Apák

Kvarner mozaikok /8.

(Luka, 2016.)

Ilija idegesen járkált a Riva Bodulin, oda-vissza, állandóan figyelve a kikötőt, hátha megérkezik végre a jacht, amit órák óta várt, vagy inkább hetek, hónapok, évek óta. A pénz mindig érkezett, időben, rendszeresen és bőségesen. Csak ő nem, aki küldte. Már öt éve nem látták egymást. Rövid telefonhívások, apró üzenetek maradtak csak köztük, levelezés szóba sem jöhetett, amúgy is, szinte követhetetlenül, folyton változott a cím.

Annyi fájdalmas kérdéssor, vádirat, panaszgörgeteg fogant meg Ilijában éveken át – és ezeket nem mondhatta el neki. Nem is merte volna, és alkalom sem adódott rá. Most azonban végre jön, és így azt remélhette, lesz idejük beszélgetni. Már felbátorodott, felnőtté érett, úgy érezte, kész arra, hogy végre mindent tisztázhassanak.

Egyre türelmetlenebbül fürkészte a tengert, hátha meglátja végre azt a bizonyos Luka nevű jachtot, amelyet apja, rá jellemző módon, önmagáról nevezett el. Ilija már többször megfogalmazta magában az első bekezdéseket, összegyűjtött jó pár kérdést, amikre őszinte választ várt. Abban biztos volt, hogy nem egyedül érkezik, sőt nagy társasággal is számolt, mégis úgy hitte, hogy talán kettesben is tölthetnek egy kis időt…

Amikor sok évvel ezelőtt Luka Rogić maga mögött hagyta Rijekát, fia még csak a kilencedik évét töltötte be. Magára hagyott anyja becsülettel nevelte fel a Laginjina utcai tágas lakásukban, és mindig azt mondogatta: "jól megvagyunk mi ketten, apád nélkül". Ilija ezt elhitte. Tanult és zenélt, sok barátot szerzett, tényleg "jól megvolt" – nem utolsósorban abból a pénzből, amit apja bőkezűen küldött elhagyott családja javára és önnön lelkiismerete megnyugtatására.

Egyszer azonban valami rést ütött ezen a "jól megvagyunk"-életen: egy beszélgetés zenekara dobosával, Sinišával. Nemrégen, egy átbulizott nyári éjszaka után, járták az utcákat, kiszellőztetve a fejüket, sokat nevetve. Egy idő után Siniša váltott, és még az alkohol hatása alatt egészen őszintén kezdett mesélni múltjáról. Éppen a Szent Vid templomnál jártak, amikor fájdalmasan, szinte sírva mondta el: azért nem szereti a tengert nézni, mert minden alkalommal az jut eszébe, ahogyan gyerekként látta távolodni azt a hajót..., rajta apjával és testvérével, akiket soha többé nem látott. Ilija ekkor megállt, és megölelte zenésztársát, és iszonyú zokogásba kezdett. Utána ő is megosztotta vele a maga történetét…

Lementek a partra, és együtt nézték az éjszaka sötétségében a feketén hullámzó tengert, és hagyták, hogy fájjon..., hogy szétáradjon tagjaiban a harag, hogy szorítsa torkukat az apahiány. Akkor valami titkos szövetség jött létre köztük, ami megmaradt, de soha többé nem beszéltek róla. Ilija viszont innentől kezdve nyugtalanná vált: még vadabb lett, még inkább hajszolta az élvezeteket, még többet akart kiszippantani minden pillanatból – miközben igazából egyetlen pillanatra várt: hogy egyszer szembesítse apját azzal, hogy elhagyta őt. A harag és bánat furcsa elegye öntötte el, amibe valamiféle őrült élethabzsolás vegyült. Elképesztő energiával vetette bele magát a zenekari próbák, koncertek és hatalmas bulik szervezésébe. Semmi más nem létezett számára, ez a szenvedély pedig sokakat magával ragadott. Szerette kényeztetni, minden jóval körbevenni barátait, ismerőseit. Ez különösen igaz volt a zenekar tagjaira, azon belül is Sinišára és Ferdóra. Karlóval viszont hullámzott a kapcsolata, ahogy a folyton változó énekesekkel is. Mindemellett sokszor igen durván bánt mindenkivel. Jó érzékkel megtalálta kinek-kinek a gyenge pontját, amin keresztül függésbe hozta az embereket, és magához tudta kötni őket. A nőkkel sem volt ez másképp. Mint a zenekar frontembere, aki emellett mindig tele van pénzzel, ráadásul szenvedélyes, energikus, erős és rendkívül férfias: mindezzel a legtöbb nő számára ellenállhatatlannak bizonyult. Közben környezete mégiscsak érzékelte a szemében ülő mélységes bánatot, és körülvette őt valamilyen titok. Ezt a rejtélyes bánatot egyedül Siniša ismerhette meg azon az elbeszélgetett éjszakán.

Ilija Rogić most ott állt az öböl partján, hogy végre a régóta hordozott és elrejtett bánat, harag kiömölhessen belőle arra, aki okozta. Ahogy arra gondolt, hogy apja, a gazdag világpolgár közeledik puccos jachtján, összerezzent. Abból a kevés és rövid telefonbeszélgetésből, ami adatott köztük, kiderült, folyton más városban köt ki, és mindenhol más és más üzlet várta, és hozzá mindig más barátok és nők. Neki szűk volt Rijeka – Ilijának az otthon, a világ, amiben magabiztosan mozoghatott. Minden undor, harag és a sok különbség ellenére, legbelül mégis érezte: nagyon is hasonlítanak egymásra – még ha az ő rijekai élete csupán kis játszótér volt apjáéhoz képest.

Ezzel együtt néha kimenekült szeretett városából, és ilyenkor Motovunig szaladt – a hegyen épített isztriai városkába, messzebb a tengertől. Szerette a látványt, ami onnan felülről tárult elé: a terepasztal-szerű dombos tájat. Jól érzete magát a kicsinyke főtéren, kedvelte a szállodát és az ottani legfőbb kincset: a szarvasgombát. Néha-néha Sinišát is elvitte ide magával, aki szintén megkedvelte ezt a helyet.

Ilija most is legszívesebben ide futott volna, mert tulajdonképpen félt: "Mi van, ha meg sem hallgat? Ha nem ért meg? Ha kinevet vagy legyint egyet? Ha a pénzzel jön, hogy ő mennyit adott?" Rettegett, hogy nem is érdeklik apját az ő érzései, a múlt, az egész: az, aki ő…

Már nem hátrálhatott, megérezte, hogy a közeledő jacht a "Luka". Annyit tudott, hogy apja Velencében töltötte az elmúlt hónapokat, onnan érkezik. Úgy élte meg ezeket a hosszú perceket, mintha a kikötés hosszabb ideig tartana, mint az út a Szent Márk városától ide a Kvarner-öbölig. Várt, és egyre fürkészte a fedélzetet, mikor tűnik fel apja.

Előbb két fiatal nő szállt ki, majd még három, aztán még négy férfi és végül egy újabb férfi jelent meg, aki partra lépve egyenesen Ilija felé tartott. Majd megállva előtte, megszólalt:

– Ilija Rogić?

– Igen, én vagyok. Apám?

– Fabijan Horvat vagyok. Luka engem kért még, hogy mentsen ki őt nálad, sajnos egy sürgős üzleti út miatt nem jöhetett…

– Micsoda? Nem értem – hüledezett Ilija –, ez az ő hajója, nem? És ő..., apám nincs rajta?

– Szerintem most éppen Londonban lehet, utána pedig, ha jól emlékszem, New Yorkban fog tárgyalni. Fantasztikus egy fickó ez a Luka! De gondolom, pont neked, nem kell bemutatni!

Ezt nevetve mondta, és közben megpaskolta Ilija vállát. Elvörösödött a haragból és bánatból összeállt, alig irányítható indulattól, és majdnem megütötte ezt a vicceskedő, idegesítő embert. Csak az tartotta vissza, hogy Fabijan Horvat láthatóan erősebbnek tűnt. Így csak egy rekedtes, artikulálatlan hangot engedett el, és hátrébb lépett. Apja postásának igazából fogalma sem volt, hogy milyen fajta aknára lépett, ám azt hamar felmérte, itt valami veszélyesen izzó indulttal van dolga, és ő is ösztönösen hátrébb húzódott ő is. Ilija végre megtalálta a keresett mondatot:

– De be kell mutatnod, én nem ismerem!

– Nem? De hiszen…

– Nem! És te honnan a fenéből ismered?

– Velencében…

– Nem értem ezt az egészet! Alig vártam... Itt szobrozok egy órája...! Honnan ismered?

– Mondom, Velencében találkoztunk pár hete. Nekem fogalmam sincs, mi a baj, nem tudom, mibe tenyereltem, engem megkért, én vállaltam, úgyis ide tartottam, adott alám egy jó kis jachtot csomó jó arccal... Láttad őket! Giovanni, Massimo, Maria, Niko... Meg ki is...? Kit hagytam ki...?

– Ezek apám barátai...?

– Nem is tudom, ott jött össze ez a jó kis banda, Luka partiján…

– Á! Igen. A partiján. Ezt ismerem... Én barom! Azt hittem, végre eljön! De nem mert a rohadék! Hát persze, hogy nem... Sose jött el... Még anyám temetésére sem! Rohadék, önző, gyáva, szar alak! Mennyire utálom! Hogy tehette ezt...? Itt hagyott, amikor kicsi voltam, és most is meglóg... Megőrülök!

Fabijan mentegetőzni kezdett, és őszintén megrendült azon, ami Ilija szavaiból tükröződött. Előbb egyik lábáról a másikra állva próbálta ügyetlenül vigasztalni a csalódott fiút, majd valahogy erőre kapva, elkezdett mesélni neki kicsit önmagáról:

– Nekem már nem él apám, és tőle én szöktem el, mert már nem bírtam a bánatot és a keserűséget, ami áradt belőle anyám halála után. Az is egy szörnyű történet... Szóval azért jöttem haza tavaly, hogy emlékezni tudjak rá. Nem sok maradt. Nagyanyám lovrani villáját eladta, ránk, a gyerekeire, szinte semmit nem hagyott. Ennyi év után próbáltam megérteni mi történt vele, egyáltalán ki ő. Érted? Apámmal én is hadban álltam, és már nem tudok semmit tisztázni vele. Talán értem, mit érzel, valamit sejtek, mi lehet mögötte, de neked még van esélyed megérteni és megismernélek, valamit tisztázni a múltból. Nyilván én láttam belőle valamit az elmúlt hetekben, de te…

– És mit láttál belőle? Egy gazdag playboyt, aki a segged alá tette ezt a jachtot? Egy parti arcot, aki még mindig azt hiszi, hogy fiatal? Egy dúsgazdag embert, aki fontosnak hiszi magát, és mindenkit maga alá gyűr, jótékonykodik és adósává tesz?

– Ez így erős…

– A francokat erős! Tudod, honnan tudom? Hogy az ő rohadék vére csorog bennem, és itt ebben a kis homokozóban ugyanezt játszom én is! Az ő pénzéből, nem mellesleg. Hányni tudnék ettől! Mit beszélhetnék vele? Nyilván meglenne a védekezése. Nekem is megvan! Kölcsönhatások sora ez az egész rohadt élet! Mindenki mindent meg tud indokolni!

Ilija kezet nyújtott, majd megfordult és elindult. Iszonyúan csalódott volt, majd szétvetette a méreg. Pár lépés után azonban mégis átfutott rajta, hogy milyen gorombán bánt ezzel az ismeretlen emberrel, és visszafordult. Fabijan már éppen indult vissza a fedélzetre, amikor Ilija utána szólt. Vagy egy órát beszélgettek még a "Luka" egyik tágas kabinjában, ketten, mégis valahogy apáik társaságában, megrendülten, mintha ott ült volna velük a Londonban üzletelő Luka Rogić és sírjában fekvő Boško Horvat...

VISSZA A KVARNER-MOZAIKOKHOZ