Az otthon
Kvarner-mozaikok/1. (Fabijan, 2015.)
Esett. A szél játszott a habokkal most egyedül, senki nem zavarta. Kicsaptak a hullámok habosan és dühösen a Lungomare sokat látott kövezetére. Ilyenkor nem jár senki a parton. Csupán ketten dacoltak a karcoló hideg széllel. Az egyik egy nő. Fényképezőgéppel az arcát takarva, őt magát pedig esőkabát, rajta egy hatalmas kapucni védte. Távolabb, egy padon ült Fabijan. Őt fényképezte a nő éppen. Döbbenetes és izgalmas látványt nyújtott az egykedvűen ülő férfi ebben a keretben. A fényképezésről és a gépbe kapaszkodó nőről tudomást sem vett.
Fabijan Horvatot semmi sem védte. A ruhája az esőtől egészen rásimult, fekete hajából is csorgott a víz az arcára. Arra a férfira gondolt, akiről Ninától hallott, aki itt, lent, a sziklákon ült mozdulatlanul napokig. "Csak akkor állítólag nyár volt, most pedig jéghideg."
A fényképész megszánta végül, és odasietett mellé.
- Egy jó meleg tea vagy kávé?
Elfogadta a hívást, és hamarosan egy rijekai lakásban üldögélt egy ismeretlen nővel, aki forró italt készített neki. Bemutatkozás és néhány apró mondat volt minden, ami összekötötte őket; és persze a decemberi zajos-hideg tengerpart. Egy köntöst és egy szárítót dobott be neki a szobába teafőzés közben vendéglátója. Kiterítette vizes ruháit, és meglehetősen furcsán érezte magát egy szál köntösben.
A teát gyönyörű szép, kék virágokkal festett csészékben szervírozta a fényképésznő. Udvarias köszönetmondás után csak áradtak a kérdések, a mondatok, a szavak, és köztük gyakran a csend is összekötötte őket. Egyszerű, gyakorlatias, tapogatózó kérdések után kezdtek egymásra hangolódni.
- Miért próbál fényképezni valaki esőben, szélviharban?
- Megmondom, ha megtudom, miért ül egy padon valaki esőben, szélviharban?
- Megmondom, ha megtudom, miért fényképezik egyáltalán valaki?
- Mert vonz a látvány... A Szépet szeretném másnak is megmutatni.
- Szép a viharos tenger, az eső, a barátságtalan idő?
- Az is lehet szép. Ráadásul ismerős. Számomra különleges. Ilyenkor nincs más, csak a természet. Nem zavar senki. Az erő, ami a tengerben, szélben van...! Hát ilyenek.
Fabijan hallgatott. Rengeteg nővel akadt dolga, sokszor érte meglepetés is, furcsa szokások, reakciók, állandóan mozgásban lévő élete sok mindenkivel sodorta össze - de ez a nő így is "szokatlan" volt. Egész életében vonzotta a szép. Szép nők, szép tájak, szép ruhák, szép vendégségek... Ez a jóízléssel, régies módon kínált tea, sütemények egészen elbűvölték. "Ennek a nőnek decemberben szép a tenger, ahogy félelmetesen kicsap a partra, ahol máskor nagy élet lehet... Egyedül kimegy ebben a rettenetes időben fényképezőgéppel, hogy másnak is megmutassa, hogy ez itt milyen..., milyen érdekes..., gyönyörű vagy milyen...!" Értetlenül nézett maga elé, beszélgető partnere pedig nem zavarta meg.
- Akkor válaszolok én is. Nem tudom. Nem szokásom. Vidám embernek ismernek. Sok ismerősöm van. Mindig megyek valahova, intézkedek, szervezek...
- A képkereskedőknek ilyen aktív élete van?
- Nemcsak képekkel, én mindennel kereskedek. A véremben van. Nem a pénz érdekel. Maga az üzlet, a kapcsolatok, az alku, a kézfogás. Azért festményekkel leginkább. München, Berlin, Bécs, Budapest, Zágráb, Velence, Milano és sok-sok európai város. Mindet ismerem, mindenhol ismerek valakit. Persze tengerentúlon is otthon vagyok. Sőt... Utazom tehát élek.
- És most honnan hová?
- Az esőből a teáscsészédig.
- Nem nagy út...!
- Dehogynem! Rám szakadt az otthontalanság. Messze távolra menekültem innen. Vukováron voltam gyerek.
- A háború miatt?
- Amiatt is. Apámtól messze. Amikor anyám meghalt, onnantól nem bírtam tovább. Erről ne is kérdezz! Messze futottam. Mindenhol otthon voltam, csak itthon ne kelljen! Mégis a tudat...! Hogy Nagyanyám öröksége..., egy ház, ahol apám él..., ahová majd egyszer hazajövök..., akkor is, ha nem tartottam vele a kapcsolatot. Se senkivel a családból... Neked mit jelent az otthon?
- Nekem? Itt a mólót, a korzót, Trsatot, a Rívát, a hajódarukat, a halpiacot, ezt a házat itt az Adamičeván, a folyót, a tengert...
- A helyet? Ezt a várost? Ennyi?
- Az emlékeim, amik legnagyobb, legfontosabb részletei itt játszódtak. Az otthonosság érzést.
- Te azt mondtad, hogy itt nőttél fel. Tehát a szüleid is...
- Már nem élnek...
- Ne haragudj...
- Apa is, Anya is itt nőttek fel. A véremben van Fiume. Egyedül egyik nagyapám nem itteni, ő zadari volt.
- Akkor neked sincs kihez hazamenni...
- Itt laktam mindig. Ez a "szülői ház", vagyis lakás. Sokat ér ám!
- Nem veszem meg!
- Nem is adnám.
- Nagyon zajos.
- Azért az én fürdőköpenyemben ne gyalázd...
- Jó, jó, csak viccelek.
- Na akkor halljuk hát, miért ül valaki egy padon esőben, szélviharban?
- Mert nincs hova mennie... Tudod, vágytam haza. Egyszer csak. Váratlanul. Először életemben. Először! És... Hazajöttem, keresem a házat, az otthont, nagyanyám házát, pontosabban villáját, és nincs. Nem bontották le, hanem átnevezték, érted? Apám eladta egy idegennek, és az ő nevét viseli: "Villa Nina". Bemehettem. Szívesen fogadtak. Szobát is kaptam. Méghozzá ingyen! De ez nem az otthon, ahová hazatér a kalandor, talán, hogy megnyugodjon, legyen talaj a lába alatt. Igen, mert tartozok mégis valahová, mert ennyi idősen ez kezd számítani. Elfáradtam. Nyugtalan, pörgő életem kifújt, sok volt... Nincs hova hazamenni. Aztán pedig mesélnek... Mesél ez a Nina nevű nő egy történetet. Nem is egyet. Egy hosszú, áradó, sokfelé ágazó történetet. Nagyanyám házáról, apámról, hozzá kapcsolódó számtalan emberről, hosszan, órákig. Ez pedig nagyobb utazásra vitt minden eddiginél. Óriási, fárasztó, iszonyatos, megemészthetetlen bitang kemény utazásra... Hát ezért ül az ember esőben, szélviharban a padon egymaga...
- Huh.
- Nem kell semmit mondanod. Már feleltél... Otthont adtál itt és most. Behívtál egy forró teára, amit anyám, nagyanyám nem tehetnek meg, odaadtad a köntösödet, amit apám már nem tud... Meghalt. Több éve. Nem tudtam. Ezt sem. Semmit sem. Menekültem, és közben mégis összedőlt a világ. Jó most itt. Ez is egy fénykép, nem igaz? Ez is lehet szép!