Nincsenek szavak
2022.12.28
Kvarner mozaikok 2.
(Karlo, 2018.)
- Súlyos, nehéz napokat éltem át ott...
Ezt is csak úgy a plafon felé sóhajtotta, ahogy elnyúlt ágyán, újra otthon. Persze magán érezte Sonja kérdő tekintét, nagy kíváncsi kékes szemeit, amikkel mindig lelke mélyébe fúrt, hogy kiderítse, mi állhat az odavetett szavak, befejezetlen mondatok mögött. Mert Karlo nem szeretett sokat beszélni. Ezért is ment bele az egészbe; és persze barátnője ultimátumai közül ezt tűnt a legkevésbé terhesnek. Nem akarta elveszíteni ezt a lányt, így engedett. Szerette az illatát, okos beszédét, hosszú hullámos vörös haját, és leginkább a hangját. Azt a hangot, amin keresztül a dalai megszólaltak. Mert előbb zongorája billentyűinek leütéseiből szőtt dallamot a kapott szövegre, majd mindez Sonja hangján át vált teljessé. Bár Ilijával mindig küzdeni kellett, hogy koncertjeiken néha vendégként énekelhessen az "igyekvő vöröske". A zenekaruk vezetője sokszor így emlegette Sonját. Ezt a bántó kifejezést Karlo eltűrte, ahogy sok mindent - amikor józan volt. Ha viszont már sok poháron túl volt, akkor ordított, néha verekedett. Amikor Ilija legutóbb gúnyolta barátnőjét, agyba-főbe verte, amiből kórház lett és rendőrségi ügy. Sonja pedig eddig tűrte őt: ekkor kapta az ultimátumot. A zenekarból kidobta Ilija, és a kapcsolatuk Sonjával a szétesés szélére jutott, hát lépni kellett valamit.
Karlo volt egyébként a legcsendesebb tagja együttesüknek. Írta sorban a dalokat, aztán fegyelmezetten és szerényen bebujt a billentyűs hangszerek mögé. Egyedül Sinisával, a dobossal kommunikált, ők abszolút szinkronban vitték a hátukon a koncerteket. Egyedül ő fejezte ki, hogy sajnálja távozását... Karlo elkerülte hát a csapatot, megszakadt a kapcsolat, új billentyűst vettek fel a helyére. Hosszú hetek teltek el ebben a tompa gyászban, mire a kapott ultimátum megtette a hatását, és engedve, elutazott egy hétre Belibe.
Sonja alig várta, hogy visszaérkezzen a fiú, és végre meséljen. Egy hete nem váltottak szót egymással, és csak remélte, hogy az a hely, amiről valakitől olyan jókat hallott, csodát tesz majd Karlóval. Ahogy nézte most, semmit nem látott ebből. Várt, nem akart erőszakosnak látszani, de egyre kevésbé bírta a hallgatást, ezt a vészjósló mozdulatlanságot.
Karlo kereste a szavakat. "Hogy lehetne ezt elmondani? Még magamnak sem tudom?" - tépelődött magában. Egy hétig Csendben élt abban a különleges házban. Mégis annyi inger érte! Vitt magával párat Dominik barátja dalszövegeiből, egy gitárt is, de nem vette elő ezeket. Ott minden más volt, egy másik világ. Ahogy hazaért Rijekába, nagyon zavarta a nyüzsgés, a sok ember, autó, minden, amit különben nagyon kedvelt. Készületlenül érte az is, hogy a ház előtt Sonja várta. Előbb még egyedül szeretett volna "visszaérkezni az életébe". Számított rá, hogy nem megy majd egykönnyen ez, erről odaát beszéltek, mégis igencsak nehéznek élte meg.
Visszavágyott most..., oda vissza, szembe..., a Cres szigetre..., a Villa Jadrankába..., a Csendbe..., az egyedüllétre kicsiny, tengerre néző szobájában. "De hogyan is tudnám most ezt szépen mondani...? Mondjam, hogy menjen el?"
Ahogy ezen gyötrődött, megelőzte Sonja, aki már nem bírta tovább:
- Minden nap, minden percben rád gondoltam, hogy vajon milyen neked ott, hogy bírod, mi zajlik benned..., arra, hogy segít-e valamit... Érted? - Karlo bólintott egyet. - Csak annyit mondj el, kérlek: jó volt vagy rossz?
- Jó! Nagyon jó. Köszönöm.
Sonja kissé megnyugodott végre, óriásit sóhajtott, majd megsimogatta a fekvő fiú kezét, majd a karját.
Ez előbb áramütésszerűen érte Karlót, idegen volt az érzés, mintha zsibbadt lábakkal kellene talpraugrania. Sonja ezt megérezhette, és visszahúzta kezeit. Ekkor egy másfajta nyugtalanság kezdte körbefogni: az átsuhanó gondolat, hogy Karlo talán összejött ott egy másik nővel, aki hatalmába kerítette. A fiú ezt nem érzékelhette, ő lélekben még máshol járt, másról gondolkozott.
Sonját feszítette az is, hogy hamarosan mennie kell, mert bár vasárnap volt, de neki vissza kellett állni a munkába a Cacaóba. Szeretett büszkélkedni azzal, hogy a Rívának ebben a méltán híres cukrászdájában dolgozott, de ennek ára volt. Most éppen az, hogy nagyjából húsz perce maradt, hogy valamit megtudjon Karlo Beliben töltött napjairól. A féltékenység kezdte egészen elborítani.
- Nincsenek szavak. Érted, Sonja? Ne haragudj. Félek, ha kimondom, elszáll, mint egy lepke, ha utána kapok. Nincsenek is szavaim rá.
- Ezt nem értem! Én..., én annyira... Annyira vártam, hogy... Erre... Nem értem... Mi történt ott veled? Jó, akkor ne mondj semmit. Biztos nem érteném én, kis egyszerű... Csináltam neked ebédet, kimegyek, megmelegítem, aztán eltűnök a színről - ezzel sértődötten kiment a konyhába.
Mikor elkészült, megterített, indult elköszönni, ebédhez hívva a fiút, egyszerre csak halk zongoraszót hallott. Karlo csak egy pillanatra nézett fel, egy kevés mosollyal, de csillogó szemmel, és csak játszott, finoman és gyönyörűen. A lány csak állt az ajtóban, becsukva szemét, és csak hallgatta, hallgatta.
Most nem volt dalszöveg, amire Karlo zenét írjon, sem zenekar, akik majd játsszák, és az "igyekvő vöröske" sem kellett énekeljen; de ez neki szólt most, csak neki ez a koncert. Szavak nélkül, szavak helyett, valami fontos, ami történt: így mesélt hosszan a fiú.
Végül elhallgatott a pianino, de Sonja még mindig csukott szemmel állt. Tudta, még nincs vége... Csak finoman érezte, ahogy megérinti arcát, ajkait, vállát, karját Karlo keze, lassan leoldva róla minden ruhát... Az ölelés aztán tovább beszélt...