Kvarner mozaikok /4.
(Goran, 2011.)
A Korzó fényes kövezetén már ragyogott a narancsos április reggeli napfény. Még mindig mellkasán érezte az előző nap vonzását és súlyát, melybe szinte évek tömörültek. Minden olyan gyorsan történt. Miközben kevergette kávéját, próbálta újra és újra lejátszani, átgondolni magában az egészet.
Egyetlen találkozást kért még tőle, valamiféle búcsút. Egy képpel próbálta elmagyarázta neki, amikor tegnap este elköszöntek: "Túl gyorsan merültük el, és túl gyorsan bukkantunk ki újra a vízfelszínre - aztán pedig túl hirtelen értünk partot."
A megbeszélt időpontnál jóval korábban ért oda, nem bírta már otthon. Ezen a délelőttön egyiküknek sem kellett tanítani. Nézte a két széket a kis körasztalnál, találgatva, vajon Helena melyiket választja majd, és mit fog mondani. Készült tehát arra is, hogy ő maga mivel fogja kezdeni ezt a nehéz, kínos beszélgetést.
Iszonyú hosszúnak tűnt most a hátralévő több mint harminc perc. Kotorászni kezdett a táskájában, előbb egy nyelvészeti könyvet húzott elő, belekezdett, majd becsapta és visszalökte. Másodiknak a Jutarnji list került kezébe, aztán előhúzta a Novi list előző napi számát, és azt kezdte böngészni. Egyre idegesebb lett. Már többször megfogadta, hogy nem olvas híreket, de csak napokig, vagy néhány hétre sikerült félretennie. Egyszerűen érdekelte a világ, benne országa, városa sorsa, történései, leginkább pedig mindezek iránya, summája foglakoztatta. Bár nyelvész volt, de erős történeti érdeklődése mindig elragadta. Kezdetben Helenával is ennek révén kapcsolódtak egy-egy jóízű eszmecsere vagy néha egy vita erejéig, sokszor kávé mellett, ráérősen. Eszébe jutott, mennyit gondolkoztak együtt azon, merre tart a világ. Rövid idő alatt annyi fontos történt velük, nem is kívül, hiszen csak beszélgettek, hanem az a sok minden, ami bennünk történt az egymással való találkozások során.
Goran türelmetlenül nézett fel az újság mögül, fürkészve az utcát, hátha Helena is előbb jön. Még egyszer szerette volna átbeszélni az egészet, hogy ne maradjon semmi elrendezetlenül köztük. Nem bánta, hogy előző este megálljt parancsolt magának, és így szerelmüknek is. Nem akart kettősségben élni. Lelkiismerete már elnyomhatatlanul jelzett, amióta Hrvoje atyát megismerte. Elevenen éltek benne lelke mélyét megérintő szavak és mondatok, melyiket tőle hallott először. Hatalmas lelki küzdelmei közepette ezek jelentették a kapaszkodókat, a reményt. Akkoriban az italra kellett végleg nemet mondania, most pedig egy csodálatosan szép, okos és vonzó asszonyra, akivel annyira jól esett együtt lenni, aki odaadta volna magát egészen... "Aki nem lehet az enyém, mert férje van és kislánya." Azon tűnődött, hogy valóban ez élete legkeményebb, kínok között kimondott "nem"-je vagy a korábbi? Belehasított mostani küzdelmében többször is a szörnyű felismerés, hogy már nem kérdezheti őt. A gyomrához kapott, ahogy ebben a pillanatban újra megrohanta ez a hiány. Nincs mellette most, hogy erősítetse, segítsen túlélni, mint annak idején azokat a gyötrelmes, küzdelemmel zajló napokat. "Nélküle már nem ugyanaz a világ. Üresebb." A fájdalmas ürességet, amit gyomrában érzett, persze annak is betudhatta, hogy napok óta nem tudott igazán enni, annyira gyötrődött.
Igyekezett most is rátalálni arra a belső gondolatsorra, aminek végén előző nap erőt kapott, hogy kimondja: "Ez így nem mehet tovább!" Rátalált lassan. Ugyanis a bánat és hiányaik tették kiszolgáltatottá őket, és így találtak egymásban gyógyírra. Felidézte magában Hrvoje atya egy mondatát: "A magány a nagy hiány maga, amit szeretnénk betölteni." Józanul látta, hogy ez történt... Erről még szeretett volna kicsit elbeszélgetni Helénával. Kevesen értették úgy, mint ez a nő.
Ahogyan ezt újra megfogalmazta magában, elöntötte a gyász. "Nemet mondani arra, ami jó nekünk...?" Kortyolt egyet a kávéból... Most is hallotta magában saját szavait, amiket tegnap kimondott Helena előtt: "Az érzés szép bennünk egymás iránt, de ha megéljük, ha tovább engedjük, akkor bemocskolódik." Nem bánta, de fájt. Még egy utolsó pillantásra vágyott, egy utolsó meghitt beszélgetésre. Felnézett, és újra keresni kezdte azt az arcot. Amikor észrevette Helenát, eltöltötte egy örömmel színezett mélységes bánat, valami gyászféleség...
Pár pillanatig feszülten álltak egymással szemben. Helena elpirult, és könnyes szemmel nézte Gorant, aki egyik lábáról a másikra állt, és nem tudott mit kezdeni hosszú karjaival. Rögtön érkezett a felszolgáló, így nyertek egy kis időt. Csak nézték egymást szavak nélkül. Közben Helena tekintete folyton változott, minden percben mást és mást mutatott, mintha hatalmas utat járna be. Hol mosolyogtak ezek a szemek, hol könnyekkel teltek meg, meglehet, időnként szorongást és félelmet mutattak, máskor pedig újra az előbbi nyugalom áradt belőlük.
Megnyúlt a csendjük, nem tudtak, nem akartak szólni, megtörni azt, rosszul folytatni, rossz szavakat tálalva. Így további perceket töltöttek el ebben a hallgatással körbefont, hangok nélküli beszélgetéssel. Goran azt is érzékelte, hogy szemben lévő szempár néha őt kutatja. Hagyta, nem akarta ő sem eltakarni, ami benne zajlik, engedte, hogy szeme tükrözze őt, megmutassa azt, amit a beszéd csak részben tud kifejezni. Az idő megállt számukra, a tér, a város, az emberek homályos tompa hátterként folytak szét körülöttük, csak ők ketten számítottak most.
Egyszerre annyi minden átfutott Goran lelkén: az együtt átélt találkozások, felismerések, érintések, összecsendüléseik... Éppen csak megszületett közös világuk megannyi kincse között járt most figyelmesen, ámulattal, hálásan. Csak lassan szürkült mindez gyásszá megint, hogy a búcsúzás súlya lehúzza lelkét a földre, vissza a térbe és időbe, abba a pillanatba, aminek itt és most meg kell lennie. Mintha ez csodálatos nő megérezte volna vele együtt: eljött a pillanat, amikor szólni kell; már van honnan, van miből.
- Igazad volt, Goran. Olyan váratlanul gyorsan, sűrűn, intenzíven történt meg minden velünk... Ahogy megfogalmaztad tegnap, igen, tényleg "túl gyorsan bukkantunk ki újra a vízfelszínre"...
- És túl hirtelen értünk partot - fejezte be a felidézett mondatát Pongračić.
- Köszönöm... Köszönöm, hogy tudtál okosabb, józanabb lenni! Így helyes. Így végül is időben megálltunk, nem történt semmi köztünk. Vagyis ez nem igaz, hiszen nagyon is történt. Olyan sok mindent éltünk át, de ez még... Ez még nem volt megcsalás. Még nem... Ugye? Most egy időre ki kell kapcsolni a szívünket, hogy végig tudjuk csinálni...
- Helena, nem tudja kikapcsolni a szívét az ember, csak még annál is tovább haladni benne, és még mélyebb rétegeibe keresni az életet. Ezt megtanultam..., amikor az itallal küzdöttem. Nem lehet a vágyat elnyomni, vagy megmagyarázni, hogy nem jó, ami jó! Nem lehet magunkat becsapni! Nemet mondani arra, ami jó nekünk? Lehetetlen! Vágyat csak egy erősebb vágy tudja felülírni, egy ugyanolyan őszinte vágyakozás. Az pedig nem kívülről jön, nem valami erkölcsi megfontolás. Az csupán arra jó, hogy megnyomjuk a féket, de többre nem elég.
- Tegnap nagyot fékeztél...
- Ez kevés lesz. Az elfojtás egészségtelen. Az öreg mindig nevetve azt mondta, hogy "úgy a cölibátus sem menne soká".
- Akkor hogy? Mi az a vágy benned? A szíved mélyén mit találtál?
- Mit? Nem tudom, ahhoz idő kell, idő es csend. Még nem fúrtam mélyebbre. Egyelőre te vagy a szívem legmélyebb pontján, te lakod be... De nem mondom tovább, mert most nem ez a cél...
- Akkor miért?
- Miért akartam veled találkozni? Vagy miért mertem?
- Mindkettő kérdés számomra.
- Még egyszer így akartalak látni.
- És azért itt, mert itt nem tudod levenni rólam a ruhát? Vagy mert itt nem tekeredek a nyakad köré, mint tegnap nálad?
- Meglehet... Ez is igaz. - Erre behúzta a nyakát, és elöntötte a forróság. - Ez így durva volt...! Ha azt akartad, hát tudd, hat... Még nem vagyok elég erős! A tegnapi fékezés csak egy rövid levegővételre elég. Hatsz rám, nagyon is, testemre, lelkemre.
- Ne haragudj...! De ez nem jel?
- Mire?
- Hogy mégiscsak egymásnak vagyunk...
- Teremtve?
- Hát igen...
- Nem! Nem az enyém vagy.
- Danijel hazudott, tönkre tett minket...
- A férjed!
- Még.
- Megtévesztették. Mindenki követ el hibákat...
- Ez több, mint hiba. Ezt nem lehet megbocsátani! Mindenünk oda fog veszni!
- Nem minden. Ezek csak anyagiak! Megbocsátani pedig...
- Goran, átbeszéltük ezt már sokszor. El fogok válni tőle. Szégyent hozott a családra, rám is!
- És ha a viszonyunk kiderült volna? Az nem szégyen? Te nem hazudsz neki?
- Nem volt viszonyunk! Ez még nem az! Meg sem csókoltál! Ami volt, csupán Danijel tetteinek következménye!
- Ez két állítás. Szemrehányást teszel, hogy meg sem csókoltalak, és azt mondod, hogy én csak azért jöttem az életedbe, mert ő...
- Nem ezt mondtam...
- De igen...
Erre Helena sírva fakadt.
- Ezért kár volt találkozni! Azért hívtál ide, hogy veszekedjünk?
- Nem, ne haragudj...
- Olyan, mintha Danijel ügyvédje vagy barátja lennél! Azt hittem, értesz, hogy velem vagy... Csak jól össze akartál veszni, hogy könnyebb legyen szakítani? A tegnap este jobb zárás lett volna. Ott éreztem, hogy szeretsz...
- Most is... Hiba volt ez a mai. Igazad van. Gyönge még az elhatározásom, én magam is, te pedig nem mondtad ki még a nemet, csak elszenveded, hogy én nem akarok tovább...
- Az eszed harcol a sziveddel, és én a szívednek drukkolok.
- Nem, Helena, a szívem harcol a szívemmel... És az eszem is az eszemmel! Az eszem és szívem is azt mondja, jó veled... De azt is mondja mindkettő, hogy nem szabad! Nem gázolhatok bele egy családba!
- Romokban van az a család! A mi házasságunkat nem te lőtted rommá! Te a romos városba érkeztél hozzám! Te építheted újjá, amit Danijel lerombolt!
- És a gyerek? Neki mit mondasz majd?
- Az apja őt is tönkre tette. Ellene is vétkezett, az ő otthonát is elvette!
- Bocsáss meg neki!
- Nem tudok! Nem akarok! Ezt nem lehet!
- Mérgezni fog ez az állandó harag! Bele fogsz betegedni! Megbocsátani jó! Muszáj! Meséltem, hogy miket tett velem a volt feleségem vagy a vadállat nagyapám, igaz? A házasságunk azért ment tönkre, mert az a nő embergyűlölő volt, és már csak az állatok érdekelték. Már a konyha és a nappali is állatokkal volt tele... Undorító volt, menekültem, az én otthonom is odalett! Elvette mindenemet, elölről kellett mindent felépítenem. Először nem bírtam, és újra inni kezdtem. Nem tudtam megbocsátani, megemészteni, elengedni! Kellett az "érzéstelenítés", ahogy régebben is, amikor nagyapám terrorizálta a szüleimet, menekültem otthonról, akkor is jött egy ivós korszak. Ezeket meg lehet bocsátani?
- Azért ez más...
- Meg lehet bocsátani?
- Nem tudom... Nem, nem lehet.
- Amíg nem engesztelődtem ki irántuk, a fájdalmamon élősködő harag mérgezett! Azután jött váratlanul egy isteni érintés... Nem tudom, hogyan, de egyszeriben megbocsátottam. Azóta jobb! Szabad lettem! Tudom, mire gondolsz! A feleségem elhagyott, nem kellett vele élnem, és a nagyapámmal sem, neked pedig vele kell leélni az életedet. Pont ezért kell...
- Pont ezért nem megy... Pedig szerettem, szépen indult, bíztam benne, felnéztem rá, úgy éreztem, megtaláltam azt, akit kerestem. Tudod, Goran, nemcsak az a baj, hogy bajba keveredett, hazudott, és elúszott miatta a házunk. Nagyobb baj, hogy megízleltem, hogy ilyen is lehetne..., mint veled, ilyen teljes. Ha megbocsátanék is, kevesebbel kell beérjem. Értem, értem, hogy neked fontosabb a lelkiismeret, meg ez az egész nem tudom micsoda, mert ez húzott ki a pokolból, de nekem ez nincs. Csak a gyerek miatt vagyok odaláncolva egy férfihez, aki átvert? - A férfi hallgatott, majd Helena folytatta, egészen más hangnemben. - Valamit nem mondtam el. Tegnap akartam, de annyira másról szólt az a találkozás. Ez az egy, ami most segít, hogy elfogadjam a te döntésedet... Több hete tipródok rajta. Nem akartam elmondani, még a gyanút sem, mert reméltem, hogy... Pont egy hónapja fordult komolyabbra köztünk... Előtte is... Azóta, tudod... Amikor elmondta Danijel... Én pedig neked okádtam ki bőgve az egészet, és te meghallgattál, átöleltél. Akkor már gyanakodtam, pár napja pedig tudom. - Goran lehajthatotta a fejét, már sejtette. Helena eddig tartotta magát, most már folytak a könnyei megállíthatatlanul. - Terhes vagyok. Ez most tényleg iszonyú teher. Danijeltől, akit elhagyni készülök. Elvetetni nem lehet, nem tudom, nem szabad, nem akarom... Érted? Nyomorult vagyok! Kérlek, mondj már valamit!
Aznap este mindketten hazamentek, de otthonukat elveszítették...
