Hagyaték

Kvarner mozaikok /10.

(Tomislav, 2017.)

1.

- Te is újságpapírba csomagolod a könyveket, amikor olvasod? - kérdezte meglepetten. - Anyám is.
- Végül is a testvérem - mosolygott vissza Goran -, ezt hoztuk otthonról.
Tomislav arca elkomorult erre a mondatra. Csendben lehajtotta a fejét, és egy ideig hallgattak.
Ahogy felemelte tekintetét, és szemügyre vette nagybátyját, feltűnt, hogy mennyire megöregedett hirtelen. Nemcsak ő maga, hanem a lakása is, a bútorok, a családi képek és a festmények a falon, meg a csillár. Ezek régóta ugyanígy várták a látogatókat, köztük többször őt is. Korábban mindig olyan elegánsan, otthonosan hatott, különlegesnek tűnt előtte, most pedig "csak réginek". Itt megállt az idő. Goran Pongračićon viszont végigsöpört, mint a viharos szél, mély nyomot hagyva. Tomislav nézte vonásait, és sok emlék rohanta meg. Hozzá úgy jött mindig, gyerekkora óta, mintha egy másik dimenzióba lépne. Más légkör uralkodott nagybátyja társaságában, mint otthon, itt más szabályok, másfajta szavak voltak érvényben: a szabadság levegője. Most azonban, mintha az egész úgy megposhadt volna, valami állott és nehéz telepedett minderre. "Eddig nem vettem észre, hogy Goran is így megöregedett?" - kérdezte magát eltűnődve - Vagy ez mostanában történt meg vele? Vagy már régebben, csak nem akartam tudomást venni róla? Vagy egyszerűen ezekben a hetekben az idő végzetes támadást intézett felénk?"
A szemben lévő falon ott lógott a fekete-fehér, bekeretezett kép a régi Fiuméről, tetején a "Via Giuseppe Mazzini" felirat, rajta a két, villamos-sínpárok között botorkáló, alakkal. A rögzített idő mozdulatlanságában ott állt az Adria Palota sziluettje, előtte egy nagyobb buszféleség, még előrébb, az egyik oldalon, parkoló, régi automobilok, a másikon összevissza sétáló emberek. Ezen a homályos fotográfián gyerekkora óta mindig a távolabbi, az úton éppen áthaladó alakot bámulta, és folyton történeteket talált ki róla: ki lehet, honnan jön, merre tart...? Számára regényes alak volt ez a névtelen ember, aki itt ragadt a fotó által megállított időben.
Most is elidőzött a képpel, és nagybátyja hagyta. "Igen, vele lehet csendben lenni, csak úgy üldögélni" - állapította meg. Mindig élvezte ezt a nyugalmat, bár ebbe most belefolyt az elmúlt napok fájdalma, ideges vibrálása.
Tomislav inkább beszélni kezdett, megpróbált bekanyarodni jöttének súlyos tárgya felé:
- Szeretem ezt a képet - intett szemeivel az öreg fotográfia felé -, nálad megdermedt az idő! Hirtelen olyan régi lett itt minden...
- Az elmúlás szaga ez, fiam - szólt közbe egészen váratlan élességgel Goran. A fiú azonban érezte, még nincs kész arra, hogy elmondja... Ezért másfelé terelte a beszélgetést:
- Ez a sok-sok könyv is... Mióta gyűjtögeted őket...!
- Igen, már én is régi vagyok, és egyre jobban igyekszem vigyázni arra, ami még régről maradt! A könyveket is ezért borítom be, amikor kézbe veszem. Tényleg ezt hoztuk otthonról: meg kell becsülni azt, ami régi, ami ránk maradt, vagy amit mi gyűjtöttünk össze, a múlt darabjait. A tárgyak szeretete ez, amik nem csupán önmagukban értékesek, hanem az sokféle jelentés, ami a lelkünkben hozzájuk tapadt. Legjobban pedig a könyvekre kell vigyázni. Már apánk is így csinálta, amit éppen olvasott, azt becsomagolta szépen, pont ugyanígy! A hatalmas könyvespolcokon is óvta őket. Minden évben legalább kétszer lepakolta az összes kötetet, átnézte mindet, lepucolta, és újra meg újra szisztematizálta. Gyönyörű látványként őrzöm, mikor egyszer-másszor láthattam ezt a ünnepélyes szertartását! Napokig, néha hetekig tartott, ahogy kézbe vette, belelapozgatott egyikbe-másikba, hol elcsodálkozott, hol percekig bámult felettük, máskor olvasgatott csak úgy néhány oldalt belőlük. Többel közülük személyes érzelmi viszonyt ápolt. Ahogy idősödött egyre gyakrabban azon sóhajtozott, hogy még mennyi mindent el szeretne újra olvasni, mert bizonyára ennyi évtized után már másképp fogadná azokat, más lenne hangsúlyos belőlük, talán jobban értené a bennük leírtakat. Néha csak szagolgatta őket vagy simogatta borítóikat. Amikor pedig mesélt róluk, mindig kedvet csinált ahhoz, hogy mi is elolvassuk! Igazi könyves ember volt a te nagyatyád!
- Alig ismerhettem..., kevés emlékem van róla. Viszont a temetésére élénken emlékszem. A halál, az elmúlás mindig zavarba ejt. A temetésén sem tudtam ezzel mit kezdeni, a sok síró ember közt elbújtam. Nem értettem a halált, és most sem értem.
Miközben ezt kimondta, újra érezte, nincs ereje még mindig szólni arról, amiért jött. Megint a könyvek felé terelte a szót:
- Az olvasás...! Valami bizonyosan bennem is maradt ebből: könyvek vettek körbe otthon is. Azokba temetkeztem, de közben kiszaladt alólam a élet! Most itt vagyok harminchárom évesen, és bár minden megvan: elismerés, siker, pénz, munka, állandó kihívások, megbecsülnek, szóval mindenem megvan...
- Csak családod nincs...
- Csak családom nincs... - ismételte gépiesen Tomislav, majd elmerengett egy percre. Megint elcsendesedett, és eszébe jutott, ahogy nemrég Zágrábban ült az autójában egy játszótér közelében. A dögunalmas innovációs konferencia után hazavitt egy ottani előadót, kicsit még beszélgettek, majd, mikor az kiszállt a lakótelepi otthona előtt, ő ott maradt mozdulatlanul, és csak bámult kifelé az ablakon át. Nézte a játszótérre tartó, szegény, magukra hagyott kismamákat, ahogy veszettül tolják a babakocsikat, nekidőlve, keményen, elgyötört arccal, kétségbeesett, magányos szemekkel. Elöntötte akkor valami borzasztó mélabú, ami azóta is rajta ül. Talán megérzett már akkor valamit. Sajnálta a küszködő anyukákat, úgy odament volna hozzájuk segíteni... Ahogy maga előtt látta újra mindezt, egyszerre, előre hajolt, és izgatottan fogta meg nagybátyja kezét:
- A kisgyerekek az élet! Bennük lüktető, ragyog, tele jövővel, játékkal! A férfiak pedig eközben "a bányában dolgoznak", "vadásznak-halásznak". Lemaradnak róla... Az életről... Gályáznak a családjukért, és közben hősöknek gondolják magukat, és mégis kimaradnak mindenből..., az anyukák teljesen magukra maradnak gyermekeikkel! Nemrég láttam ezeket a szomorú, küszködő kismamákat egy játszótéren. Sehol egy férfi, érted? Úgy szántam őket, mentem volna egyikkel-másikkal, vagy odaguggoltam volna játszani a gyerekekkel... És én? Minek? Kinek dolgozom? Ez tört rám...
Goran láthatóan elcsodálkotott unokaöccse hirtelen kitörésén, de azért megértő arcot vágott. Tomislav folytatta:
- Azt hiszem, én szinte sosem játszottam, legalábbis nem emlékszem, nekem kimaradt a gyerekkor... És most az apaság is, és sok más... Minden! Csak hajszoltam valamit, amit célnak hittem, mert apám...
- Így állított be... - fejezte be megkezdett sóhaját újra nagybátyja, majd mentegetőzve hozzátette: - Tudod jól, fiam, időnként próbáltam szólni neki, de...
- Tudom, tudom, nem hallgat senkire, tőled pedig, "a nagy Pongračić professzortól", mindig csak kisebbségi érzése volt. Mindegy! Én kimaradtam az életből. Könyvek, tanulás, sport, ezek voltak... Meg az a rohadt hegedű! Hogy én mennyire tehetségtelen voltam, de apám erőltette, ahogy a vízilabdát is. Mennyire utáltam a végén már azt is!
- Mindig vártam, hogy egyszer majd...
- Mit? Azt, hogy fellázadok? Sosem mertem. Ha valaki rá mer szólni, kritizálni, ismered, annak az a vége, hogy töröl a telefonjából és az életéből is. Amúgy is rám maradt a jófiú szerep! Valakinek otthon kellett maradni!
- Az öcséddel még mindig nem beszél apád?
- Nem.
- A zenélés miatt?
- Azért is, és mindenért... Hagyjuk...! Nem tudom, kinek van igaza. Jerko öcsém csinálja jól? Vagy én? Ő zenél, dumál, utazik, csajozik, barátai vannak, én dolgoztam, teljesítetem, felépítettem magam. Van pénzem. Neki nincs. De neki jó így, boldog, azt hiszem. Én nem. A család... A legborzasztóbb, hogy egyikünkön sem folyik tovább az élet! Nincs családunk, gyermekeink...
- Édesanyád ezen sokat sóhajtozik, hogy nincs unokája.
- Anyám... Nehéz igazán szavakba önteni, elmondani, mi van bennem, pedig átgondoltam, de nehéz..., nehéz igazán nekikezdeni...
Nem is kezdte el...

2.

Még akkor sem, amikor már a Riva egyik éttermében ültek, a beszűrődő fényben, a vendégek nyüzsgésének háttérzajában.
Tomislav Poljak apja szigorú, erős és racionális férfi volt, elismert ügyvéd. Érzelmekről azonban nem esett szó otthon, gyengeség, meghátrálás szóba sem jöhetett. Mindenki tette, amit kell, amit illik, amit rámért a sors: "kötelesség teljesítés", ez állt a középpontban. "Sokra fogod vinni! Az én vérem vagy! Keményen kell küzdened!" - súlykolta apja egész kiskorától elsőszülöttje fejébe. Ha Tomislavnak valami sikerült, apja büszkén nézett szét rokonok, ismerősök között, és diadalmasan mindig ezt mondta: "Na ugye! Sas nem fial verebet!" Pedig mégiscsak, hiszen ott volt Jerko is...
Mivel igazán negatív érzéseket nem illett megfogalmazni, és mindennek szép rendben kellett mennie, tökéletes család, tökéletes élet, Jerkóról elmenetele után nem esett szó. Amíg az ifjabb Poljak-fiú még otthon lakott, maga volt a megtestesült ellenállás. Apjuk egyszer életében, Jerko születésekor, nem tudta érvényesíteni akaratát: a névadásában. Eredetileg számára is egy nagy horvát király nevét jelölte ki, de végül mégis édesanyjuk akarata maradhatott felül. Apja akkor talán mégis valami érzés-félét engedett meg magának. Ugyanis felesége két megszületett gyermekük között három magzatot is elvesztett. Így, mikor végre újra gyermeket hozott a világra, kikönyöröghette a "Jerko" nevet. Ez sorsdöntőnek bizonyult: "Á, az öcséd az anyád fia, nem rám hasonlít!" - legyintett sokszor apja, dühös csalódottsággal, magyarázatot keresve Jerko tőle oly annyira elütő, idegen viselkedésére, későbbi lázadására.
Ezzel még több súly került Tomislavra: neki, az idősebb fiúnak kellett a "jófiúnak" lenni, tökéletes klónnak, öccse helyett is, sőt kimondatlanul, mindenek mélyén, három meg nem született testvérét is "kipótolva".
Tomislav élete nehéz pillanataiban mindig Goran nagybátyját kereste fel. Nála megszűnt a nyomás. Pedig híres, elismert nyelvész professzor volt, de ő mégsem hatott nyomasztóan. "Hiánypótló vagy!" - jegyezte meg viccelődve többször is Tomislav, nagybátyja vállát paskolgatva.
Nem nagyon akadt más bizalmasa. Anyja félt férjurától, aki mindig is elnyomta. Nem lehettek hozzá külön utak. Szenvedett, és tűrte némán, elszürkülve. Pedig lelke mélyén nagyon vágyott anyja védelmére, szeretetére, de abból csak Jerkonak jutott nagy ritkán, neki nagyobb szüksége volt rá. Maradt a végtelen vágyakozás anyja után, akit egyre jobban sajnált, és velük együtt áldozatnak látott. Apját pedig egyre inkább próbálta kerülni, hogy minél kevesebb interakció legyen vele. Jerkóval sosem értették meg egymást. Barátai lekoptak, hozzájuk sem fordulhatott. A cégnél túl gyorsan vált felsővezetővé, csak talpnyalók, érdekbarátok és ellenségek vették körbe. Egyedül Goran Pongračić maradt a biztos pont.

3.

Ezen a szombaton is úgy látogatta meg nagybátyját, mintha eső elől menedékházba futna be. Goran azok közé tartozott, akik még hitték, hogy egy finom vacsora kellőképpen ellazít, és utána másképp lát az ember. Ezzel a céllal invitálta végül unokaöccsét a Riván, egyik kedvenc éttermébe.
Tomislav előzőleg többször átgondolta, majd mit és hogyan mond el, de valahogy mégsem ment. Zavarában inkább ő kérdezett:
- Előbb rólad! Te érdekesebb vagy, magamról már mindent tudok - próbált ezzel a szellemeskedéssel időt nyerni, és még kicsit elterelni a szót.
- Magadról már mindent tudsz? Ez igen! Boldog ember az én unokaöcsém! - vágott vissza Goran.
- Egyszerűen szeretnék rólad hallani, na! Hogy vagy?
- Ez nagyon gyöngécske kérdés! Nem érzek benne igazi érdeklődést!
- Jó, jó! Akkor mi foglalkoztat mostanság?
- Ez már nem rossz, de nem elég konkrét!
- Ne szivass már...!
- Ráadásul, ha elkezdenék erre válaszolni, halálra únnád magad! Most meséljek a kaj nyelvjárással kapcsolatos legújabb kutatásaimról? Vagy Maretićről? Képzeld, most volt újra kezemben "A horvát és a szerb irodalmi nyelv nyelvtana és stilisztikája" című akadémiai könyve! Nagy váltást jelentett a maga korában!
- Rendben, meggyőztél...
- Vagy esetleg mesélhetek a legutóbbi nemzetközi konferenciáról.
- Nem, nem kell...!
- Képzeld, újra találkozhattam Gariccsal, a kiváló magyar tudós barátommal. Sokat meséltem már róla! Szeretem, hogy szenvedélyes vitapartner, egészen más szempontból lát rá a nyelvre, a történelemre...
- Értem, értem! Akkor Lena? Mikor találkoztatok?
- Lena? Lena Stark? Ez már konkrét kérdés, de övön aluli, és fájó is...
- Akkor ne haragudj, hagyjuk...! Tudom, ez a család dolog neked sem nagyon jött össze...
- Éles fogalmazás, kedves vagy, köszönöm!
- Jaj, ne haragudj, kijött. Hagyjuk ezt a témát...!
- Ne, ne, ne! Ebben legalább érzem, hogy érdekel! Bár ez inkább kíváncsiság, de válaszolok: Lenával is vége. Heidelbergben tanít továbbra is. Messze van, és ez így nem megy! Videó cseten nem lehet kapcsolódni, és amúgy sem... Nem illünk össze. Túl sok a sebünk... Sokat fájt lelkek nehezen forrnak egybe, én pedig már annyit sérültem. Nem is beszélve arról, hogy ilyen két sebzett életen milyen kevés már a "tapadási felület"!
- Pont ezért érthetnétek meg egymást!
- Másképp látom. Ha igazad is volna, akkor is Lena félig német, sőt inkább egészen az. Én horvát, fiumano, szenvedélyesen!
- Hiszen manapság...!
- Ugyan már! Hagyjuk ezt! Két különböző világ, kultúra, nem lehet ezt összevarrni. Szép Heidelberg, szeretem a hangulatát, az ősi egyetemet, a folyót, az utcákat, de nekem nem lesz az otthonom! Ahogyan Lena is mindig csak vendég itt, ha jön. Hol élhetnénk hát együtt? Bécsben vagy Linzben? Mindegy! Már amúgy sem akarok semmi újba belekezdeni, nem megy! Öregszem... Egy idősebb egyetemi tanártársam, Klapan, azon panaszkodott, hogy kiszálltak már a gyerekei, és valahogy így mondta: "Akárhogy nézzük, a kiszáradt anyaméh, az elapadt férfi ágyék, a kevesebb mosnivaló, az üresebb hűtő, és az, hogy nem kell a gyerekeket furikázni, ez mind maga a gyász, sötét gyász, az élet végének hírnöke, magány, fájdalom, veszteség, kiürültség..." Valahogy így fogalmazott. Meglehet, kissé átírtam, de a lényegét érted.
- Akkor nem maradt más csak a halál várása? Ez borzasztó!
- Nekem "már" nincs és nem is lesz családom, neked "még" nincs, de a te helyzetedben még van folytatás, van benne perspektíva... Nem kell még ezzel neked foglalkozni, engem pedig nem kell sajnálni! Amúgy sok örömem is van, hidd el! A diákok megmaradtak, nekik még tudok örülni! És enni is szeretek, tudod! Látod is - nevette el magát egy pillanatra. - Még mindig, ha érzékelem, hogy fogy az étel a tányéromon és a hely is a gyomrom táján, beleremeg a lelkem a fájdalomba. Ilyenkor azt érzem, még úgy ennék... Ez mindenképpen az élet jele, nem igaz?
- Mindenképp - felelt gyorsan, de kissé szórakozottan Tomislav, aztán rögtön belehasított a fájdalom, jöttének igazi tárgya. De nagybátyja folytatta:
- Még úgy élnék, sokáig, sokáig...! - Ez a mondat végképp összetörte Tomislavot, és önkéntelenül folyni kezdtek könnyei. Goran élértette, és próbálta kis humorral oldani a keserű igazságot. - A béoldal megy már egy ideje! Legjobb esetben is, fele annyi van már csak, mint amennyit eddig éltem, és tudjuk, az már leszálló ág... Érted, mi az a béoldal?
- Tudom, tudom...
- Új nemzedék! - legyintett - Tudod, jobb dalokat ritkán tették oda. Mellettem is elsuhant az élet. A válás óta valahogy... Mégis az emberben mélyen ott van az élni akarás: hátha még lesz valami...
- Megérdemelnéd a boldogságot, egy jó társat...
- Megérdemelném? Ugyan! Miért is...? Elment már az élet. Egyszer..., volt egy komoly..., akivel...
- Erről nem is tudok...
- Mindegy! Elmulasztottam megragadni... Nem is lehetett...
- Mikor? Ki volt az?
- Mindegy! Te kis kíváncsi! Ez nem életinterjú az egyetemi lapnak!
- Ne haragudj...
- Amúgy úgy öt vagy hat éve! De hagyjuk! Lena nem ugyanaz, ő nem... Két betűvel kevesebb...
- Mi?
- Mindegy! Egyébként jól megy sorom, ne félj! Marad a tudomány, az egyetem, néhány barát, egy-két hálás tanítvány... Most mit vágsz ilyen aggódalmas savanyú képet? Ez amolyan rezignáció-féle, csupán annyi, hogy sokat leltározok, és már tudom miért érdemes, miért nem... Igen, talán jobban látom, mi a lényeges, és mi az, ami bizony nem sokat számít. Már ismerem a rutinokat, hogy miből mi lesz. Már... Nem is tudom... Igenlem az életet, de másképp. Nem tudom elmagyarázni... De mit fecsegek már ennyit? Te még nem itt tartasz! Élj! Élj okosan, bátran! Egészen! Ennyi. Te jössz...! Kérlek, mondd el, mi bánt!
- Anya.
- A húgom? Mi van vele?
- Rák. Régóta. Nem szólt senkinek. Nem sok van neki már...
- Micsoda? Ne! Nem lehet! Nem tudtam!
- Végre ki tudtam valahogy nyögni... El fogjuk veszíteni...
- Ez..., ez nagyon váratlanul ért. Nem is sejtettem. Nem értem! Szegény! Fel sem tudom fogni... És te? Jaj, ha tudtam volna! Én még itt annyi mindenről dumáltam közben... Te hogy bírod?
- Rosszul. Nagyon... Ez is elég önmagában, de közben még haragszom is rá azért, hogy tűrte Apámat! Ő sem lázadt fel soha! Miért nem...? Gyűlölöm Apát, mert ő tette tönkre. Ő tehet a betegségéről. Meg Jerko... Nem bírta nézni anyám, hogy az öcsém süllyed lefele, és közben még el is van tiltva tőle a vadállat rabszolgatartó apánk miatt!
- Nekem nem mondta..., hogy ilyen beteg... Nem is sejtettem...
- Nekem sem. Véletlen kint hagyta az orvosi papírját az asztalán, és én megláttam. Nem fogad el semmilyen kezelést, iszonyú fájdalmai vannak. Várja, hogy vége legyen. Borzalom!
- És apád?
- Előtte is titkolja, csak annyit lát, hogy időnként rosszul van, anyám meg ráfogja mindenfélére...
- Döbbenet! Azonnal elmegyek hozzá!
- Ne! Nem akarja, hogy tudj róla. Ezt kérte tőlem.
- De miért? És akkor...?
- Valakinek el kellett mondjam, különben belefulladok! Ráadásul te templomba járó ember vagy, imádkozz érte! Bár anya mindig gúnyolódott a hiteddel, de tudom, hogy téged az segített ki a mélyből annak idején. A te hitedet még irigyeltem is, de apámé mindig taszított. Abban is csak a teljesítmény számít neki, meg a látszat... Mindegy, most nincs más remény már...
- Ennyire nagy a baj? Már biztos...
- Láttam a saját szememmel, aztán el is mondta. Legfeljebb hetei vannak...
- Ez szörnyű! Nagyon váratlanul ért ez most... Hetei...? Hátha nincs igazuk? Az orvosok istennek képzelik magukat!
- Ha csoda történik... Ugye fogsz érte könyörögni Istenhez?
- Most inkább sírni szeretnék, vagy a húgommal lenni! Kicsit beszélni végre őszintén! Amióta apáddal van, erre alig kerülhetett sor! Szegény, szegény húgocskám...! Ez borzasztó!
- Ma még menj el a templomba! Melyikbe jársz? Szent Vid? Vagy a...?
- Mostanában egyikbe sem.
- Akkor hová? Vagyis hogyhogy? Már nem hiszel?
- De, de, hiszek, csak másképp. Sokat csalódtam!
- Istenben?
- Nem, dehogy! A követőiben, és az egyházban. Az emberben! Olyan emberi... Fertőzött! Olyanok döfnek kést egymásba, akik testvérek.
- De azt mondtad mindig, hogy mégiscsak az egyház tartja a társadalom ősi oszlopait, a régi "rendet", nem...?
- Tomislav, ezt ne most vitassuk meg! Én nem templomba megyek, hanem hozzá! Látnom kell!
- Ne! Akkor inkább csak hívd fel! Félek, hogy elveszítem! Inkább apám pusztulna el! Számára anyám is csak egy fogaskerék ahhoz, hogy működjön a gép és teljesítsen! Szánalmas alak! Ő aztán beleül a bírói székbe, és mindenkit megítél a maga mércéje szerint. Téged is csak azért nem piszkál, mert sikeres, elismert prof vagy. Bezzeg, amikor ittál...! Persze ott sem az ivás volt a baja, nem amiatt aggódott, hogy mi történik a lelkedben, hogy mi lesz veled, hanem az, hogy elveszíted a katedrát, a megbecsülést, a hírneved! Érted? Mennyire felszínes világ az övé! És a legrosszabb az egészben, hogy a sejtjeimbe van írva nekem is, időnként bennem is ez mozdul, mert ebben nőttem fel, és ennek akartam megfelelni! Erre építettem mindent! Ezzel szembesültem ott a zágrábi lakótelep közepén! Valahogy összeomlott, összezavarodott minden! Itt állok derékig a...
- Jerkonak elmondod?
- Még nem tudom. Apámmal szóba se áll. Anyámat is kerüli, mert ő szerinte "csak sápítozik". Az én öcsikém énekel, bulizik, dumál, csajozik. Pénze nulla! Engem fej meg folyton. Egyébként egyetlen zenekarban sem marad meg. Most van egy új barátnője, vele hotelekben énekelget, és mellé sokat iszik. Szerintem drogozik is. Nem indul neki az életnek, nem tervez, nem gondolkozik előre. Anyám kérlel, hogy ne hagyjam magára. Apám viszont, ha megtudná, hogy pénzzel segítem, leordítaná a fejemet. Hát felelős vagyok érte? Megrázzam? Vagy csak segítsem? Inkább engedjem el a kezét, hagyjam elsodródni? Elvégre felnőtt ember, nem?
- "Őrizője vagyok-e a testvéremnek?" Régi kérdés ez... Azt nem tudom, mit tegyél, mi a "helyes". Jerko más, mint te. Gének? Apám is efféle emberke volt fiatalon, aztán elfáradt vagy megérett, nem tudom, de csak lettünk valahogy anyáddal, és felnevelt minket tisztességgel. Majd csak ő is...
- És addig?
- Amit bírsz... Ahogy jön belőled. Bonyolult dolog a testvérkapcsolat is, mint a szerelem... Ezer szállal szőtt, sokféle emlékkel áitatott kötelék! Édesanyád biztos, hogy látni szeretné! Ki tudja...? Ki tudja, meddig még...?
- Jerkot ez sem érdekli! "Kivágta" a családot az életéből. Sokszorosan haragszom rá! Egy "sokadik utolsó csepp" volt a pohárba, hogy megkeresett egy Ilija Rogić nevű srác, annak a zenekarnak a vezetője, ahol Jerko utoljára énekelt, és pénzt követelt tőlem, mivelhogy egyik napról a másikra lelépett tőlük az öcsém, és kárt okozott. Az a marha gyerek pedig hozzám küldte őt. Nem adtam egy fillért sem. Épp egy értekezlet kezdődött, és csúnyán elzavartam ezt az erőszakos figurát. Erre másnap megint eljött két agresszív fickóval, az egyik ordibált velem, valamilyen Karlo, a másik, egy nagydarab bunkó pedig falhoz nyomott. Fizettem. Mi mást tehettem volna? Két héttel később a nagydarab bunkó megint eljött, már neve is volt: "Michele". Jerko állítólagos tartozását követelte rajtam. Szerintem ez már valami drog ügy, vagy mit tudom én, mi a franc. Erre megkerestem az én bolond öcsémet: épp egy hotel aljában zenélt Opatijában. Próbáltam kérni, kezdjen bele valamibe, induljon el, csináljon már valamit magával. Erre azt válaszolta, hogy "épp csinál valamit", és kidumálta magát. Ekkor dobta be nekem, hogy ez nála "kapunyitási pánik", és neki még időre van szüksége. Jó, mi? Erre varrjál gombot! A beszélgetésünk végén pedig arcomba vágta, hogy az én életem is szánalmas, hogy ő legalább él, és én sem vittem sokra, mert nem kellek senkinek, hiába vagyok vezető és van pénzem. Úgy írta le az életem, mint ami szánalmas "pótcselekvések" sora, meg hogy szerinte én "apánk elfuserált, teljesítmény-központú klónja" vagyok. Aztán ítéletet mondott felettem, miszerint "egy magányos, elfojtott, unalmas, sznob pénzember vagyok".
- Ez kemény!
- Azóta emésztgetem, de nem sikerül. Aztán jött anyám betegsége... Valahogy rám ömlött minden. Apám elnyomó, erőszakos lénye, Jerko mélyrepülése és felém kinyilvánított megvetése, és a saját félkész vagy tényleg egészen elfuserált életem is... És anya elvesztése... Halál, elmúlás... Ez így már sok! Nagyon sok... Elképesztően egyedül vagyok.
- Én itt vagyok neked...
- Te. Igen. Aztán majd te is feldobod a talpad. Már ne haragudj!
- Nem haragszom.
- Az a baj, hogy én valahogy nem tudok senkihez sem kapcsolódni. Másra figyeltem. Hajtottam, hogy legyen mit felmutatnom, mint valami tárgyalási alapot kapcsolatokhoz, barátsághoz, szerelemhez... Hogy majd... Azt gondoltam, ha mindent elérek, akkor majd tényleg mindent és mindenkit elérek. Tiszta hülyeség! Apám pedig... Büszke rám. Én vagyok élete eredménye! Teljesítmény! Hánynom kell! Gondolhatod, miért szorongtam végig az életemet! Ő mindenkit aszerint becsül, hogy mit tett le az asztalra: milyen híres, milyen magas pozícióban van, mennyi pénzt keres, milyen kitüntetést kapott. És a kapcsolatok? A boldogság? Az neki nem számít! Az nem mérhető! Ő se törődik vele. Az sem érdekli, hogy az én lelkemmel mi van. Lehet, Jerkonak van igaza, és tényleg szürke, unalmas, becsődölt életem van! Mit mondasz minderre?
Pongračić feszült figyelemmel és testtartással követte unokaöccse minden mondatát, de erre fejét lehajtva hallgatott. Tomislav várt egy darabig, majd próbálta nagybátyját mindenféle módon válaszra bírni. Aki végül annyit tudok csak kipréselni magából, hogy "ez túl nagy csomag, több nehéz és mély kérdéssel", és vállat vont, távolról sem flegmán, inkább fájdalmasan. A fiú szomorúan és csalódottan bámult maga elé. Goran végül megszánta:
- Ide figyelj, drága unokaöcsém! A te életedről nem szeretnék ítéletet mondani. Ismerlek, és ismerem az utadat is. Amúgy sem gondolom, hogy bárkinek is joga vagy feladata lenne mások életének mérlegét megvonni. Bőven elég a magunk életének mérlege is! Még azt sem látjuk tisztán. Jerko az öcséd. Mindig is az marad. Bármit csinál, bármennyire is más, összetartoztok, egy vér vagytok, ahogy én is édesanyáddal. Sok fal épülhet testvérek közé, sok seb nehezítheti a kapcsolódást, de a kapcsolat elvághatatlan. Mindig is fájni fog a testvérünk sorsa, ha mélységeket jár... Ahogy éppen beleszakadok a fájdalomba, hogy az én testvérem a vége felé jár... Kimondani is borzalmas! Összetartozunk, és ezt a te bunkó apád sem tudja eltörölni! Azt hiszed, nem szenvedtem, amikor láttam, hogy az én testvérem nem jó férjet választ? Aztán, mikor már ő is érzékelte, hogy apád milyen egy érzelem nélküli despota..., már késő volt. Tomislav, azt gondolod nem szenvedtem tőle? Sosem beszéltünk erről édesanyáddal, tabu volt, tapintatból hallgattam. Közben mégis tudta, hogy tudom, mennyire szenved. Nem tudtam megmenteni sorsától. Ő döntött. Nekem ezt tiszteletben kellett tartanom. Ha kérdezett volna, feleltem volna neki őszintén. Ha segítséget kért volna, segítettem volna.
- De nem kért...
- Ahogy a ezúttal sem...
- Te pedig hallgattál. De hagynunk kell süllyedni azt, akit szeretünk? Tétlenül nézni...?
- Nem. Talán hiba volt. Mindenesetre most muszáj egy nagyot beszélgetnem vele végre!
- És nekem is Jerkoval, igaz?
- Nem tudom. Nem tudom igazából, tudunk-e segíteni a testvérünknek. Utólag nézve, nem tudom, mit tehettem volna anyádért. Jerkoval kapcsolatban sem látom, mit kéne... Próbálkozhat az ember segíteni a testvérén, de én úgy látom, amíg ő nem akar, amíg ő nem látja az utat, nem ér le a mélybe, ahol már muszáj kapaszkodni és bevallani a kudarcot, addig hiába kiabál be az ember a pálya széléről. Így van ez anyáddal, Jerkoval, veled és velem is! Anyád hányszor kérlelt annak idején, hogy ne igyak... Szegény...! Mennyiféle okos vigasszal próbálkoztak a közeli barátok. Nem segített rajtam. Csak süllyedtem és süllyedtem egyre mélyebbre.
- Aztán jött az a pap...
- Nem Hrvoje atya húzott ki a gödörből, onnan én másztam ki. Ő csak állt a gödör szélén, és várt, drukkolt. Abban segített, hogy az égre emeljem a tekintetemet a csapdám mélyéből. Később megvallotta, hogy sok csapdába esett embernél drukkolt ugyanígy, várta hogy kimásznak, az égre mutatva, és végül lent maradtak. Azt állította, hogy valami kifürkészhetetlen titok, ki az, aki hajlandó kimászni, és mi kell ahhoz pontosan...
- Akkor... Anya? Jerko?
- Nem tudom mi lesz Jerkóval. Hozzám nincs bizalma, tudod. Amíg bírod, amíg erőd van, állj mellette, segítsd, de van, hogy a határainkhoz érkezünk, ezt is el kell fogadjuk! Nem vagy felelős érte, ő egy másik ember, egy felnőtt ember...
- De éppen ez az - vágott közbe Tomislav -, hogy még nem nőtt fel. Régen legalább anyánk vigyázott rá...! Aztán apánk miatt elmenekült. Anya pedig istápolta így-úgy... Mi lesz, ha ő már nem lesz?
- Nem tudom.

4.

Fizettek, és elindultak a rakpart felé a sötétben, a Riva Bodulin át a hullámtörő gáthoz értek, és lassan, beszéd nélkül sétálgattak. Mindkettőjükben kavarogtak az elhangzott mondatok, nyomukban rengeteg kérdés, érzés, kétség járta át őket. Próbálták valahogy mindezt rendbe szedni magukban, hogy még tudjanak pár igazán fontos mondatot váltani, itt, kint, a tenger közelében, a házaktól távolabb.

Előbb Gorant zökkentette ki két szembejövő egyetemi hallgatója, pár szót váltott velük. Majd, mikor Tomislav után indult, aki előrébb járt, egyszerre megtorpant. Látta, hogy unokaöccse éppen a földre került, mellőle két sötét alak közeledett futva. Pillanatok alatt történt mindez. Mikor Goran mellett is elviharzott a két izmosabb fickó, ahogy csak tőle telt rohanni kezdett Tomislav felé, akinek orrából, szájából ömlött a vér. Közben a másik irányból többen is odaértek, és próbálták fölsegíteni, letörölgetni a helyben hagyott fiút.
Miután magukra maradtak, végre kiderült, mi történt: Michelle és egy másik fickó volt a támadója, pontosabban Tomislav támadta le őket, amikor meglátta az ismerős alakot. Minden dühét beleadva nekik esett. Esélytelen volt. Mindez egy-két perc alatt történt. Végül Tomislav nagybátyja felé fordult, és lassan és fájdalmasan lihegte ki magából:
- Apám pofáját kellett volna szétvernem, hogy rohadna meg ez a megnyomorító ocsmány állat! - Hol sírt, hol azt hörögte: "Gyűlölöm!"
Goran Pongračić pedig, mint aki hánytat, fogta a fejét, néha megsimogatta, és csak vele volt, itt nem voltak már alkalmas szavak.
Végül kissé megnyugodva, Tomislav újra nekikezdett a beszédnek:
- Anya volt apám mellett a villámhárító... Én nem fogom eltűrni... Vagyis nem akarom. Nem tudom, majd hogy bírok el vele.
- El fogsz bírni vele, ne félj!Egyszer eljön az idő, amikor fel kell lázadni. Neked most jött el!
- Nem is fogom eltűrni, hogy tovább nyomorítson! Anyám, mint egy igásló bírta, én nem, biztos, hogy nem...
- Egyszer ő is megpróbálta...
- Micsoda? Anyám? Mit tudsz?
- Nem sokat...
- Fellázadt?
- Akkoriban, amikor sorozatban elveszítette a magzatait... Nem tudom, akarná-e, hogy elmondjam...
- Volt valakije?
- Nem, dehogy! Egyszerűen csak fogta magát és elment valami régi barátnőjéhez Ausztriába, aki oda ment férjhez.
- Ezt nem tudtam... Mégis? Ez jó! De... És én? Engem itt hagyott?
- Igen, de talán csak egy hónap volt vagy annyi sem. Te nem emlékszel rá?
- Nem, egyáltalán nem... Nincs semmilyen emlékem róla... És mit csinált ott? Vagy miért jött haza?
- Sosem mondta el. Gondolom, apád valahogy elérte, vagy teérted, meglehet, nem bírta nélküled. Ki tudja? Nagyon mélyre került lelkileg akkoriban. De ez nem csoda! Aztán megszületett a testvéred, és végleg itt maradt.
- Vagyis újra behódolt. Nem sikerült neki... Most megint nekilendült, csak másképp. Betegségbe és a halálba menekül, és oda már nem ér el apám keze...
Megálltak némán, és eltűnődtek, a sötét tengert fürkészték. A megnyúlt hallgatás közben, egyszerre elindultak vissza a házak felé, nagyon lassan lépdelve. Az összeverte Tomislavnak minden tagja sajgott. A színház felé sétáltak, ott leültek egy padra, és mint akik elfáradtak már a sok mélységtől, felszínesen kezdtek erről-arról fecserészni, még egyszer-kétszer fel is nevettek, és élvezték, hogy hangjuk betöltötte az üres teret. Talán félóra is eltelt, amikor váratlanul felpattant a fiú, és eltorzult arccal, elszántan kijelentette:
- Akkor most elmegyek, és szétverem a fejét - Goran ijedten nézett fel rá, erre finomított unokaöccse: - Jó, jó, nem úgy, de ezt most kell, lendületben vagyok, beolvasok neki, mindent, és nem érdekel, mi lesz! Imádkozz értem, hogy legyen erőm! Köszönöm az estét, jó éjszakát!