IX. Lázadás (1911.)

1.

Hát ez az én nagy titkom, ez az én lázadásom. - mutatott maga köré egyszerre fáradt és mégis diadalmas arccal. Majd csendesen elnézett a fehér falak, girbe-gurba tetőcserepek és a magasabbra nőtt tűzfalak fölött, bámulva az új híd innen is látszódó díszes testét.

Egy kis hallgatás után hozzátapasztotta még: "Innen egészen más az Erzsébet-híd is, mint onnan..., onnan, Pestről." - mondta ki kevéske, szája jobb szegletében megbújó undorral.

Látta, ahogy felesége engedelmes, szelíd tekintetével nézte férje arcát, arcán a bőrét, bajuszát, nagy kopaszodó okos homlokát, halántékán azt a mindig másképp kidudorodó halványlila lüktető ért. Most nem vizslatta, nyugodt volt tekintete, kihunyt benne az aggodalmas, alig észrevehető számonkérés, amivel hónapok óta minden hazaérkeztekor fogadta.

Ahogy álltak a Kereszt tér kopott keresztjénél, hallgatásuk átminősült csenddé... Mindketten a keresztet nézték már...

Szederkényi Elemér vállalatigazgató a lámpaoszlopnak támaszkodott, majd megfogta felesége ismerős, erős kezét, és mindketten érezték, helyrezökkent valami.

- És most? Most mi jön, kedves igazgató uram?

- Most, ön bocsánatot kér kíváncsiságáért, kimondatlan szemrehányásaiért, gyanakvásáért.

- Rendben. Elemér, megkövetem önt mindezért. - mondta játékosan, kacéran, mintha újra kislány lenne, ott Vásárhelyen, nénje udvarán, ahol húszonkét esztendeje megismerkedtek. - Na ezzel megvolnánk, s mi következik ezután?

- Ezután? Már megint kíváncsiskodik, Gizella? Elterveztem mindent...

Kézen fogta párját, és elindultak a Tabán öreg utcáin. Hiába próbálkozott megtudni tőle felesége, miért is jár ide minden nap, nem válaszolt. Helyette azt magyarázta, hogy miként tűnt el a rácok legnagyobb része Rácvárosból, meg arról tartott kiselőadást, hogy a svábok, a vendéglősök miként váltják jó pénzre az itteni romantikát...

Egyszerre felkiáltott:

- Itt vagyunk, Lelkem! - és a kis vendéglő feletti táblára mutatott, melyen ez állt: "Balla Károly vendéglője" - Ez a Hadnagy utcai búvóhelyem.

2.

Gizella a finom, komótosan elfogyasztott vacsora alatt, nagy lassan értette meg férje különös búvóhelyének szerepét. Hány hónapot aggódott végig, hogy férje nem eszik otthon, későn jár haza, s az irodában is panaszkodtak, hogy egyre kevesebbet van bent.

Már mindenfélére felkészült, hiszen egyik barátnője, Huszár Eszti hónapok óta azon sírt neki, hogy férje el akar válni tőle; másik, gyerekkori barátnője, Földváry Juli pedig arról írt már vagy ötször, hogy annak ura meg kártyázik, és mindenük lassan elúszik.

Megnyugodott férje ártalmatlan titkán. Kezdte meglátni benne azt a jókedvű, romantikus lelket, akit megszeretett, s aki egyszerre valahogy mégis megváltozott, valami idegen tónus színezte át.

Egyszerre volt ismerős és idegen számára ez az ember. Próbálta megismerni, megfejteni...

Ahogy nőtt a város, nőttek a feladatok is, Elemér pedig jókor, jó helyen volt, s rendelkezett a felvállalt hozzáértés, az alázat és a kiváló kapcsolatteremtő képesség ritka együttállásával. Ahogy emelkedtek az új házak, nagy középületek, létrejöttek a pompás utak, terek, nyíltak az új boltok, egyre több és magasabb tisztségbe emelkedve, mind több területen helyt állva, egyre nagyobb megbecsülést övezte.

Ahogy erre visszagondolt most Gizella, szinte újra érezte azt a zavarát és örömét, amit az ezzel járó társadalmi felemelkedésük hozott. Csak most értette meg: férjének ez sok volt... Sok és túl gyors változás - nem volt rá fölkészülve. Most állt össze a kép, miért mondta ki olyan különös haragos undorral azt, hogy "Pest". Igen, utálja Pestet, azt a várost, amit mindenki bámul, csodál, ami egyre pompásabb, egyre több csodával gazdagodik.

Érezte, de valahogy sosem tudta megnevezni, hogy Elemér szenved, torzul, komorodik; valamit keres. Nem beszéltek róla. Most se férje beszélt, hanem a Kereszt tér, nyomában az utcák és ez a vendéglő...

Ahogy a finom étkek után emelték a poharakat, férje mondani akart valamit, de már nem tudta: összegörnyedt, és a pohárral együtt a földre esett, mint egy zsák...

3.

"Menjünk el, hiányzik..." - mondta ágyában fekve. Gizella szólt a Marinak, hogy elmennek otthonról, elsorolva a feladatokat cselédjüknek. Mari hangosan sápítozni kezdett, szerette Szederkényiéket, öt éve szolgált náluk. Mindig egy kicsivel többet engedett meg magának, s mivel szerették őt, jól és odaadóan dolgozott, hagyták neki.

Most azonban minden eddigi határt túllépve fújta a harsonát: de hiába mondogatta, hogy nincs arra ereje, meg, hogy az orvos..., és hiába bíztatta azzal, hogy majd nemsokára..., Elemér arca, szája meg se rezdült, de a szeme ellentmondást nem tűrően követelt. Nem volt mit tenni, Gizella nem ellenkezett, kiküldte Marit, és feltámogatta férjét, aki mintha sírból kelne ki, a párnák közt töltött hosszú idő után, lassan öltözött...

Érezte Elemér, hogy időnként megcsuklik a térde, de megkapaszkodott. Menni akart, oda, ahova olyan sokszor menekült, amíg tehette. Felesége újra értette őt, mint régen: nem kellett magyarázni, vagy vitatkozni, vele rezdült. Amíg magányosan, gyötrődve kereste összeomlott önmaga darabjai között régi életét, s maga sem értette, mi történt vele, mi történik benne, Gizella értő figyelme hiányzott a legjobban. Valahogy sokáig mégsem tudta, mégsem akarta bevonni gyötrődéseibe.

Iszonyú lassan, az erős asszony erős karjaiba kapaszkodva érkeztek meg a Hadnagy utcai vendéglőbe. Amikor megemelte poharát Szederkényi Elemér ismét, mintha folytatni akarná a kényszerűen abbamaradt előadást, Gizella ijedten, kíváncsian nézte, a sápadt, mégis valahogyan fiatalosan ragyogó férfiarcot, majd tőle szokatlanul, közbevágott, mielőtt az megszólalhatott volna:

- Ismerem és értem Önt, Elemér, tudom, mit akar mondani, ahogy ápoltam, fürkésztem beteg szívét... Szeretem Önt, az életemnél is jobban, nem kell magyarázkodnia, aggódnia, Önnel tartok, minden szemrehányás, okoskodás és félelem nélkül!

Erre a szóra, letette a poharát Szederkényi Elemér igazgató úr, majd felállt az asztaltól, és a másik ott tartózkodó vendég, ifjú párocska szeme láttára, az asztalba kapaszkodva, letérdelt felesége lábaihoz, és kezet csókolt. Gizella tudta, most nem segíthet felállni ennek az alázatos szívű, beteg, mégis büszke férfiúnak.

A boldog férfi lassan, nehezen felkelt, visszaült. Ezután már nem beszéltek. Minden szó csak megzavarta volna azt a mély összecsendülést, amit átéltek.

Hazaindultak. Elemér egyre magabiztosabban lépett, magába szívva a Tabán hangulatát...