IV. Zavarban (1981.)

Húsz villanás. Negyedik novella.

1.

Templomban érezte magát. Úgy tért be ide megnyugodni mindig, mint szomjas vándor. A legjobb gondolatai, álmai itt gyúltak fel. Máskor meg önfeledten élvezte a muzsikát. Sokszor azonban figyelte a zenészeket, gyönyörködött mozdulataikban, egységükben, mintha a világban az egyetlen hely lett volna e templom, melyben egység és harmónia uralkodik. A legapróbb motívumokra is kiélesedett ekkor a füle, s mozdult lelke, agya, izmai - együtt a zenével.

Itt ő, a bujdosó, otthonra talált, itt még régi volt minden, itt nem vette át uralmát a megalkuvás, mint odakint. Itt önmagával azonos lehetett...

Angyala most is ott ült mellette. Szép arca rezzenéstelen nyugalommal várta a nagy pillanatot: a kezdetet. Gyönyörködött benne, aki visszavezette őt évekkel előtte, legmélyebb gyökereihez: a művészethez - benne a hangversenyek fenségesen szép világába. "Ő maga a művészet, a harmónia, a zene, az ünnep" - gondolta magában szép feleségéről. Felesége egy évvel volt fiatalabb nála, s már öt éve, hogy megházasodtak.

Finom vállán időzött tekintete - mint ahogy egy tiszta, nyugodt, épp csak hullámzó folyót néz a zaklatott utazó -, amikor hirtelen taps vonta ki a feszült várakozással teli nyüzsgést a teremből... Bejött a zenekar.

Ilyenkor megérkezett, belül is, képzeletben, felvette lelke ünneplőruháját.

Ezután a pillanat után már zavarta minden zaj.

Megfogta a legszebb asszony kezét, ünnepélyesen, szertartásosan egymásra néztek - ahogy mindig, amióta először együtt hangversenyterembe léptek. Akkor épp a harmincat töltötte be Péter.

Majd körülnézett és örült. Itt biztonságban érezte magát. Itt "kultúrnépek" voltak többnyire - ahogy maguk közt mondták. Bár ide is bekerült egy-két brigádnaplóba "ragasztgatós társaság".

Amint bejött a karmester, elhaltak a lámpák, s a félhomályba bújtak a már jól ismert alakok, formák, díszítések a falakon: megkezdődött az ünnep, a varázslat...

A legjobban azt a pillanatot szerette, amikor magasba emelkedett a karmesteri pálca, hirtelen csend lett, és aztán jöttek az első ütemei a zenének.

Ugyanakkor ezekben a percekben kezdődtek szokásos szorongásai. Retteget a köhögő emberektől. Mindentől rettegett, ami megzavarhatta a zene élvezetét...

Legszívesebben ma is inkább egyedül hallgatta volna a koncertet - feleségével. Ma azonban megtörtént az, ami még soha...

Az elmúlt évek megedzették. Már-már kiegyezett az egyre lazuló, egyre ízléstelenebb ruházattal. Azt is megszokta, vagy inkább elszenvedte, ami a ruhatárnál van: "mintha nem is a hangverseny áhítatos magaslatáról jöttek volna" - mondogatta döbbenten, szinte minden alkalommal, ugyanazzal a felháborodás szürkítette sóhajtással... A férfi mosdó aluljárószerű bűze, vagy a nők idegesen várakozó sora - mind végtelenül feszültté tette.

Azt már sokkal nehezebben tűrte, ha valaki egy-egy tétel alatt köhögött, netán köhögő rohamot kapott. A legnagyobb bűn a szemében az volt, ha valaki csendesebb részekbe, netán egy-egy zenemű felemelő végébe talált beleköhinteni.

Most azonban megtörtént az elképzelhetetlen...

2.

Nem volt ma egyáltalán jó formában. Nehéz, fárasztó hét nyomasztó szilánkjai szurkálták érzékeny idegrendszerét.

Bántotta őt, hogy minden úgy elromlott. Amióta beszélgetett öreg szomszédjával, a rejtélyes, eleddig megközelíthetetlen, magányba, különcös-taszító hallgatásba burkolózó Szirmayval, sok mindent már másképp látott. A "régi idők" egészen más színt kaptak - ahogy ezt a szegénységében és egyszerűségében is valami régi úriemberséget sugárzó öreg mondogatta, szinte refrénszerűen: a "régi idők".

Szinte észrevétlenül alakult Péter. Elkezdett vágyakozni - vissza a "régi időkbe" - vagy inkább felfedezte magában a régi idők régi emberét. Ahogyan felesége kihozta belőle a lelke mélyében lakozó művészt - úgy, ez az ember valahogy visszahívta, visszarántotta a múltba, mely, mintha mindig benne lakott volna lelke mélyén.

Szirmay Miklós gőgnek hitt attitűdjét most már önvédő kívülállásnak látta, melyben tartás volt. Már értette: ez a régi ember így élte túl ezeket a nem neki való évtizedeket és a világnak ilyen hihetetlen megváltozását.

Ugyanakkor szinte csak Szirmay értette egyedül szorongását, haragját. Még felesége is csak "megértette" minden megrázkódását, pánikszerű ijedt kézszorítását. Péter nem csupán féltette az ő élményét - hanem harag és tiltakozás volt lelkében és testében. Zavarta az értetlenség, az érzéketlenség, a tapintatlanság, ahogyan mások belegázolnak a Szépbe.

Amikor szomszédja egy nap behívta magához, és megmutatta a régi Budapestről őrzött kis képgyűjteményét, a döbbeneten túl haragot érzett, tehetetlen düh lett rajta úrrá, mely éppen ugyanabban gyökerezett, mint a hangversenynél: valami, ami szép, azt képesek tönkretenni. Gyűlölte a modern házakat, a "szocreál" otrombaságokat. Bosszantotta, hogy nincs egy gomb, amit megnyomva, az egészet vissza lehetne csinálni. Ezzel és sok mással is "megfertőzte" az öreg Szirmay.

Sokat beszéltette, ahogy bejáratos lett hozzá. Előző évben, amikor épp a nyolcvanadik évét töltötte be új barátja, feleségével együtt felköszöntötték, és elmeséltették vele az életét. Nehezen állt rá, főleg attól jött zavarba, hogy Péter felesége is ott ült, kicsiny, kissé elhanyagolt, mégis valami méltóságot sugárzó sok könyvvel teli nappalijában. Aztán nekikezdett...

Beleszédült Péter abba, hogy ez az ember lassan szinte végigélte századot. "Hogy nem szédült bele, Miklós bátyám?" - kérdezgette.

Akkor, azon a napon, végleg meggyűlölte azt, ami van. Egyre fájdalmasabbnak és feloldhatatlanabbnak élte meg ezt a kiszolgáltatottságot. Már nem bírta nézni a híradót sem. Nem tudott már lelkesen tanítani sem. "Zele tanár úr, már nem vagy a régi!" - próbálta az igazgatónő, kissé sután figyelmeztetni vagy bátorítani őt a héten. "Pedig ha tudná, milyen régi vagyok..." - felelte rá magában...

Minden megváltozott, és nem lehetett visszacsinálni. Hiába a boldog gondtalan gyerekkor, izgalmas ifjúkor, boldog házassága, a matematika szeretete, hiába annyi tudománnyal, érdeklődéssel teli elméje... Minden összetört...

Előtte valahogy minden olyan egyszerű és nyugodt volt. Sem apja, sem tanárai nem beszéltek arról, amiről Szirmay.

Felesége haragudott egy idő után Szirmayra. Ez pedig falat emelt közéjük. Majd' egy év telt el azóta, hogy szomszédjuk behívta őket az életébe, a múlt ködös, érthetetlen, de lassan összeálló világába, és felesége nem haladt vele... Értette, megrendült ő is, de mint igazi nő, harmóniára törekedett, és nem bírta nézni, hogy férje, akit nagyon tehetséges tanárnak tartott mindenki, hogyan esik szét, omlik össze. Szerették egymást - de a fal mégis egyre vastagabb, áthatolhatatlanabb lett köztük.

Pétert bántotta ez, érezte, hiányzott neki a régi közelség - de tehetetlen volt, nem tudott egyre növekvő dühén uralkodni.

3.

Ezen az estén nyugtalansága már majdnem szétvetette őt, de felesége kedves keze és a felemelkedő karmesterpálca, az első tétel lenyűgöző kezdete most is magával ragadta. Mindig mondogatta: "Mozart-tal gyógyítani kéne"... Régóta nem tapasztalt nyugalom kezdett szétáradni benne.

Felesége vállát, szemét, ajkait és a zenekart felváltva nézegette. Aztán becsukta a szemét, és hagyta, hogy Mozart magával ragadja. Régen volt ilyen béke benne. Megszűnt minden, nem gondolkozott, nem engedett be senkit és semmit elméjébe, "eltorlaszolta a bejáratot".

Az első rész végén nem akart kimenni a büfébe, sehova, szinte egészem egyedül ült a nézőtéren, fenn, az első emeleten, megszokott helyükön. Élvezte a csendet, nem akart emberek, parfümök, okoskodó bírálatok, pohárcsörgések közepette kizökkenni e varázslatból.

Azon vette észre magát, hogy alig várja feleségét. Elöntötte a szerelem, ahogy megpillantotta elegáns szép fekete ruháját, ahogyan szabadon hagyta vállát. Ahogy visszaült, kezet csókolt neki, és boldogan ragyogott felé. Nem szóltak - csak beleszippantottak csendben a gyönyörű pillanatba.

Hálás volt feleségének ezért a csendért... Talán értette őt, sőt valahogy mindig ezt remélte, a nehéz, fullasztóan vibráló estéken is. Becsukta szemét, és szinte meg sem hallotta, ahogyan bejött a közönség, a zenekar, csak a karmester bejöttére ocsúdott fel.

Egy hegedűversennyel folytatódott.

Még feljebb emelte őt lelkében - szabadnak és boldognak érezte magát. Már régen érezte így...

Ekkor történt meg...

A szólista hegedű szólt csak, alig hallhatóan, finoman, mégis nagy szenvedéllyel, amikor a fölszinten középtájban valaki iszonyú hangosan orrot fújt, majd két női hang hallatszott, végül hatalmas robajjal becsapódott az egyik oldalajtó. Mintha ütést érzett volna Péter magán, a szokásosnál is jobban szorította meg felesége kezét nagyot rándulva. Amaz szokásos nyugtató pillantásával, kézsimítással igyekezett segíteni - sikerrel. Péter újra a zenébe mélyedve hagyta magát elvarázsolni.

Azonban az ajtó újra csapódott, s ahogy lenézett, egy hetven és nyolcvan közötti idős asszony ült vissza a helyére. Ez a kövér földszinti asszony, hol köhögött, hol újra orrot fújt. Már nem tudott másra figyelni...Már hallotta a mellette ülő férfi szájnyalogatását, és mögötte egy férfi recsegtette finoman, de számára mégis fülsüketítően a székét.

Bár a zene épp hangosabb volt, újra hallotta a veszekedő két éles női hangot, majd újra egy nagy ajtócsapást, de ezúttal látta is a mozdulatokat...

Hirtelen felpattant, és kiment ő is... Felesége rémülten nézett utána, de nem mert mozdulni.

Talán negyed óra is eltelt, mikor visszajött, iszonyatosan feldúltan... Egy pár percet ült a helyén, aztán újra felállt, és levetette magát a karzatról, a zene hirtelen megállt...

4.

"Varga Jolán, született Budapest, tizenhárom kerület, 1905. május 20. lakcíme..." Majd az ő nevét diktálta a fiatal rendőr az öreg bajuszos főnökének... Együtt vitték el a két testet... Senki nem értette...