egy győztes hadvezér, kimasírozott a szobából minden további nélkül. Csak ennyi kellett neki, hogy naggyá legyen.

─ Élete nagy pillanat volt ez... Munkás, munkásabb, legmunkásabb - tréfálkozott félhangosan, amikor már csak csámpás sarkát látta az asszonynak.

2.

Befejezte a munkát. Takarítani akart, de eszköze nem volt. Az asszony eltűnt, a ház üresnek hatott. Nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy ezzel az ürüggyel körbenézzen.

Rangos, gyönyörű képek lógtak a falon, de elrendezésük elég ízléstelen. A hatalmas tölgyfaajtó kilincse hívogató volt. Megint csak hajdani otthona jutott eszébe. Milyen régen nyomott már le ilyen gyönyörűen kimunkált kilincset! Ahogy ezen gondolkozott, egyszerre máris rajta volt a keze, és teljes testsúlyával, lelkével ránehezedett, s az ajtó megnyílt.

Mintha templomba lépett volna. Áhítat fogta el, és mintha újra gyermekkori kíváncsisága bujkált volna benne, ahogyan a plafonig nyújtózkodó tele könyvespolcokat megpillantotta. Remekművek sorban - gyönyörű kötésben! Gyerekkorában órákig tudta ábrándozva szagolgatni a könyveket.

Hátranézett, de most nem volt mögötte senki. Boldog volt. Nagyon szerette a könyveket. Az egyetemi évek alatt a könyvtárt szerette a legjobban. Amikor ott ült bent, mint kíváncsi szemű egyetemi hallgató, úgy érezte, övé a világ, hogy mindent megtudhat, amit akar. Ez az érzés járta át újra.

Kezeit kopott munkásruhájába törölte áhítatosan, majd nyúlt is már egy könyv után. Aztán egy másik után. Egyszerre csak meglökte kezével az egyik nagy, rangos, század eleji könyvet - s az nagyot huppanva, a földre esett. Pór szállt fel belőle, s elpihent a puha, finom szőnyegen. Miközben arra gondolt Miklós, hogy milyen jó, hogy a szőnyeg felfogta a nagy koppanást, egyszerre kitágultak pupillái, és meredten nézett a nyitott könyv első lapjára. Nem hitt a szemének. Újra és újra olvasta a három szót: "Gróf Szirmay Béla"...

Már rég nem sírt. Előtolultak a könnyek fáradt szemében, s csak ezt a három szót látta, egyre homályosabban. Apja könyve volt...

Eszébe jutott egy korábbi párbeszéd hajdani szomszédjukkal - még a régi háznál. Amikor hazaért a börtönből, és egy idegen, ajtót nyitva, azt kérdezte tőle: "Mi tetszik?", csodálkozva magyarázta, hogy ő hazajött, s nem értette a többször ismételt szót: "kiutalták".

Még hogy az ő házukat kiutalták? Aztán, mikor már percek óta állt bénultan villájuk zárt ajtaja előtt, szomszédja ciccegésére figyelt fel, aki elmondta, hogy a házat két munkáscsaládnak utalták ki, és a bútorokat, képeket, könyveket több fordulóban, egy közeli, másik pasaréti villába szállították át. Még azt is hozzátette, hogy "az valami nagykutyáé lehet".

Elöntötte arcát a sós víz, szemei úgy lüktettek, mintha ki akarnának szakadni. Egyszerre csak egy beszűrődő párbeszédre lett figyelmes. Alig bírt uralkodni magán.

Visszaigazította apja könyvét a többi elrabolt könyv mellé, s hirtelen visszasomfordált munkája helyszínére. Kinézve az előszobába vezető ajtó kissé homályosított üvegén, két arcélt látott meg - akik egymás felé fordulva kedélyesen beszélgettek.

Újra eszébe jutottak szomszédja szavai: "valami nagykutyáé lehet". Az új "hírességek" között kezdett keresgélni, az utóbbi hetek híradóit forgatta le magában. Ekkor fülébe sivított élesen a kövér asszony hangja - pedig kintről, az udvar felől jött... Már nem kellett keresgélnie. Összeállt a kép.

3.

Kifele indult, az elvégzett munka után, nem szólva senkihez, nem várva köszönetet, pénzt, semmit. Undortól rázkódva haladt a kapu felé.

Kierőszakolt köszönéssel hagyta el ezt a "másik" pasaréti villát. Gondolataiban össze-vissza váltogatták egymást képek, szavak, érzések. Vitték a lábai, szinte már rohant, minden tudatosság nélkül - végül odaért. Már ott állt hajdani házuk előtt. Leült, és csak bámult.

Eszébe jutott édesapja arca, sétabotja, s az utolsó pillantása, ahogyan ránézett, egyetlen fiára halálos ágyán. Méltósággal halt meg, ahogyan élt. Halálában is tanított: hitet, szeretet, figyelmességet. Mindent elrendezett maga körül. Még csak hatvanhét éves volt - tudta már egy éve, mennie kell.

A legfurcsábbnak mégis az tűnt, most visszanézve, hogy a halála előtti hetekben folyton olvasott. Kedves mosollyal nézett feleségére, fiára, s csak a könyv címét mondta, s ők már mentek is, hogy ágyába hozzák. Miklós percekig töprengett újra ezen: miért olvas valaki halála előtt könyveket? Ráadásul szépirodalmat, történelmet, technikai leírásokat..., miért?

Harminckilenc őszén halt meg Béla gróf - ahogy mindenki hívta Őt. Ezek az emlékképek egy percre kizökkentették a rászakadt fájdalomból. Aztán összeállt az egész, múlt és jelen, egyetlen érzéssé: úgy érezte, az apját rabolták el tőle...

Elkeseredve leltározta sértett lelke, hogy mindössze három könyve van éppen: az apja agyonolvasott, öreg Bibliája, valami mozgalmi könyv, amit főnöke nyomott a kezébe az átnevelés tervével, és az a öreg, régi kiadású Jókai-regény, amit első fizetéséből vett, egy számára oly kedves, nyugalmat adó menedékházban: egy antikváriumban. A kedvence volt a "Kárpáthy Zoltán".

Aznap éjjel nem aludt egy percet sem. Szüntelen zakatoltak gondolatai. Állandóan úgy érezte, zuhan. Ha egy kicsit megnyugodott, és aludni kezdett, hamarosan valami rettenetes rémálom riasztotta fel. Hajnali egy körül végleg felébredt. Álmában a "nagy elvtárs" egy hatalmas könyvvel a hóna alatt rettenetes nagy szemüvegben kacagott az arcába, s közben érezte fojtogató leheletét.

Majd egy másodperc múlva összerázkódott, ahogyan hirtelen egybeolvadt az a "másik villa", a kellemetlen kövér asszony, "nagy elvtárs" szemüvege. Az undor és az értetlenség, a fájdalom és a megcsalatottság érzései váltogatták egymást feldúlt lelkében...

Már látta a szomszéd háztető fekete cserepein megcsillanni a Napot, és ez elég volt neki. Reggelre tudta - nem adja meg magát, s a régi tartás, akarat, csakazértis-erő felemelte összezúzott állapotából. Felkelt, mosakodott, reggelizett, és elindult üvegezni...