Rezzenéstelen

Kvarner mozaikok /9.

(Ferdo, 2016.)

Már régóta nem várt senkitől semmit. Elfogadta, "hogy az emberek ilyenek". Mióta élt ebben a "színtelen-szagtalan rezzenéstelen nyugalomban"? Nem tudta megmondani – de ő nem is akart semmit megmondani, sem magáról, sem egyáltalán senkinek semmit. Tette, amit kértek tőle, nem várt sem köszönetet, sem viszonzást. Amikor valamihez nagyon nem fűlött a foga, arra, minden magyarázkodás nélkül, úgy mondott határozott nemet, hogy senki nem merte tovább erőltetni. Akadtak akik irigyelték szabadságát. Mások bolondnak titulálták, és nem tudtak mit kezdeni vele. Időnként kivívta egy-egy ember haragját, de ez is lepergett róla.

Ferdo valamikor középiskolás korszaka közepe táján bezárult, keveset beszélt, senkivel sem bizalmaskodott, alig lehetett tudni róla valamit. Két barátja volt csupán: egy basszusgitár és egy szájharmónika, ezek rendszerint vele voltak. Szőkésbarna haj, kis copfba fogva, farmer, kockás ing, arcán gyér szakáll, keskeny beesett arc, mélyen ülő zöldes, szürkés szemek. A mosolya mégis kedvessé tudta rajzolni elnyúlt bús ábrázatát. Megbízható volt és pontos, nagy munkabírással. Rajzot, festészetet tanított, de csak magántanítványai voltak, az iskolai körülményeket nem bírta. Tanítás közben sem beszélt sokat, csak amennyit feltétlenül kellett. Tavasszal, nyáron gyakran elutazott más városokba, néha külföldre is, turisták számára portrét rajzolni, vagy kész képeit eladni legtöbbször két helyre: Trogirba és Porečbe. Az utóbbi városban még egy-két hotelbe is bejutott valamiféle rendszerességgel, hogy árulhassa kisebb-nagyobb festményeit. Művei értékesítését sem a szokásos déli módon végezte. Nem ajánlgatta őket, nem tukmált rá senkire semmit, nem alkudozott. Kiismerte már az embereket, "ahogy lesz, úgy lesz" alapon élte meg ezt is.

Nagyon szeretett zenélni, a basszusgitár éppen neki való hangszer volt. Két bandában is játszott, amikor megismerte Iliját, Sinisát és Karlót, akik egy új zenekarról álmodoztak. Belesimult a tervbe, itt is tette, amit rászabtak, pontosan, megbízhatóan és színvonalasan. Nem sok vizet zavart. Az énekesek és énekesnők jöttek-mentek, nem igen rendült meg ettől, mindenkivel jól kijött. Ilija túltengése, Karlo kifakadásai, Sinisa érzelmi viharai sem mozdították ki nyugalmából. Az együttesben is csak akkor szólt, ha kérdezték, és akkor sem mindig, és csak igen keveset, magáról pedig semmit.

Igen, Ferdo Šunjić régóta nem várt senkitől semmit, beletörődött, "hogy az emberek olyanok, amilyenek". Zenélt, festett, hallgatag életet élve. Csak egyszer nyílt résnyire a szíve, kilépve szürke falai mögül, csupán egyszer – de ez sem tartott soká…

A Lukobrannal koncerteztek, és egy nő folyamatosan fényképezett. A hatalmas teleobjektívvel ellátott gép eltakarta az arcát, mindössze másodpercekre szűnt meg a takarás... Ezek a lélek által rögzített pillanatok elégnek bizonyultak... A kapcsolatuk ezután kezdődött, csak úgy, hirtelen... Azonban alig három hónapig tartott.

Tamarán keresztül belekóstolt a fotóművészet csodájába. Rokonságot érzett abban, ahogyan a lány fényképezett és ő festett. Mindkettőjüket vonzotta a látvány, a Szépet keresték, és próbálták megörökíteni, sajátos szemszögükből látva és láttatva.

Az első hetekben a lány nem sokat beszélt, csak figyelt, látott, teát főzött, süteményt sütött és nem faggatta erőszakosan Ferdót, hagyta csendben lenni. A szemével viszont mély, őszinte figyelmet és érdeklődést fejezett ki felé. Hetek teltek el, mire kérdezett, ám akkor igazán. Addigra már kinyílt Ferdo, és válaszolt is: igazán.

Azon a napon, mikor az opatijai templom előtti terecske magasából nézték a tengert. Tamara szerette ezt a különleges, kupolával, barnás-bordó kövekkel kialakított templombelsőt, sokat fényképezte. A misén is részt vettek, ezután következett nagy beszélgetésük. A fiú megnyílt, és csak mesélt a múltról, a boszniai gyermekkoráról, apjáról, nagyszüleiről – velük a háború nyomairól, amit családjuk hordozott. Próbálta szavakkal lefesteni, mit jelentett az átköltözés számára, csalódásairól: a nagy váradalmairól, álmairól és a túl korán jött kijózanodásról. Kevés szóval festett, sok szünettel beszélt, töredezetten. Csak ezután mesélt Tamara is az útról, amit bejárt. Ebben ott szerepelt a nagyatyjától örökölt veterán fényképezőgép, amivel első képeit készítette egy keletnémet építőtábor idején; vagy a bohó bolgár apjának és karlovaci származású anyjának találkozása a zágrábi egyetemi évek alatt; és sok más emlék…

Azután ezekből semmi nem került szóba köztük, de jobban kötődtek már egymáshoz. Többször kipróbálták, hogy a lány ugyanazt a látványt fényképezte, Ferdo pedig lefestette. Közös kiállítást terveztek, és szinte minden nap találkoztak. Szerette Tamara, ha harmonika hangját, és már több Lukobran-dalt is meghallgathatott felvételről. A fiú már fontolgatta, hogy bemutatja barátnőjét a zenekar tagjainak is. Amúgy is észrevették Ferdón a változást, már tudtak kapcsolatukról.

Aztán egy esős napon Tamara találkozott egy másik férfivel, akit felvitt magához az Adamićeván lévő lakására, csupán "megszárítani". Amikor Ferdo ott találta fürdőköpenyben, és Tamara ebben nem látott semmi kivetnivalót, nem is magyarázkodott, bizalma megrendült, otthagyta és újra bezárult. Néha még összefutottak, de ő már egyértelmű távolságot tartott, alig szólt.

Közel egy év után egészen meghökkent, mikor az a fürdőköpenyes ember múltból egyszer csak szembe jött vele a Korzón. Már az előző nap sem volt könnyű, Ferdót felkavarta mindaz, ami egy zenekari próbájuk után történt. Épp erre gondolt, mikor feltűnt újra ez az ember, aki úgy üdvözölte, mintha régi barátok lennének. "Fabijan Horvat" néven mutatkozott be, és kávézni invitálta. Nem tudott gondolkozni, szíve lüktetését érezte a nyakán, és ment vele önkéntelenül, át a torony alatt, a mögötte lévő Trg Ivana Koblera egyik kis asztaláig. Maga is meglepődött azon, hogy szivargott el jól megszokott és belakott nyugalma, lelkivilágának érzéstelenített békéje. Csak akkor tért magához, mikor felnézett a toronyórára, konstatálva, hogy nem ér rá, időre megy próbára. Fabijan éppen azt próbálta elmagyarázni, hogy közte és Tamara között, azon a bizonyos esős napon, semmi sem történt, de mikor rátért volna a pontos magyarázatra, Ferdo felállt, ráborította az asztalt Fabijanra, és fojtogatni kezdte. Két erős felszolgáló szedte le róla, az egyikük ismerte őt, határa tette a basszusgitárját, és lökte, hogy menjen, amíg a másik Fabijant igyekezett kiszabadítani az asztal alól és feltámogatni.

Ferdo nehezen, de magához tért, bár sok rossz emlék kavarodott fel benne, ahogy a lépcsőkön felfelé igyekezett a Laginjina felé. Siniša, Jerko és Ilija megörültek neki. Aznap Karlo és Sonja nem jöttek el, így kis zenélgetés után sörözgettek. Nem igen figyelt rájuk, próbálta visszanyerni elvesztett nyugalmát, de egyelőre sem a zenélés, sem a sör nem hozott enyhülést. Míg senkinek nem tűnt fel, hogy mi zajlik az ő idegszálaiban, hiszen ezúttal is csak hallgatott, azt észrevette, hogy Ilija másképp viselkedik, mint szokott. Bár nem került szóba az előző napi konfliktus, a felszínes társalgás ellenére is érzékelte a feszültséget. Igazából szeretett volna menni, egyedül lenni végre. Kicsit arrébb ült, és halkan szájharmónikázni kezdett. Tamarára gondolt, most nem tudta elnyomni magában, mint szakításuk óta máskor mindig. Néha, mintha újra hallotta volna Fabijan mondatainak foszlányait, de nem akarta érteni, csak játszott, játszott egyre harmonikáján.

Jerkóval indult haza, aki már megtanulta, nem érdemes erőlködni, Ferdóval nem fog tudni beszélgetni, és reakciót sem igen várhat tőle, így nem kezdett bele semmibe. Már lent jártak a Korzónál, amikor Ferdo váratlanul megszólalt:

– Néha ütni kell, nem igaz?

Most Jerko állt kukán, nem talált szavakat, nem is nagyon tudta értelmezni a mondatot.

– Jerko, te mit csinálsz, ha dühös vagy? Vagy ha haragszol? Te öltél már embert?

– Öltem...? Nem! Dehogy! Miért te?

– Én? Nem. A nagybátyáim igen. Odaát... A háborúban…

– Baj van?

Ezt olyan komoly, aggodalmas képpel kérdezte tőle Jerko, hogy Ferdo elnevette magát.

– Á, jó, ugratsz, jó, nagyon jó – fordult mosolyra a riadt arc.

Aztán elköszöntek egymástól. Ferdo Šunjić innentől kezdve újra a régi volt: rezzenéstelen, nyugodt, csendes és zárt.

VISSZA A KVARNER-MOZAIKOKHOZ