Kizárva
Kvarner-mozaikok/7.
(Sonja, 2017.)
Most is megtelt a voloskói kisvendéglő. Sonja javasolta ezt a helyet – régen sokszor jöttek ide Karlóval. Most is rá gondolt, miközben hallgatásba burkolózott. Mielőtt beültek ide, jó nagyot sétáltak, és ezalatt kapott jó pár kérdést, udvariasat, mélyebbet vagy éppen valami általános tárgyra vonatkozót, de egy-két szónál többet nem tudott kipréselni magából. Fáradt lelkét csüggedten hordozták lábai, fájt minden.
Az elmúlt ősz kitartott benne télen és tavaszon át, hiába sütött már forrón a nap, ő fázott, és csak elmúlás vette körbe. Kétségbeesésében telefonált előző este, beszélni vágyott valakivel végre, most mégsem talált hozzá szavakat.
A cukrászdai állásán kívül mindent elveszített, rettenetes mélyrepülés kezdődött a múlt októberi zenekari próba után. Szerelme, Karlo nem akarta látni többé, így a zenekarral is megszakadt a kapcsolata, ezzel az egész baráti kört elveszítette. Még októberben apja elaludt a színház előtti parkban, ott, egyszerűen meghalt, egészen váratlanul, anyja pedig belebetegedett ebbe. A húga, aki még otthon lakott, találkozott egy német fickóval a kávézóban, ahol felszolgált, és két nap után elment vele Münchenbe. Valószínűleg nem bírta megbomlott elméjű anyját, hát elmenekült. A nővérük pedig már több éve meghalt. Így az ápolás is Sonjára maradt – de csak Karácsonyig, mert éppen Szenteste adta fel sokat tűrt anyukája. Mindezeket az első hetek, hónapok lassú méregként adagolták lelkébe, melynek nyomán apránként halt ki Sonjából az, aki volt.
Egyedül maradt. Bár Jerko, az együttes énekese, párszor próbálta vigasztalni, a maga módján – de Sonja iránta fellobbant gyűlölete egyre magasabb fallá nőtt, úgyhogy csalódottan hullott alá többször is, míg végül feladta. A Cacao néhány vendége is próbálkozott nála, de hiába, ő bezárult, elvégezte a dolgát a sütemények és kávék körül, aztán hazament, és hallgatta a Lukobran-dalokat*, mert addig is Karlóval lehetett, legalább a szerzeményein keresztül. Ugyanakkor fel is kavarták ezek, újra meg újra felszakították sebeit, folyton eszébe juttatták azt a szerencsétlen próbát, Karlo azt követő elutasításait, a gyorsan kihűlő reményt... Ráadásul ezzel együtt járt, hogy Ilija arca is folyton kivetült agyának kínzó vetítővásznára: fojtogatta hát az a kibogozhatatlan, tisztázatlan, kúsza érzés-kérdés köteg, haragból, igazság-keresésből, bosszúvágyból, kíváncsiságból, szánalomból, a megértés utáni vágyakozásból és oly sok homályos motívumból. Zenehallgatás közben az is felkavarta, amiket Ilija "lemetszett" egyik vagy másik dalból, mert rögzítette a füle, a lelke az eredetit, ahogy Karlo megírta. Mégis, majdnem minden nap ezeket hallgatta. A hullámok beáradtak agyába, szívébe, nem volt hullámtörő beépítve, ami megvédte volna a "hullamtörőktől". Azok a dalok is rosszul hatottak rá, amikben már Jerko énekelt. Kifejezetten irritálta, hiszen tulajdonképpen az egész rettenetes folyamatot ő indította be, ezért ez a hang még további haragot generált Sonjában, de még ezt is kibírta, csak Karlo dalait hallhassa. Dominik őszinte, igaz dalszövegei még mindig csak adtak és adtak, de arra, hogy legalább magában énekelje azokat, Sonja már nem volt képes. A felvételeken a maga hangját is idegennek találta. Dominikkal néha összefutottak, de csak percekre, ugyanis Karlo megtiltotta szerzőtársának a kapcsolattartást "ex-barátnőjével", ahogy nevezte Sonját. Nem akarta, hogy bárki is közvetítsen vagy információkat hozzon-vigyen. Így végül is ezt a kedves, jólelkű barátot is el kellett engednie.Így teltek el súlyos hónapok, monoton fájdalomban.
Nina megjelenése zökkentette ki mindebből, előző héten. Munka után a Ríván hazaindult, amikor szembejött vele ez a napbarnított arcú, vidám, temperamentumos nő, széles gesztusaival, hangosan-lelkesen köszöntve Sonját. Már Nina lénye is kimozdította bús egykedvűségéből, de mikor kiderült, teljesen képben van a Lukobran körüli történéseket illetően, és a maga természetességével bátorította a lányt, hogy nyugodtan beszéljen és kérjen segítséget Sinišától, valami reménysugár, régi melegség járta át. Hatalmas mosollyal, egyszerű kedves szavakkal élesztgette fel a reményt Sonjában. Aztán rohant tovább. Napok kellettek, míg fel merte hívni ennek a különleges nőnek amolyan "fogadott fiát": Sinišát. Tudta, elég nagy szíve van, hogy ne utasítsa el, bár nála nem próbálkozott eddig, tudva, hogy lojális Karlóhoz és főleg Ilijához, de Nina szavai segítettek, hogy mégiscsak lépjen felé.
Így kerültek ők ketten Voloskóba.
Amíg sétáltak Sinišát beszéltette, mert idő kellett ahhoz, hogy ennyi hónap után végre valakinek meg tudjon nyílni. Előbb Nináról, a munkájáról kérdezgette Sinišát, majd új barátnőjéről, Petráról. A fiú nagyon lelkesen mesélt a bakari lányról, annak rokonszenves családjáról, és bizonygatta, hogy "ez most más", hogy ő "most már megállapodik", neki már "nem kell más".
Sonja őszintén őrült ennek. Közben irigyelte is ezt a boldogságot. Majd megtudta azt is, hogy Jerko hozott egy új énekes lányt a zenekarba, aki után Ilija "majdhogynem visszasírta" Sonját, a közönség sem szerette, mire Jerko megsértődött, és barátnőstül otthagyta a Lukobrant. Ezt hallva, némi keserűség töltötte el Sonját: eszébe jutott, hogy Karlo sosem védte meg, mikor Ilija őt ekézte. Azzal oldotta föl ezt most magában, hogy más Karlo helyzete, ő írja a dalokat, Jerko pedig csak az énekes volt, nem vált igazi frontemberré, nem alapító tag, kevesebbet veszített.
Meg sem kellett kérdeznie, hogy "akkor most ki énekel", mert Siniša "sokszavú hírnöknek" bizonyult. Kiderült, hogy nincs új énekes, leginkább Karlo hangján szólalnak meg a dalok, néha pedig Ilija áll be ebbe. Sonját elöntötte a vágy, hogy hallhassa Karlót, vagy vele énekeljen. Tudta, hogy azóta a városban csak egy koncertjük volt, arra nem mert elmenni, a többit Isztrián és Splitben hozták össze. Akkor dobbant nagyot a szíve, mikor a "hírnök" megsúgta neki, hogy nyár végén lesz egy nagyobb koncertjük itt, Rijekában.
Siniša tapintattal, óvatosan mesélte el ezeket, és a séta közben végig figyelve a lány arcát, nehogy bántsa vagy még jobban meggyötörje.
Az asztalhoz telepedve viszont elhallgatott, várva, hogy a lány végre megnyíljon, és el tudja mondani végre, amiért találkozást kért tőle. Siniša nem szeretett erőszakosan kutakodni mások lelkében, így tapintatosan várt.
Sonja nem tudta, hogy is kezdjem bele, mit mondhat, minek van értelme.
– Hiányzik Karlo! – Ez az egyszerű mondat végül segített, lassan, óvatosan és halkan belekezdett: – Hiányoznak a többiek is, a zenekar, a régi életem. Tudom, az nem úgy van, hogy oda visszamegyünk és onnan folytatjuk. Szeretném kérni, hogy segíts! Segíts, hogy visszakaphasson! Karlo nélkül nem tudok élni. Adj tanácsot, vagy könyörögj neki, hogy legalább szóba álljon velem! Rád biztos hogy hallgat... Legszívesebben azt kérném, hogy mesélj róla: hogy van, mit csinál...? Van valakije? De tudom, hogy ennek nem örülne, és téged sem akarlak kínos helyzetbe hozni... Úgyhogy inkább ne mondj róla semmit! Nem maradt senkim. Amikor a nővérem öngyilkos lett, iszonyú zuhanás kezdődött. Évekig süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb. Karlo kapart ki ebből. Ha nem találkozom vele, már nem lennék én se. Zdravka volt a példaképem, mindig olyan akartam lenni, mint ő. Vele jól kijöttünk, pedig sok év volt közöttünk, a húgommal sosem. Ő is elment Németországba egy fickóval, a szüleim pedig mentek a nővérem után, ott vannak együtt a temetőben... Nem kell semmit mondanod, úgyis tudom, hogy te ezt érted: mit jelent magadra maradni. Neked legalább ott van Nina, láttam rajta a legutóbb is, mennyire szeret téged. Most már Petra is, és tudom, hogy Ilijával is valami nagyon összeköt benneteket. Na meg Ferdo, bár nem tudom, beszélgetett-e valaha két mondatnál többet valakivel, de stabilan ott van ő is az életedben. És Karlo is... Nekem nem maradt senki. Karlo elég lenne. Hidd el, nem idealizálom őt. Például sokszor nem védett meg, tudom. Gyakran úgy beszélt velem, mintha az apám lenne, számon kérve, elvárásokat támasztva, szigorúan bírálva. Ez nem hiányzik...! Jó, jó, tudom, én is sokszor anyáskodtam fölötte... Utáltam, hogy időnként elveszítette a fejét, félelmetesek az indulat kitörései, főleg, amikor iszik. Ez sem hiányzik belőle... De, tudod, ahogy játszik a zongorán, ahogy írja a dalokat, és csillogó szemmel megmutatja, először nekem, aztán, ahogy boldogan és büszkén eljátssza nektek..., ez hiányzik, borzasztóan. A legszebb pillanataink mindig itt voltak, amikor eljöttünk ide Voloskóba. Olyan nagyokat tudtunk beszélgetni! Ez is nagyon hiányzik... Egyszer, amikor apám először nagyon rosszul lett, láttam, milyen gondosan és szeretettel bánt vele. Tisztelték egymást kölcsönösen. Akkor azt mondta az öregem, ha ő meghalna, felőlem nyugodt, mert jó kezekben vagyok Karlónál. Apának úgy kellett meghalnia, hogy már nem tudhatott biztos kezekben. Nem tudom, talán ez is megviselte... A nővérem halála őt is megtörte, aztán én is kikészültem…, látta végtelen bánatomat, hogy Karlo elhagyott. Szerencsére, azt már nem érte meg, hogy a húgom megpattant azzal az idétlen, bunkó némettel. Ahogy ápoltam édesanyámat, sokszor sóhajtozott, hogy keressek mást. Téged is emlegetett, hogy miért nem próbálom meg veled. Ne félj, nem ezért hívtalak! Mi nem illünk össze. Tudod, én egyszer szeretek. Igen, azok közé tartozom, akik csak egyszer virágoznak, egy valaki kedvéért. Nekem ez Karlo. A lényeg: valahogy segíts nekem visszatalálni hozzá! Értesz?
– Igen.
– Látsz rá esélyt?
Siniša elgondolkozott, oldalra fordított fejjel. Aztán körbe írta óvatosan, hogy igazából nem sok esélyt lát rá, de ígéretet tett, megtesz mindent, ami rajtam múlik. Aztán próbált együttérzően reagálni egy-egy elhangzott mondatra.
Nagyon meglepődött Sonja egyszeri virágzásról szóló mondatain, és próbálta kifejezni mindenféle suta szóval, hogy neki ez egészen furcsa. Némi bűntudattal állapította meg, hogy meglehet, ő akkor sokak ilyenfajta virágzást hagyott maga mögött...
Majd váratlanul Sonja félbevágta a fiú bűnbánó vallomását, erőteljes hangon kijelentve:
– Igazad volt.
– Miben? – Kérdezett vissza Siniša.
– Abban, hogy akkor ott, próba után, Karlo után kellett volna mennem, sőt vele kellett volna elinduljak, de nem tettem. Minden másképp alakult volna... Nem értettem akkor, mi történik velem, nem szoktam így kifakadni. Valahogy fullasztott a hallgatásotok, és hetek óta idegesített már a megalkuvásotok. Azt hiszem, elfáradtam ebbe. Jerko pedig... Ahogy akkor nézett... Zavarba hozott, ahogy levetkőztetett a szeme…, és összezavart, valahogy felszabadított... Ne értsd félre...! Mintha kihúzta volna a dugót: kiömlött belőlem, amit eddig magamban gyűjtögettem. Karlo elment, már minden mindegy volt. Érted? – Siniša bólintott. – Ezért történt minden. Úgy hittem, hogy mindenkinek jobb lenne megszabadulni Ilija terrorjától... Hogy együtt sikerülhet... Ha mindenki egyszerre feláll... Jerko gúnyolódása még jobban feldühített... Aztán jöttek az érveid... Elgondolkodtam rajtuk. Utána viszont, ahogy Ferdóval zenéltetek, kezdtem valamit megérezni a zenekarról..., ahogy ti kapcsolódtok... Úgy éreztem, tényleg idegen vagyok ebben: "Karlo nője, aki tud kicsit énekelni", de végső soron idegen.
– Ez így nem igaz. Nagyon jól énekelsz, jobbak veled a koncertek, a közönség szeret! Ezt Ilija is tudja…
– Ilija? Amikor belépett, megláttam őt, iszonyú állapotban, elesettnek, elszállt minden haragom. Megrendített, és szégyelltem magam. Alig vártam, hogy kiszökhessek, ne zavarjak. Ahogy mentem lefelé a lépcsőkön, a Korzó felé, elöntött a szégyen, a fájdalom... Másnap hiába kerestem Karlót, nem volt otthon. Dolgoztam a cukrászdában, hívogattam, fel sem vette. Munka után csöngettem nála, nem engedett be. Leégettem előttetek, és éppen ezt nem tudja lenyelni…
Ezután megpróbálta Sonja Ilija személye felé terelni a szót, de Siniša egyértelműen zárt. Egy kicsit várt, és mikor látta, nem fog semmit mondani neki róla a fiú, egész más tónusban folytatta:
– Pár hónapja elutaztunk Karlóval egy hétvégére. Este elmentünk egy borkóstolóra az ottani pincék egyikébe, csak mi ketten. Meglepetésünkre egy néni fogadott minket. Hatalmas többfelé ágazó pincéjük volt, és persze igen jó boruk. Vagy nyolcfélét kóstoltunk, kaptunk mellé finom helyi sajtot is. Megdöbbentünk, hogy az egész pincét annak a mosolygós kedves asszonynak a férje vájta ki, sok éven át. Szinte láttuk magunk előtt ezt a nagy erős, elszánt férfit, a hőst, aki megteremtette családja vállalkozásához a teret, és közben hallgattuk az érdekesebbnél érdekesebb részleteket a borkészítésről, a hordókról, szüretről, módszerekről, az értékesítés nehézségeiről és sok mindent a családról. Bár az egyik fiuk Zágrábban tanult és ott is maradt, hátat fordítva az atyai hagyományoknak, a másik otthon maradt, ő folytatta. Annak meg leányai lettek, azok közül is az egyik maradt, borásznak tanul, a másik viszont Németországig futott, mint a húgpm, ott valami informatikus-féle. Mégiscsak immár három generációs vállalkozás, őseik előzményeiről nem is beszélve! A pince ragadott meg mindkettőnket leginkább. Gratuláltunk, közben fényesedett az arcunk, megeredt a nyelvünk, Karlo is sokat beszélt, valami átszakadt benne aznap este. Szép találkozást éltünk át ezzel az idősebb nővel. Ahogy jöttünk fel, kissé imbolyogva, odafönt egyszer csak ott állt egy kicsi, vézna, beteges kinézetű, barátságtalan ember, egy mogorva manóhoz hasonló. Kiderült, ő a gazda, a hős pincefúró, aki úgy fulladt, hogy alig bírt pár lépcsőn feljönni a pince lejárattól. Annyira rossz állapotban volt, hogy nem tudott már lemenni, főleg feljönni, ha mégis vállalkozna rá. Érted, Siniša? A saját pincéjébe, amit ő csinált éveken át! Nem mehet le! Ahogy elbúcsúztunk, és eljöttünk már több liter borral felszerelkezve, próbáltunk magunkhoz térni a döbbenetből. Megrendített minket ez a történet. Karlo lelke pedig valahogy nyitva maradt. Akkor mondta el, mennyire fáj neki, hogy Ilija kihasználja, hogy tényleg csak használja. Utálja, hogy belenyúl folyton a dalaiba. "Lemetszi a vadhajtásokat", vagyis "kiheréli őket". Nem tud életet adni egyetlen dalnak sem, de a másét úgy gyúrja át, mintha az övé lenne! Karlo megállt a sötétben, magához ölelt, és ezt mondta: "Úgy vagyok, mint az öreg, kifúrtam a pincét, és mindenki csodálja, de én már nem érzem jól magam, beleroppantam, és már nincs erőm… Mint az öreg, nem tudok lemenni. A dalok, a zene, az együttes... Én már csak fentről nézem betegen. Már nem tudok írni… Ha mégis, fulladok bele, mint ez a boros ember!" Akkor este ő maga vette végig, a fülem hallatára, kit mivel tart sakkban Ilija, és hogy nem bírja már. Ennek a beteg embernek a képtelen, amibivalens tragédiája megérintette, és megnyitotta őt is… Nem tudom másképp fogalmazni. Akkor csak csodálkoztam…
Sonja elhallgatott és eltűnődött, majd megsimítva Siniša kezét, folytatta:
– Téged szeret, ezt is mondta. Jerko pedig mindig is irritálta. Másnap raktam össze magamban ezekkel egy képre, amit előtte pár héttel Grnáéktól hallottam. Aztán többé nem beszélt erről... Bennem viszont mindez dolgozott tovább, és egyre nagyobb keserűséggel töltött el. Ma már úgy látom, hogy ez szakadt ki belőlem a próbateremben. Az vezetett odáig, hogy Karlo utána egyre komorabb lett, nem az, akinek megismertem, velem is alig törődött. Megkeményedett. Mintha szégyellte volna, hogy így megnyílt előttem… Nem is értettem... Még valamit elmondok. Jerko nem az esetem, de ahogyan rám nézett ott, észrevett, akart... Ne értsd félre, kérlek, egyszerűen rám szakadt, hogy mennyire magányos voltam Karlo mellett. Elegem volt a képmutatásból, abból is, hogy Ilija kiöli Karlóból a zenét, kiszívja az örömöt, engem is csak megtűr, és elöntött a gyűlölet, a lázadás! Elszántan vártam, hogy végre jól beolvassak neki, már minden mindegy volt.
– Erre megjött Ilija…
– Igen, és kizökkentett az összetört ábrázata, és ahogy odament hozzád, és…
– Sírt... Azt hitte csak én vagyok ott. Téged észre sem vett. Aztán elszivárogtatok Ferdóval.
– Nem is tudja…
– Hogy ott voltál? Nem. A konfliktusról sem meséltem neki. Azt hiszem, senki, csak Karlót nem tudom… Nem hiszem, hogy ő...
– Igaz lehet, hogy Ilija irigykedett Karlóra, hogy stabil kapcsolata van, ami neki sosem... Ezt, mint egy vírust adja tovább nektek. Már ne haragudj!
– Dehogy! Hiszen te magad vágtad az arcunkba, hogy én miért és Jerko... De Ferdo nem falja a nőket, ő magányos farkas. Karlo pedig csak téged... Amúgy pedig lassan jó útra térek, Petra tényleg más, mint eddig bárki.
– Drukkolok. Rendben. De mi baja van Ilijának? Kérlek, mondd el!
– Nem. Menj el hozzá, kérdezd őt!
– Hát persze! Nem fogok... Nem akarok.
Mielőtt elbúcsúztak, talán ennek ellentételezésére, vagy a remény adás kedvéért, Siniša elárulta, hogy Karlónak nincs új barátnője, és hogy még zárkózottabb és ingerlékenyebb, mint régen. A lányt erre elöntötte valami forró vágyakozás-féle, egy kevés, de makacs reménnyel…
* A zenekar neve: "Lukobran" - horvát szó, jelentése "hullámtörő". Ez a névválasztás utal Rijeka kikötőjének védelmét biztosító hullámtörő gátakra.