III. Megérkezés (1945.)

Húsz villanás. Harmadik novella.

1.

Megdöbbentő látvány tárult elé... Az egész város szörnyű képet nyújtott, mintha temetőben járt volna... Sokan botorkáltak magányosan a romok között, éppúgy, mint ő. Az élet lassan megindult, és mindenki keresni kezdett valamit, ami reményt ad, valami kapcsolópontot ahhoz, ami volt...

Nagybátyjáék, akik anyja halála után magukhoz vették egy pár hónappal korábban, félve engedték haza egyedül, a fővárosba. Ádámot azonban hazahúzta a szíve. Remélte, talán ott, ott, otthon, apja is hazajön majd onnan, valahonnan...

A kétségbeejtően megalázott város képe azonban reményrabló volt. A szétlőtt, megcsúfolt Gellért Szálló, az agyonsebzett egyetem épület és a mellette a sziklakápolna felett álló kereszt együtt valahogy egészen felkavarta. Az Erzsébet híd megbecstelenített, szétszaggatott testét sokáig nézte: ott már elfogytak a szavak... Azt hitte, a lebombázott hidaknál, a szétlőtt szobroknál, ablaktalan megbecstelenített házaknál már nem lesz rosszabb.

Mire odaért a házukhoz, már nem érzett semmit korábbi dühéből; fájdalomnak sem lehetett volna nevezni a benne kavargó érzést. Semmilyen címkét nem talált rá. Csak némán meredve nézte a romokat. Gendúr Zoliékra gondolt, Hersiczkiékre, meg Pákozdi nénire és arra a szőke kisfiúra, akinek a nevét se volt ideje megtanulni.

Ott állt még emlékezetében szemei előtt Robi bácsi fehér kötényében, és Frici nagypapa, ahogyan némán ül, kockás pokróccal betakart lábakkal.

Vargáék a földszintről is eszébe jutottak - a férfi mindig munkásruhában járt, még hétvégén is; és felesége, Jolán pedig örökké kiabált férjével, a lakókkal, és mindig csak panaszkodott; a fiuk pedig mindig titkos gyűlésekre járt...

Hova lettek ők? - tűnődött magában.

Ez a ház kisgyerek korától a biztonságot jelentette. A napos délutánokon ide érkezett haza az iskolából.

Ahogy belépett a kapun, ahogy benyomta a jó nehéz faajtót, mindig Pákozdi néni köszöntötte. Akármikor jött haza, ő valamiért mindig kinn állt, valamit mindig csinált, a "ház szemeként" mindenről tudott, mindenki életében otthon volt. Alig pár fogával, kidugott nyelvével, zsíros ruhájával egyáltalán nem taszította őt, hozzátartozott az otthonosság-érzetéhez, a megérkezéshez.

Igen, már meg tudta fogalmazni: a megérkezés veszett el. Nincs hova megérkezni már. Elvették az otthonát, az emlékeit, otthona szereplőit, az életét. Kitakarva, üresen, megrendülve ült a romokat nézve. Szeme nem mozdult, mereven előre nézett...

2.

Aztán elindult a vetítés...

Gendúr Zoli már otthon várta az udvaron. Ledobta ő is a táskáját, és már neki is kezdtek a nagy álmodozásoknak, beszélgetéseknek, játékok sorát találták ki. Ahogy az elsőről, a nagy tágas lakásból lejött Hanna és a kis Samu - már húzódtak is el, ha nem sikerült, máris szitkozódtak és gúnyolták a két Hersiczki-gyereket. Nem szerettek velük játszani. A szüleiktől pedig kifejezetten féltek. Akár Sámuel bácsi, akár a felesége megjelentek a körfolyosón, mindig elbújtak.

Ki-kimentek a ház elején lévő pékségbe is. Most is látta maga előtt, ahogy ott áll a mosolygós Robi bácsi, megpödri a bajszát, és kérdezi: "Na mi van, barátaim?", vagy valami hasonlót. Mindig mosolygott, és mindig adott valami harapnivalót.

Zolival elválaszthatatlanok voltak. Néha egyiküknél, néha a másikuknál voltak. Az udvart szerették a legjobban, bár Vargáné miatt midig veszélyben érezték magukat. Ha a férje berúgott, akkor máris állt a bál, a Jolán néni mindig azon töltötte ki a haragját, aki talált. Leginkább szegény Pákozdi nénibe botlott, aki csak ilyenkor, igyekezett elrejtőzni, minél beljebb húzódni, kicsi rejtélyes, sötét lakásába. Ám, ha Pákozdi néni épp nem került célkeresztbe, akkor rendszerint Zolin és rajta verte el a port. "Na ti, gyalázatosak, te Gendúr-gyerék, és te, te..., te, mi vagy te..." Sose jutott eszébe az ő neve, leginkább gazembernek címezte Ádámot. Érdekes, Hannát és a kis Samut sosem merte bántani. Ezt akkor gyerekfejjel nem értették.

Sokat nevettek mindeközben. Most is, ahogyan nézte a romok felett ezt a különös vetítést, meg-megmozdult a szája, de mosolyogni már nem tudott...

Emlékeiből előbújt hirtelen az a furcsa szőke kisfiú, akit sosem tudtak szóra bírni. Náluk kisebb volt lehetett, próbáltak vele játszani, de az csak hallgatott mindig makacsul. Mindenfélét kitaláltak, hogy szóra bírják, de az lett a vége mindig, hogy hazamenekült az udvarról.

Ha szüleiket kérdezték, sosem mondtak róla semmit. Még a nevét sem. Csak annyit, hogy nem tud magyarul. Negyvenháromban költöztek oda Steinék, de csak a gyereket ismerték, a szüleit valahogy sosem látták. Ahogy minden érthetetlen és rejtélyes dologból tréfát csináltak, amolyan serdülő gyerekek módjára, úgy ebből is izgalmas és vicces történeteket kerekítettek.

Összeszorult a szíve: most nagyon hiányzott ez a jóbarát: Nagyon szerette Gendúr Zoli hatalmas humorát és hatalmas nagy szívét. Most is átjárta barátságuk jó íze... Mennyit álmodoztak, mennyit beszéltek arról: "hogy lesz majd"...

3.

Nincs már kikhez hazajönni. Alig múlt tizenhat éves, és már nincs hova megérkezni.

Nemcsak a ház veszett el, nemcsak a romok temettek el történeteket, érzéseket - hanem minden, ami itt történt. Nem akart élni - ő a túlélő...

Hangok, képek, ijedt arcok, tetemek, könnyek, éhezés, remegés, robbanás, ordibálás - mind itt ültek vele.

Hersiczkiékat elvitték... Sosem felejti el a kicsi Samu ijedt tekintetét. Amikor Hannát látta, ahogy szüleivel elhajtották őket, akkor értette meg, kisgyerekkorától vonzódott ezután a lány után... Csak mindig félt, félt... Nem tudta, miért... Sajnálta őket... Nem értette. Várta, sőt elhatározta, ha Hannát még egyszer látja, ha visszajön, megöleli.

A szőke kisfiúnak az ostrom előtt nyoma veszett. Idegesítette, hogy nem tudott róla semmit, és már nem is fog...

"Detre Róbert pékmester" kicsiny birodalmát felgyújtotta valaki, majdnem a ház is leégett, és a bajszos vidám péket nem tudni hova sodorták az események...

Állítólag Vargáék élnek, sőt azt is hallotta, hogy fiuk valami fejes lett, és jó helyre vitte szüleit. Vargáékat utálta, nevettek rajtuk, de csak félelemmel keveredő undorukat oldották fel benne.

Pákozdi néni rosszul lett a légópincében, elvitték valahova, azóta senki nem tud róla... Ő hiányzott a legjobban. Őt nézte most legtovább - ebben a furcsa vetítésben -, ahogyan tesz-vesz az udvaron, kinéz ajtaja résén, kinyitja a kaput, felmossa a konyháját...

Nála jobban már csak szülei hiányoztak... Anyja a szeme láttára halt meg... Előtte katonák vitték el. Senki nem mondta meg, hova... Csak a szíve mélyén érezte, mi történt, de nem akart rágondolni..., nem... Már nem tud sírni rajta... Apjának pedig nyoma veszett a háború vége fele...

Gendúr Zoli? Vidékre menekültek, rokonokhoz anyjával. Apja rokonaihoz, akikkel utoljára negyvenben találkoztak, apja temetésén. Hol lehet a hű barát? Fájdalmas búcsú keserű-sós iszonyatát még szájában érezte... Ezt nem tudta sem elnyomni, sem félretenni... Ez fájt, ez fájt a legjobban...

Folyni kezdtek a könnyei, a romok hullámoztak a szemében, elárasztotta a múltat a víz... Sosem jön vissza... Nincs hova megérkezni...