El kell hordozni
2023.01.25
Kvarner-mozaikok/3. (Dejan, 2017.)
- Megoldást? Azt így nem tudok adni - válaszolt Kálmán -, ezt nem lehet. Tudom, praktikus ember vagy, ami elromlik, azt megszereled. Hidd el, irigyellek! Nagy tudomány ez! Mindig csodálattal néztem az olyan..., az olyan mindent megszerelő, a lehetetlent is megoldani képes emberekre, mint amilyen te vagy! Ismertem valakit annak idején Vácott, éppen olyan művelt, tájékozott volt, mint te, ha bármi elromlott az én kis vackomban, mindig őt hívtam. Nemcsak, hogy mindent megjavított, hanem közben ragyogóakat beszélgettünk. Mindenről. Járt a keze és a szája egyszerre! Emlékeztetsz rá. Aztán nagyon beteg lett, többször meglátogattam, próbáltam valahogy segíteni rajta. Összehoztam jó orvosokkal is, de nem volt mit tenni. Tőle tanultam meg, hogy vannak dolgok, amiket ő sem tud megoldani, hanem csak el kell hordozni. Ezt egyébként valami csodálatos nyugalommal és derűvel mondta. Azóta sok életet láttam... Mennyi mindenkin akartam segíteni, de nem tudtam. Már beláttam, hogy igazat beszélt. Ámultam a bölcsességén és az erején! Ő, aki mindent meg tudott javítani, elfogadta, hogy a saját teste elromlott. "Ez csak el kell hordozni, el kell viselni." Ezt mondogatta. Humora is volt neki, mert hozzátette: "Így voltam egész életemben a feleségemmel is! Nem is beszélve az anyósomról!" Érted, Dejan? Van, amin nem tudunk változtatni! A múlton sem, amit cipelünk egyre. Megtörtént. Az életünk része. Velünk marad. Vannak olyan emlékek, amik örökké fájnak, de hozzájuk tudunk szokni lassan.
- Ezekhez nem lehet hozzászokni! Ezek mérgeznek!
Erre iszonyú erővel csapott rá az asztalra Dejan. Kálmán nem szólt, de feszült figyelemmel nézte beszélgetőtársát, aki kivörösödött arccal, vad tekintettel nézett maga elé, láthatóan egész teste görcsbe rándult. Súlyos, szorongató volt most a csend. Majd halkan, mégis vibráló indulattal, beszélni kezdett Dejan:
- Csak azért jöttem ide, hogy feldolgozzam, hogy Ágnes elhagyott. Erre megtudtam tőled: nincs olyan, hogy "feldolgozni", csak dolgozunk rajta, lassan-lassan, mindig egy kicsit. Rendben. Gondoltam, talán akkor valami elindul bennem, elkezdem. Azt is gondoltam te is magyar vagy, ez is segíthet. Elmagyarázod majd, milyenek a magyarok, talán jobban megértem, miért kellett Ágnesnek hazáig futnia, mi hiányzott neki itt...
- Próbáltam is...
- Igen. Beszéltünk a magyar történelemről, emberekről, mentalitásról. Jó, hogy itt van ez a magyar tudós is.
- Láttam, hogy a szerda esti vacsorán, Cresben, sokat beszélgettél Gáborral. Örülök, hogy vendégem lehet.
- Igen, Garics okos ember. Segített is valamit. De közben feltépte ezeket a rohadt sebeket! Sőt, tulajdonképpen már a keddi beszélgetés is veled... Fáj!
- Tudom, hogy fáj...
- Erre te azt mondod, hogy hordozni kell? Idejöttem megnyugodni, és csak újabb és újabb emlékek, fájdalmak jönnek elő...
- Igen, a Csend veszélyes dolog. Leírtuk a kis prospektusban, mondtam is!
- Köszi! Nagy segítség! Tegnap ezért nem is akartam beszélni veled! És ma is csak a felszínt mondtam el. Mindegy, már úgyis csak negyed óránk van!
- Az még sok idő, Dejan!
- Arra nem elég, hogy végre megérts...! Hogy min mentem át! Eltelt azóta húsz, vagy nem is, már huszonöt év... Várj csak! Kilencvenegy augusztusában kezdték lőni a várost. Akkor huszonhat éve! Kilenc éves voltam! Érted? Kilenc! Tudod hány gyerek maradt árván vagy félárván csak Vukováron abban az évben? Állítólag majdnem kilencszáz! És én vagyok az egyik! Fel tudod ezt fogni...? Még örülhetek, hogy élek, mert a több mint ezerháromszáz civil halottból nyolcvanhat gyerek volt! Nekem pedig megbocsátásról meg engesztelődésről fuvolázol? Nincs bocsánat erre, érted...! - Kálmán most lehajtotta a fejét, és nem szólt, igyekezett ráhangolódni erre a dühös-fájó lélekre, együttérezve vele. Ő pedig újra belekezdett. - Azt még nem is mondtam, hogy a nagyszüleim... Tudod mivel kezdődött igazán a véres háború kilencvenegyben...? Ćelije! Egy falu. Huszonkét kilométer Vukovártól. Itt kezdték azok a vadállatok! Lemészárolták az egész falut. Csak mert horvátok voltak! Apám szüleit is...
Nem bírta tovább mondani, rázkódott és néha felnyüszített a fájdalomtól. Miközben ömlöttek a könnyei, időnként megint hatalmasakat ütött az asztalra. Egy-egy rövid mondatot tudott csak kimondani, aztán sírt tovább:
- Csak mert szabadok akartunk lenni... Ártatlan embereket... Egy egész falut... Mocskos rohadékok... Elvették először két nagyszülőmet... Ártatlan emberek voltak... Kertjük volt, állataik... Nem ártottak senkinek... Csak mert horvátok...
A düh és a fájdalom egyszerre ömlött ki a szavakon, könnyeken, mozdulatokon át. Kálmán együttérző szavakkal, gesztusokkal próbált Dejan mellett jelen lenni, megsimogatva vállát, egy-egy megértést kifejező szót mondani. Végül valahogy megnyugodott lassan. Csendben ültek egy darabig.
- Nem beszéltem erről senkinek, igyekeztem magamban tartani, lenyomni. És itt valahogy az egész... Mintha egy zsákot kivágtak volna, kiömlött most ez belőlem. Ebbe egy egész nép zakkant bele! Tudtad, hogy a háború befejezése után ezernyolszáz horvát katona lett öngyilkos? Apám egyik barátja is! Pedig túlélte Vukovár keserves ostromát! Nem sérült meg, nem fogták el, nem dobták tömegsírba, mint olyan sokakat! Állítólag majdnem negyvenezer ember sérült meg a háborúban, csomó örökre megrokkant, ő ezt is megúszta! Stjepannak hívták! Stjepan Garic. Kérdeztem is Gábortól, hogy nem rokonok-e, de nem. Mindegy. Mindent megúszott. Megélte a győzelemet is. És mégis... Felakasztotta magát. Nem bírta... Kurva háború! És én ezt csak úgy hordozzam, igaz? Meg apám, akiről semmit nem tudunk! Valószínűleg ő nem úszta meg. Vukovár elesett november tizennyolcadikán, apámat előtte egy nappal látták utoljára. Ezt hogy lehet elhordozni? Eddig elfojtottam magamban. Most kihánytam, igen! És? Jobb tőle? Nem!
- Csak jobb, ha kijön a haragod, a fájdalmad...
- Ugyanmár! És anyám? Szerb volt! Meg magyar is! Újvidéken éltek a szülei. A bátyja ott maradt, és bevezényelték, nem tudott külföldre szökni, mint sok horvát és magyar a Vajdaságban. Na vajon hol vetették be?
- Vukovár ostrománál? Ne...!
- De! Ahogy sok horvátot és magyart is. Nem bírta. Ott feladta. Egy szám lett: a Jugoszláv Néphadsereg vesztesége. Az a nagyapám meg ebbe halt bele. Nagyanyám, aki magyar volt, átszökött valahogy ide, őt meg a horvátok verték meg úgy, hogy alig ismertünk rá. A háború után visszament, oda, ahol évszázadok óta magyarok, szerbek sok más népek együttéltek. Honvágya volt. Érted? Mi várta? Az a sok szerb, akik a horvát és bosnyák területekről menekültek, és betelepültek oda. Ezek megintcsak vegzálták nagyanyámat. Nem az őshonos szerbekkel volt a gond, azokkal jóban volt. Igyekezett túltenni magát azon, ami történt. "Mindig az embert kell nézni, az egyes embert!", ezt mondogatta. Hiába! Azok az újonnan betelepült szerbek megalázták, ahogy lehet, csak mert magyar!
- Ez szörnyű!
- Az! Nem is élt sokáig.
- Akkor Vukováron még az ostromzár előtt ki tudtunk szökni anyámmal és a nővéremmel... Apát mindig hazavárta, ez adott neki erőt. Amikor láttuk a tévében, hogy porrá lőtték a jugoszláv csapatok Vukovárt, aztán Osijeket, vagyis Eszéket, és a többi várost, falut, csak sírt és sírt.
- Aztán?
- Aztán nem jött haza apa. Így végül elfogyott édesanyám is, lassan, ahogy a remény finoman, csendben elszivárog a lélekből...
- Mikor halt meg?
- Tizenöt voltam. A nagyihoz mentem, de ott horvátként...
- Nehéz az egész! Beszéltem erről szerbekkel. Ők az usztasákkal jönnek, hogy milyen aljasságokat követtek el velük szemben...
- Ugyan már! És a csetnikek velünk? Aztán pedig a partizánok? Bleiburg? Mond valamit?
- Tudom...
- Rengeteg horvátot öltek meg egyszerre...
- Azt tették veletek, mint az oroszok a lengyelekkel... Az is szörnyű!
- Akkor nekem ne gyere a szerbekkel!
- Hiszen azt mondtad anyukád révén egynegyed részt te is az vagy!
- Én ide tartozom!
- Értem, de gondolkozz egy percig mégis azzal az "egynegyeddel"! Milyen sokáig ültek a törökök a szerbek nyakán! Aztán kevéske függetlenség, és jöttek a világháborúk! A két jugoszláv állam adta vissza a...
- Ugyanmár! Ezt nem bírom hallgatni! Már Gariccsal is vitatkoztam erről! Elnyomtak minket, mindenkit! Belőlünk és a szlovénekből éltek, és mégis ők parancsoltak!
- Rendben, de amikor szétesett Jugoszlávia, nyilván a horvát területeken élő szerbek Szerbiában akartak élni...
- És bosznia-hercegovinai horvátok? Ők is! Mégsem lehetett!
- Én csak arra akarok kilyukadni...
- Mit tudsz te erről, te magyar vagy...
- Mit tudok? Meséljek arról, hány magyar került megcsonkított országunk határain kívülre...?
- Ti hagytátok! Mi legalább harcoltunk...!
- Kezdesz feldühíteni! Én is mondhatnám, hogy te mit tudsz erről...!
- Jó, jó, hagyjuk!
- A törökök jól megkavarták itt a népeket, emiatt volt itt ekkora keveredés! Amikor jöttek, amíg itt voltak, aztán amikor elmentek. Meg a Habsburgok is...
- A határőrvidékre is jöttek a vlachok, szerbek...
- Például az is bonyolította a helyzetet, látod! Szinte történész professzor vagy!
- Garicsnak is feltűnt. Mondtam neki olyanokat, amiket nem is hallott még...!
- Ez igen!
- Igen, de ettől megtörtént, ami megtörtént, és hála ennek a helynek, még jobban dühít, mint valaha!
- Sajnálom, tényleg!
- Sokat érek vele!
- És a nővéred? Vele mi lett?
- Egyetemre járt. Éppen miatta jöttem vissza, amikor tizennyolc lettem. Szakmát tanultam. Jó mesterem volt. A többit tudod már. Jött egy rossz és meddő házasság. Aztán Ágnes... Már ő sincs. A nővérem pedig Kölnben.
- Te meg egyedül.
- Igen.
- Mégiscsak azért jó is, hogy kiszakadt belőled most ez a bánat és a harag, nem?
- Jó? Mi a jó ebben? Azt hittem, itt majd megnyugszom végre, hogy itt..., nem is tudom, békére lelek, vagy... A francba! Rosszabb most, mint előtte, hat vagy hány napja, mikor ideérkeztünk.
- Sajnálom...
- Sajnálod? Ennyi? Ja igen, van, amire nincs megoldás, tudom...
- De tényleg! Erre milyen megoldás lenne? Szörnyű, amin te és a családod keresztülmentetek! Tényleg borzalom! És Vukovár, a háború, a tömegsírok, a gonoszság, a még mindig fel-felrobbanó taposóaknák, minden... Magyar vagyok, de itt élek, átérzem, és hidd el, az én népem is szenvedett sokat...
- És? Ezt el kell fogadni? Ezt tudomásul kell venni és kész?
- A történelem át meg átszövi a személyes életünket, a családunk történetét. Ez mindig is így volt...
- Ez nem történelem, Kálmán! Ez még túl közel van! És nem kértek a szerbek bocsánatot. Oké, oké, voltak gesztusok. De ők is utálnak minket, mi is őket. Közben bennem mindkét vér folyik. Ez is szétfeszít...
- Magadban hordozod mindkét népet, talán ezért is jó lenne megbékélni, megbocsátani!
- Ne bosszants tovább! Amúgy is azt mondtad, nincs megoldás.
- Van, amire van, van, amit pedig el kell...
- Hordozni. Na persze! Tudod milyenek vagytok?
- Mármint kik?
- Ti, itt, a Villa Jadrankában.
- Milyenek?
- Mint az orvosok, akik kivizsgálnak, precízen, rutinosan, aztán diagnózist adnak...
- Mi sosem adunk diagnózist...
- Dehogynem...!
- Nem, mi csak beszélgetünk...
- A nagy okosságaidat szórod szét, nyomod bele az arcunkba!
- Sajnálom, hogy ilyennek látsz, vagy ilyennek látszunk számodra...
- Várj, még nem mondtam végig! Belecsapod az arcunkba tehát a diagnózist, aztán szomorú elnyúlt arccal hozzáteszed: erre nincs gyógymód, nem tudsz gyógyulást adni! Akkor meg mi a...
- Én nem mondok ilyet...
- Pont az előbb ezt állítottad!
- Nem! Csupán azt próbáltam átadni, hogy maga az elfogadás sokszor a gyógyulás, hogy nincs mindig megoldás, de az maga felszabadító lehet, ha ezt kimondja az ember, és elfogadja, elhordozza...
- Üres pszichológizálás ez! Modernkori bla-bla!
- Nem az.
- A francba...
- Mindenki hordoz magában sebeket, de ha már tudod, elfogadod...
- Ugyan mitől lesz attól jobb? Egyáltalán mi jó fenét jelent elfogadni? Van más választás?
- Attól lesz jobb, hogy ismered azokat, és észreveszed, ha azokból reagálsz, fülön tudod csípni magad...
- Baromság...!
- Nem az, hidd el! Így nem vagy kiszolgáltatva azoknak. Az ember sokszor azért tesz, mond ezt vagy azt, azért fél ettől vagy attól, mert régen történt valami...
- Megint pszichológus duma...!
- És észre sem veszi, hogy amiatt...
- A szenvedés, a fájdalom, a bánat, van, és kész, veled jön, és mindent megkeserít, így is, úgy is...
- Egyszer egy könyvjelzőn olvastam, és megmaradt bennem: "Mondj igent a szenvedésre, és elveszti hatalmát feletted!"
- Ez meg valami vallásos süketelés!
- Címkézd, ahogy akarod, de hidd el, igaz! Ezt is és a többit megtapasztaltam! Ettől nem pszichológus vagy papi bla-bla, Dejan!
- Mindenki meghalt, akihez tartoztam, vagy elment, elhagyott! Erre ez nem válasz! Ne akarj engem ezekről az életellenes elméletekről meggyőzni...
- Meggyőzni? Szabad vagy, én senkit nem akarok meggyőzni. Csak elmondom, mit látok, gondolok, hiszek, mit tapasztaltam, aztán mindenki azt kezd vele...
- Ugyan már! Meg akartok itt téríteni...
- Ez nem így megy! Mi nem is tudnánk senkit...
- Ja, persze! Nekem ne mondd, hogy magadban nem erre vágysz!
- Mire?
- Hogy mindenki, aki idejön, azt gondolja, azt higgye, amit ti... Agymosás ez itt...
- Nem így gondolkozunk...
- Dehogynem, dehogynem! Csak én átlátok rajtatok!
- Akkor mi tart itt? Csomagolj és menj!
- Látom, felbosszantottalak.
- Csak azt...
- Ideges vagy, mert nem tudsz átgyúrni...
- Azt mondom csak...
- Remeg a szád széle! Talán legszívesebben lepofoznál, mi? Csak az nem illik az imázsba...
- Nem kell itt lenned! Magadtól jöttél, és bármikor elmehetsz.
- Szóval kirúgsz, mert nem illek bele a képbe. Látom én, hogy legszívesebben bemosnál egyet, csak már öreg vagy ehhez!
Erre a szóra Kálmán hirtelen felállva egy akkora pofont mosott be Dejannak, hogy leesett a székről. Nagyon meglepődött. Ahogy a pofon erején is, amitől iszonyatosan szúrt és csengett a füle. Mire felocsúdott, Kálmán már kilépett a könyvtárszoba ajtaján. Mikor felfogta végre, mi is történt, és elöntötte egész lényét a sértettség és a bosszúvágy, már hiába tépte fel dühödten az ajtót, eltűnt az a kéz és vele gazdája.
Egy óra múlva már a komp felé tartott. Senkitől nem köszönt el. A kocsiban hol sírt, hol dühöngött. Végképp elöntötte a bosszúvágy: Minden és mindenki felé...