II. Megtiszteltetés (1979.)

Húsz villanás. Második novella.

1.

Nagyon lassan kezdett melegedni az autó. Már otthon akart lenni - végre elnyújtózni az ágyon, és csak tűnődni, majd csendesen belealudni.

Teljesen összefagyott: a kicsiny kultúrház szinte ontotta magából a hideget. Idegenkedett már a felkéréskor a telefonban is, aztán, mikor belépve a terembe, meglátta a hallgatóságot, már igazán szívesen menekülőre fogta volna. Ha őszinte akart lenni önmagához - ami azért gyakran megtörtént -, bevallotta volna, hogy lenézi a messze falusi népeket. Most nem mert ezzel szembesülni. Saját maga előtt inkább fáradságra, meg az utazás fáradalmaira hivatkozott.

Nagyon nagyképű tudott lenni. Mások előtt persze szemérmesen hunyorgott, de önmaga előtt önmagát nagyon tudta adorálni. Néha csupán azzal védekezett, hogy "ő csak tisztában van adottságaival, lehetőségeivel". Amikor igazán közel érezte magát Istenhez, amit mostanában nem igen élt át, akkor nagyon hálás tudott lenni Fölfelé mindazért, amit kapott. Így mondta: "Kaptam." Ezt valóban hittel tudta mondani. Mostanában erről hallgatott. Talán eszébe sem jutott.

Az előadás egyébként jól sikerült. Nagy tapssal köszönték meg jelenlétét a kipirult arcú férfiak, és a lelkes kendős nénikék. Ahogyan tapsoltak, öröm töltötte el, úgy érezte, szeretik, sőt rajonganak érte. Ezek voltak elismerésre szomjazó egójának nagy pillanatai. Ezekből élt, amikor szorító kisebbrendűségi érzése, vagy gyermekkori szűnni nem akaró félelmei jöttek elő.

Nem gondolta, hogy ezek az emberek bármit is értettek volna abból, amit Adyról, Babitsról és a többi Nyugatosról mondott. Talán egyetlen pillanat adódott, amikor talán megcsillant valami: Kosztolányi Halotti beszéd-e után felsírt egy sovány fiatalasszony... Egyébként valahogy végig úgy élte meg: "ezek úgysem értik". Belül még talán haragudott is: "hogy nem varázsolja el őket is ez a sok kincs".

Azonban ő olyan ember volt, aki beszéd közben is gondolkozott, sőt az igazán eredeti gondolatai a mások előtti megmutatkozás, beszéd nagy pillanataiban rohanták meg. Ilyenkor szinte szárnyra kapott, és rengeteget gazdagodott, tanult - fura mód - önmagától. Gondolkodva beszélt, és beszélve gondolkodott. Ezen az estén is így volt: "hát akkor nem volt hiába" - nyugtatta magát. Már alig várta, hogy amiket kimondott ma, amikre rájött, leírhassa. Ha nem írta le elég gyorsan, elszálltak gondolatai, és csak nagy erőfeszítés árán tudta újra előhúzni agytekervényeiből.

Kezet fogott a kérges tenyerű nénikkel, bácsikkal - meghallgatva a számára nagy jövőt jósoló, szeretetteli elismeréseket. Neve itt már kitörölhetetlen: "a híres Feledi András, aki köztünk járt".

2.

Bekanyarodott büszkén a szomszéd falu jóval nagyobb "kultúrja" elé. A sötét előtéren át elindult egy világos csík felé. Egy ajtó félig nyitva, mint egy nagy hangszóró, továbbította az erőteljes határozott mondatokat. Ismerte a hangját már a rádióból, s előadásait is hallgatta már. Somorjay Ottó elismert történész volt egyfelől, másrészt megtűrt. Az Árpád-kor és a magyar középkor elismert szakértője volt, ugyanakkor származása és kétes múltja óvatossá tett mindenkit, és csak gondos előkészítés, felsőbb szervektől kapott némi bátorítás után merték megszólaltatni, meghívni. Ebbe a kis álmos vidéki városkába is úgy hívták meg, hogy előbb gondosan körüljárták a kérdést.

Furcsa érzések tódultak András szívébe, amikor meglátta. A teljes őszinte hódolattól a gúnyos irigy gőgig minden. Végül az teremtett benne rendet, hogy ő viszi haza az öreget - aki már akkor hetvenen túl volt. Tehát rá szorul. Éppen rá. Reménykedett abban is, hogy majd most megcsillanthatja tudását, mindenkit lebilincselő személyiségét, elismerést, biztatást kapva, és remélhetőleg nagy jövőt jósolva veregeti majd vállon az öreg professzor. Sőt némi kapcsolatra is szert tehet, ami segíthet abban, hogy végre ne csak egy kis Isten háta mögötti faluba hívják meg.

Somorjay professzor még egy anekdotával szórakoztatta búcsúzásképpen lelkes hallgatóit. Rá sem hederített Andrásra. A történet végén ránézett, alázattal odahajolt hozzá - mert még mindig tekintélyt parancsoló termete volt -, bemutatkozott, és András felől kérdezősködött. Ő zavartan rebegte, hogy persze ismeri a professzor urat, s egy pillanatra teljesen lenyűgözte az öreg alázata. Aztán, amikor észrevette, hogy Somorjay nem is figyel igazán arra, amit válaszol, megint rossz érzések kerítették hatalmukba, és egy elutasító dac is kialakult benne.

Zavartan és lelkileg összetöpörödötten nézte, ahogy alázatoskodnak, kedélyeskednek a professzorral, és halálra dicsérik. Iszonyatosan zavarta ez, ami máskor, amikor neki szólt, kifejezetten elbűvölte, amit eltűrt, sőt igényelt is.

Azon tűnődött, mi ebből az, ami igazán őszinte, s mi csak felszínes rajongás, álszent talpnyalás, üres udvariassági forma. Ahogyan mindezt kívülről nézte, elbizonytalanodott: vajon a neki szóló hasonló mondatok, mozdulatok mennyire őszinték? Nagyon vegyes érzelmek, kusza gondolatok, összefüggések, megfeleltetések, párhuzamok lepték el lelkét.

3.

Ahogyan a kocsiban mellette ült, egyre csak odapislogva vizsgálgatta Somorjay előre meredő arcát, amint az anekdotázott szinte megállás nélkül.

Ahogyan a szembe jövő autók fénye megvilágította fáradt, ráncos bőrét; ahogyan kapaszkodott a biztonsági övbe, magától eltartva; ahogyan alakja meg-megrezzent egy-egy úthibán átzuttyanva, egyszerre újra megszerette. "Ez az ember egy háromnegyed évszázad tanúja, mi mindent átélt!" - ámuldozott, s közben arra gondolt, hogy ez az élő lexikon, ez a koronatanú, ez a zseni, ez a gyámoltalan öregúr most rá van bízva.

Megtiszteltetésnek érezte már azt is, hogy be mert szállni az autójába. Már az sem érdekelte, hogy az ő személye igazából nem érdekli az öreget. Ki is ő? Mennyire nem is tud egyebet, mint bólogatni, meg hümmögni, meg udvariasan "ne tessék mondanizni", és persze néhány, a beszélgetést tovább lendítő, okos vagy éppen okoskodó kérdést feltenni.

Annyira lenyűgözve figyelte a professzor kincset érő történeteit, elméleteit, hogy állandóan eltévedt. Ilyenkor nagyon idétlennek és kicsinek érezte magát - hogy még tájékozódni sem tud. Fehérváron körülbelül húsz percet tekeregtek a sötétben, mire András meglelte az irányt a főváros fele. Így lehetett, hogy amikorra megálltak Somorjayék otthona előtt, már tíz óra körül járt. Udvariasan rohant, hogy a túloldalon segítsen kiszállni idős útitársának, aki megint a korábbi alázatos, kedves meghajlással köszönte meg az utat, majd András legnagyobb meglepetésére, fel akarta hívni a lakásukba. Persze visszautasította a megtisztelő ajánlatot, és abba maradtak, hogy majd később bepótolják.

Bár csak udvariaskodásnak érezte András az invitálást, de közben azt is megállapította, hogy nem volt benne semmi "leereszkedés", megjátszás.

Egy este alatt átélte a maga nagyságát és kicsinységét, ennek furcsa, egyszerre igaz kettősségét - és csak egy szó visszhangzott benne, amit legtöbbet mondott ma este: "megtiszteltetés".