Kizökkenve

Kvarner mozaikok /6.

(Ilija, 2016.)

A Laginjina lehangolóan fekete burkolatát bámulta Jerko az esős őszi időben. Pár perccel ezelőtt érkezett, és bár bejutott a házba, az alagsori ajtót azonban meglepetésére zárva találta. Ahogy újra kiért az utcára, kedvetlenül bámult jobbra-balra, hátha jönnek végre a többiek. Közben eltűnődőtt azon, hogy "ilyen még sohasem fordult elő..." Mintha kizökkent volna valami. Jerko szerette, ha minden ugyanúgy történik, az állandó pontok biztonságos rendszerében érezte jól magát. Rossz előérzete volt. Ilija mindig elsőként érkezett és várta őket. Most ő várt, egyre nyugtanabbul…

Aztán a Korzótól felvezető hosszú lépcsősor felől egy hippiszerű fazon tűnt fel, hátán egy basszgitárral: Ferdo, akinek megjelenése nem sokat javított a helyzeten. Egyrészt neki sem volt kulcsa; másrészt nem igen lehetett őt szóra bírni. Ma is egykedvűen tudomásul vette a helyzetet, és rágyújtott. Jerko nem is erőltette a beszélgetést. Együtt, csendben vártak tovább... Amúgy sem kedvelte ezt a copfos fickót, a beesett arcával, vékony orrával, igénytelen ruháival. Amikor Jerko bekerült a bandába, igyekezett mindenkivel összebarátkozni, hiszen azok már összeszoktak, csak ő volt az új, de Ferdóval nem boldogult. Lassan beletörődött ebbe, lemondott róla.

Amikor viszont Karlo kocsija megállt mellettük, Jerko megkönnyebbülten sóhajtott fel, főleg, mikor látta, hogy Sonja és Dominik is vele vannak. Megörült, hogy bőven akad közönsége, amíg kényszerűen, az utcán állnak tovább: lesz, akiknek elmesélheti legfrissebb történeteit. Ennek köszönhetően hamarosan jó hangulat kerekedett, bár továbbra sem jutottak be a házba, ugyanis kulcs csak Ilija és Siniša zsebében volt a próbateremhez. Utóbbi pár perc múlva aztán befutott végre.

Közben Dominik is megpróbálta beverekedni magát Jerko mondatai közé, hogy megmutathassa új dalszövegeit. Ezzel nyomást akart gyakorolni Karlóra, aki korábban már leszólta és visszadobta ezeket, és nem volt hajlandó dalt írni belőlük. Csupán a cigeratta füstbe burkolózott Ferdónál talált némi megértésre, aki bólintott egyet üveges tekintettel.

Mialatt lefelé lépkedtek a próbaterem felé, Siniša hadart valamit arról, hogy "Ilija csak később jön, mert kikészült". Lassan mindenki beállt a helyére, és Ilija nélkül kezdték el próbálni az egyik új dalt, amit Karlo duettnek írt meg: barátnője és Jerko hangjára. Sonja a szokásosnál sokkal felszabadultabban énekelt, de a többiek érezhetően zavarban érezték magukat. A zenekarvezető nemcsak mint gitáros hiányzott most, hanem úgy egyáltalán. Sosem történt még ilyen, hogy ő nincs jelen, nem szól közbe, nem int le senkit, nem lelkesíti, nem hajtja a bandát.

Ilija mint frontember, hátán vitte a színpadon az összes koncertet. Neki ez az egész a szívügye volt, ez hajtotta őt, ez éltette. Nagyon komolyan vett mindent, ami a zenekarral kapcsolatos. Természetesen így a próbafolyamatot is ő uralta. Ömlöttek belőle a zenei ötletek, emellett ügyesen egyensúlyba tudta hozni a próbát lazító, sokszor kifejezetten zavaró Jerkót, a mélabús Ferdót, a beszólós Karlót, sőt Siniša túlpörgését is. Sonját viszont nem kedvelte, idegesítette őt ennek a "törekvő vöröskének" jelenléte – gyakran így nevezte a lányt. Nem nagyon szólt hozzá, inkább csak elviselte, kénytelen volt tudomásul venni, hogy Karlóval együtt jár ő is.

Ilija, ahogy Sonjával is, úgy mindenkivel, időnként bántóan viselkedett. Mintha két arca lett volna. Türelmetlen és indulatos jellemével néha agyon tudta nyomni a próbákat, és az egész csapatot. Gúnyolódásai karcoltak, sebeztek.

A fellépések utáni bulik viszont mást hoztak ki belőle. Ezek leginkább nála zajlottak, és ilyenkor igen szíves és bőkezű vendéglátónak bizonyult. Igazi délies életélvezete, szenvedélye, másokra való odafigyeléssel, nagy ajándékozókedvvel párosult. Mindenki elismerte, hogy rengeteg energiát fordít a zenekarra. Így aztán sok mindent megbocsátottak neki a banda tagjai és a szélesebb baráti társaság. Mert sokat is adott. Lendülete, sodrása mindenkire hatással volt.

Ugyan ezen a próbán is végigvettek párszor minden dalt, "hatékonyak voltak", ahogy Karlo fogalmazott, mégis egyfajta hiányérzet áradt szét bennük, közöttük. Közel két óra elteltével sem érkezett meg a bandavezér, és valami rossz érzés uralta el őket. Miután befejezték a dalokat, leült mindenki, csak Ferdo kezdett pakolni. A próbák végeztével közös "szertartásuk" szerint Karlo stílszerűen néhány üveg Karlovačkót vett elő a hűtőből, és ott maradtak mindig kicsit beszélgetni. Sokáig egyikük sem szólt most. Végül Jerko unta meg ezt a komor hallgatást:

– Ilija nem jött el, de a hűtőt legalább feltöltötte... – majd Sonja felé fordult: – Csodásan énekeltél ma!

– Pont azért! – vetette oda a lány.

– Miért? – értetlenkedett Jerko. – Annyira vibrált a hangunk együtt! Héj, Karlo, nagyon jó, hogy behoztad közénk ezt a lányt!

Karlo idegesen, féltékényen fordult felé, de Sonja megelőzte:

– Mert ma nem jött el a hajcsár, végre nem csesztetett senki. Nyugodtan tudtam énekelni, élveztem elejétől a végéig! Így kéne mindig! Egész más ilyen légkörben dolgozni, nem?

Mindenki hallgatott. Sonja hiába kereste bármelyikük tekintetét. Ferdo pakolt, Dominik irkált a sarokban, Karlo idegesen feszkelődött, Siniša lehajtott fejjel ült, Jerko pedig csak bámulta őt, ahogy egy férfi néz egy nőt. A lány arca előbb a szenvedélytől, vagyis az érzései nyers kimondásától vörösödött ki, majd átvette helyét valami pirulás-féle, érzékelve, hogy aknamezőre lépett, ráadásul közben épp Jerko szemei falják fel a testét. Karlo lángvörössé vált a dühtől, de nem szólt, hanem hirtelen felállt, és intett barátnőjének, hogy azonnal induljanak. Sonja nem mozdult, hiába hívta barátja még inkább egyértelmű mozdulattal. Ekkor kissé naivan, felháborodott hangon odaszólt neki:

– Karlo! Most miért? Csak kimondtam, amit mindenki… – Közben már sejtette, nem csupán erről volt szó.

– Gyere! – hangzott a komor és erőteljes válasz.

Erre Dominik is felkapta a fejét:

– Megyünk? Akkor én is! Írtam egy újat, most a próba alatt, a kocsiban megmutatom. Szerintem ez jó lesz, Karlo! Ez végre tetszeni fog! Már most is olyan jó ritmusa van…

– Rendben. Menjünk! – Ez már Dominiknak szólt. Elindultak együtt az ajtó felé, Sonja mozdulatlan maradt. Ahogyan csukódott az ajtó, még hallani lehetett Dominik csodálkozását, hogy a lány nem jön velük.

Megint hallgatás következett, csak Ferdo vert némi zajt pakolás közben. Jerko sóhajtásainak foszlányai a közelgő "vulkán kitörésre" figyelmeztettek. Siniša lépett közbe:

– Sonja, menj utána! Nem jó az embernek Karlót magára haragítani, hiszen tudod! Szaladj utána, biztos kint megvár! – Most a lány hajtotta le fejét, és csak finoman nemet intett vele. – Ezen ne vesszetek már össze! Látod, Ilija itt sincsen…

– Nem az a baja most! Nem ezen húzta fel magát! – Vetette oda a lány a kéretlen tanácsadó felé.

– Dehogynem...! Mi máson? Azon gurult be, amit Ilijáról mondtál... Nem kell mindent kimondani. – Sonja rázta a fejét, de Siniša folytatta: – A "hajcsár" szó talán erős volt. Hidd el, Ilija csak szenvedélyesen szereti a zenét, a bandát! Néha tényleg be tud szólni, de jó ember, neki ez az élete…

– Ilija egy vadállat! Karlo és Dominik nélkül szart se érne! – Jerko és Siniša egyszerre hördültek fel, így Sonja hozzátette: – Igen, és nélkületek. Siniša, nincs igazad, igenis ki kell mondani, őszintén, egyenesen! Te is Ilija áldozata vagy! Azt a német barátnődet is megfektette annak idején…

Erre Jerko vágott közbe:

– Ne, ezt ne, Sonja...!

– Miért? Mindenki tudja, hogy Siniša akkor kattant meg, azóta fogyaszt el havonta egy-egy lányt…

– Sonja, erre mi szükség? – próbálkozott még egyszer Jerko, de hiába, a lavina megindult.

– Mindegyikőtök mindent elvisel, lenyel ettől a faroktól, mert ő a császár, aki kijelent, mint egy orákulum! A susaki rocksztár, aki szintén mindenkit megfektet, és engem is csak azért piszkál, mert nem kapott meg. Mindenkit csak használ, aztán a bulikon kifizet. Egyszerre kéne felállnotok, de féltek tőle, hatalma alatt tart titeket együtt és külön-külön. Karlo mer csak fellázadni, de ő is csak akkor, ha jól berúgott!

– Igazságtalan vagy, de szép, igen, jól áll neked a harag!

– Jerko, állj le! Pontosan tudod, hogy Karlo miattad akadt ki.

– Ugyan már, Sonja! – mosolygott rá Jerko – Ne légy ilyen gyerekes!

– Gyerekes?

– Sonja és Jerko egyre szenvedélyesebben vitatkoztak:

– Figyelj, csacsi lány! Ilija szervez mindent, nélküle sehol szóhoz sem jutnánk, semmilyen koncert nem lenne, egyikünk sem szeret ilyenekkel foglalkozni, és igen, ő szerzi a pénzt is. Még valami: Karlo jó zeneszerző, de Ilija reszelgeti, faragja befogadható slágerekké a dalait, ő érzi, mi kell a közönségnek.

– Te aztán tudod, mi? De én is tudom, miért vagy te olyan hűséges alattvalója Ilija császárnak.

– Hagyd már ezt a császár dumát, Ferenc József óta nincs Rijekában császár...!– Károly óta – vetette közbe Ferdo a háttérből, sörét kortyolgatva, de meg sem hallották, és Sonja vágott oda újra:

– Azért véded, mert félsz tőle te is! Honnan is ismeritek egymást? Osztálytársak voltatok, ugye? Sok mindent tud rólad, amivel sakkban tart!

Sonja megállt kicsit, várva a hatást, ami nem maradt el, Jerko arca egészen megváltozott. Ezután beadta neki Sonja a kegyelemdöfést:

– Látom a szemedben, hogy érdekel, honnan tudom, de nem mered megkérdezni, hiszen akkor elismered. Könnyítek rajtad. Domagoj Grna? Ismerős? Osztálytársatok volt, igen. Az ő szülei pedig régi barátok az enyéimmel. Innen már kitalálhatod. Egyszer szóba kerültél. Domagoj pedig érdekes dolgokat mesélt.

– Ez most mire jó, Sonja? – Megint próbált Siniša a lány által indított a lavina elé állni. – Hagyd már abba! Bediliztél? Inkább mentél volna Karlo után. Jerko most dicsért meg, olyan szépen énekeltetek együtt, miért kell ezt most elrontani?

– Ó, Siniša, te finom lélek! Te legalább abban őszinte vagy, hogy tudhatjuk, milyen fájdalmakat hordozol. Próbálsz mindenkit megvédeni, jó lelked van, csak el kéne engedd a múltat. Téged a sebzettségeden át tart sakkban Ilija. Kéne találj egy társat végre, akinél gyógyulsz.

– Látod, Siniša, van már ingyen terápeutád is! – gúnyolódott Jerko. – Magadat ajánlod neki, Sonja?

– Hülye barom! Nem neki esett ki a szeme, hanem neked! Ez idegesítette fel Karlót, te is tudod! Örülj, hogy nem vert agyon!

– Hát vöröshajú nőm még nem volt!

Újra Siniša lépett közbe villámgyorsan:

– Ezt meg sem hallottuk! Mekkora bunkó vagy, Jerko! Egyébként alakul valami ilyesféle, amiről beszélsz. Egy bakari lány. Petrának hívják. De visszatérve az előző témára, hidd el, Ilija nem rossz srác! Neki is megvan a terhe. Igen, engem is megbántott már, sokszor, de hidd el, az emberek nem fekete-fehérek! Azért, mert annak idején az történt, azzal a német lánnyal, nem akarja mindenkitől elvenni a barátnőjét…

– Csak kipróbálni... – szólt közbe Sonja.

– Nem! Ő éppen csak nehezen bírja, hogy Karlo túl komolyan szeret, hogy úgy össze vagytok nőve. Ez irritálja. Tessék! Akkor én is kimondtam. Hadd mondjam tovább! Igen, ő is falja a nőket, nem tud elköteleződni. Ahogy én sem, és Jerko sem. Mindegyikünk másért szerintem. Az én múltamat ismered, ezek szerint Jerkóról is tudsz ezt-azt, de Ilijáról semmit nem tudsz.

– És Ferdo? – bökött fejével Jerko viccesen az egykedvű hippi felé.

– Ferdo külön világ, más, mint ti! – Sonja Ferdo felé fordult: – Számomra rejtély, te miért tartasz ki még Ilija mellett, bár téged legalább nem nagyon kostolgat.

– Ó, hallod, öregem, téged nem ért a mindenkit elevenen felboncoló lélekkurkász énekesnő – provokált tovább Jerko, erősen gesztikulálva; de sem Ferdo, sem Sonja nem reagált erre, sőt utóbbi újra Sinišára nézett:

– Akkor mondd el, Ilija miért ilyen! Úgyis tudod, miért nem jött ma!

– Nem! Ezt tőle kérdezd! Jönni fog. Várd meg! Azt ígérte eredetileg, hogy késik, de eljön.

– Úgyis belejöttél – kontrázott, még mindig gúnyos hangsúllyal Jerko –, mondd a szemébe ezeket, tessék, ha olyan bátor vagy! Borítsd ki a bilit, ha szerinted ez a megoldás! A háta mögött játszod az igazságosztót, akkor rajta! Mindenesetre én nem várom meg, nekem mára elég volt! – Ezzel hirtelen felállt, és elment ő is.

Siniša tanácstalanul vállat vont, és beült a dob mögé, és visszafogottan kezdett játszani rajta. Egy idő után Ferdo kicsomagolta újra a basszusgitárját, mindent megint bekapcsolt, és együtt játszani kezdtek. Sonja a megmaradt Karlovačkót kortyolgatta, közben kattogott az agya. Megpróbálta visszajátszani magában az előző órát, rendezni érzéseit, elemezni a történéseket, átgondolni az elhangzott mondatokat. Még mindig tele volt indulttal, haraggal, daccal, keserűséggel, bosszantotta az öt körülvevő megalkuvás. Mindezek mellett kicsit szégyellte is magát. Sosem viselkedett még így, nem is értette magát. Többször bevillant Karlo ábrázata is, ahogy elment, becsapva az ajtót. Fáradtan vette tudomásul, hogy kínos, komor napok jönnek majd kapcsolatukra nézve. Karlo szokásos agresszív kitöréseit gyűlölte, ám a maga mostani mostani verbális agressziója igencsak meghökkentette: most az egyszer ő nem tudott uralkodni magán.

Nehéz félóra következett ezután, és ezt a dob és basszus izgalmas játéka sem oldotta. Figyelte, ahogy azok ketten zenélnek, búsan, de egészen egymásra hangolódva. Hiányoztak körülöttük a társak. Különös módon most egészen idegennek érezte magát, aki szétdúlt valamit, ami egybetartozik.

Az ajtót nézte, mikor lép be végre a "császár", mégis meglepődött, amikor Ilija tényleg benyitott. Rá sem lehetett ismerni: valahogy összetört ember benyomását keltette, nem részleteiben, nem arcát, tekintetét, tartását vagy járását illetően, hanem úgy egészében. Sonja teljesen kizökkent eddigi lelkiállapotából, köszönni sem tudott.

Ahogy bejött az ajtón, ledobta a táskáját, köszönt, majd meglepődve kérdezte: "A többiek?" – de minden indulat nélkül, szinte beletörődve. Siniša elé sietett, majd megölelte. Sonja csupán annyit látott, hogy a neki háttal álló Ilija válla rázkódik, és utána az egész teste egyre jobban. Meg sem mert mozdulni, legszívesebben elbújt vagy felszívódott volna. Ferdo se moccant...

vissza a Kvarner-mozaikokhoz