Vihar

Miro Jonjić, hóna alatt egy könyvvel, minden reggel sétált egy nagyot Rijeka valamelyik részében. Ma a Korzó környékét választotta. Nem tudott betelni ezzel a várossal. Bár büszkén vállalta, hogy ő isztriai, és szeretettel gondolt szülőfalujára, Gradinára, de a tudat, hogy ő egyetemistaként itt élhet, óriási büszkeséggel töltötte el. Míg bátyja, Juraj, otthon maradt és folytatta nagyapja és apja munkáját, melyet az olajfák, az állatok és a sajtkészítés töltött ki, őt mindig is a könyvek érdekelték, bennük pedig a szavak, a mondatok, maga a nyelv. Előbb a történelmi írások kötötték le minden figyelmét, később bújta a régi újságokat: "mi minden történt, amióta megszülettem" - mondogatta. Egyre jobban követte a közélet történéseit, mindezek fényében. Tanulni vágyott, és beszélgetni másokkal mindezekről. Így jutott el egyetemre, famíliájából elsőként. Itt aztán a tudomány betöltötte lényének minden zegét-zugát.

Miközben sétált, megpillantotta professzorát az egyik kávézó asztalánál. Szokásos, kissé mesterkélt stílusában köszönt jó reggelt tanárának:

- Pongračić professzor úr, de örülök! Nem zavarom?

- Éppen magára van most szükségem - felelt hidegen és gúnyosan Pongračić, ám ő naivan elértette, és lelkesen felelt:

- Szívesen állok bármiben a rendelkezésre. De előtte... Úgyis akartam kérdezni valamit a múlt heti előadása kapcsán - és már bele is kezdett.

Goran Pongračić kényszeredett mozdulattal kínálta hellyel diákját. A fiú csak hányta ki a mondatokat egymás után, választ sem várva, mint aki igazából saját tudását akarja megmutatni.

Gorant azért is szerették a hallgatók, mert bármikor oda lehetett hozzá menni, szívesen áldozott időt az egyetemista fiatalokra, ám ezúttal egyre feszültebben pislogott nem várt asztaltársa felé, aki ebből semmit nem érzékelt. Irritálta Miro személyisége, túlbuzgása, eminens nyomulása. Maga sem értette, miért, de ki nem állhatta.

Amúgy is mérhetetlen rossz lelkiállapotban volt. Előző nap ugyanennél az asztalnál ültek Helenával, akkor utoljára. El kellett kergesse magától azt a nőt, akivel hosszú idő után végre olyan mély összecsendülést élt át, mint soha. Még ez a fájdalom zsibbasztotta lelkét, ezért sem jött jókor ellenszenves diákja kiselőadása. Szerette volna valamilyen módon megszakítani a szóáradatot, így egy egészen váratlan témával próbálta kizökkenteni a fiút nyelvészeti értekezésêből:

- Már a negyedik meccsünk döntetlen.

- Micsoda? - kérdezett vissza Jonjić - Ja! Foci? Igen. A Hajduk ellen nem rossz a döntetlen!

- De a Cibalia és a két gyönge zágrábi csapat ellen? Ezeket hogy nem tudtuk megverni? Még a Dinamót megérteném... Már rettegek, mi lesz az Istra ellen!

- Ők jönnek? Azt nem biztos, hogy megnézem...

- Ki kell kapcsolni időnként, nem mindig a tudomány! Lazítani néha, a nyelvészet megvár. Voltatok kint a fiúkkal mostanában a Kantridán?

- Nem... Még tavaly, ősszel valamikor...

- Hát milyen fiumano vagy te? Engem, zadarit jobban érdekel...?

- Én Gradinából jöttem. Isztriai vagyok! Ezért lesz nehéz nekem akkor az a meccs! Kettészakít! Tényleg rajongok ezért a városért, talán ezt érzékelte a professzor úr, de falusi fiú vagyok. Nagyapám, apám, fivérem olajfákkal, állatokkal foglalkoznak, meg sajtkészítéssel. Őket mind Jurajnak hívják, én vagyok a kakukktojás...

- Első generációs értelmiségi, igen, ez sok mindent megmagyaráz - mormogta félhangosan Pongračić.

Miro, mintha meg sem hallotta volna, tovább meséit szülőfalujáról. Tanára arca enyhülni kezdett, ezt viszont észrevette. Tudattalanul szerette volna végre meghódítani Pongračićot, hogy vele is olyan barátságos legyen, mint sok más hallgatóval, de mindig érezte a falat köztük. Most, ahogy észlelte a változást, felbátorodott. Az asztalon heverő újságokra célozva, befejezte a Gradináról szóló történeteket, és témát váltott:

- Ez a tegnapi szám, ugye? Mit szól, professzor úr, Gotovina tábornokhoz, hogy...?

- Ezen idegesítettem fel magam, mielőtt jött, Jonjić. Ez az egész nemzetünk megalázása...

- És a honvédő harcaink meggyalázása.

- Honvédő harcaink? Ezek ott nyugaton ezt nem értik! Az elején az hitték, ez polgárháború, "Jugoszlávia belügye"! Ma is "délszláv háborúkról" hadoválnak. Nem értik, hogy mi a hazánkat védtük, hogy végre szabadok és függetlenek legyünk! Fiatal államról beszélnek! Több mint ezer éves a horvát államiság! Mit tudnak erről?

- Ez a hágai bíróság egy bohóckodás! - vágta közbe szenvedélyes egyetértéssel Miro. A professzor erre még nagyobb indulattal folytatta:

- Most ezek akarják megmondani, kik vagyunk, mit csinálhatunk és mit nem! Előtte a szerbek, azelőtt meg az oroszok, még előtte a magyarok és Bécs!

- Nekünk mindig diktálni akart valaki! Kilencvenben születtem. Akkor azt hitte a nép, hogy végre szabadok leszünk. Vérrel harcoltunk érte! Ezek meg most azt mondják...! Kretének! Azt mondom, nem kell nekünk az Európai Unió, higgye el, professzor úr!

- Sajnos nem értenek azok ott semmit! A tegnapi Jutarnji list azt írta, hogy kilencvenöt százalékban elutasítjuk ezt az ítéletet.

- Mint kilencvenegyben! Akkor is a nép kilencvenöt százaléka mondott igent a függetlenségre. Ráadásul az emberek nyolcvanhárom százaléka elment szavazni!

Erre Goran Pongračić pillanatra megállt nagy lendületében, kezdte megkedvelni ezt az eddig irritáló fiút. Meglepődését és elismerését azonnal ki is fejezte:

- Jól tudja! Ez igen! Becsülendő, milyen pontosak az ismeretei! Örülök annak, ahogy ezekről gondolkozik! Bravó, Jonjić! A maga generációja mar kezd megfeledkezni mindarról, ami történt, es csak élvezik az életet. Honnan tudja ezeket, hiszen akkor még...?

- Igen, kisgyerek voltam, tudom, de később olvastam ezekről régi újságokban.

- Azt olvasta, hogy...? - a tegnapi újságban keresgélt Goran - Itt van, igen, megvan! Hallotta, hogy egy olyan fogalmat hozott be a bíróság, ami eddig soha nem létezett, csakhogy...

- Hallottam. Ez csúsztatás! Alapjaiban tévedés! Apám is látta katonaként a kiürített falvakat. Maguk a krajinai szerbek parancsolták sajátjaiknak, hogy menjenek el, hagyják el az otthonaikat.

- Így volt! Pedig évszázadokon át ott éltek!

- Féltek a bosszúnktól!

- Volt miért! - vágta rá Pongračić.

- Ezt hogy érti a tanár úr? Nem mi kezdtük az etnikai tisztogatást! Már kilencven tavaszán ők...

- Nem így értettem! De hogy ki kezdte... Nekünk is van szégyellni valónk, ott Knin környékén is, meg...!

- Pár száz ember, azt se a kormányunk parancsolta...

- Igaz, de az is sok! Azok is emberek voltak, emlékekkel, álmokkal, szokásokkal...

- Háború volt, itt nem lehet...

- Akkor is ártatlan emberek voltak...!

- Ártatlan? És a Vukovár környéki több mint ötven tömegsír! Köztük a kórház kivégzett betegei, ápolói?

- Tudom, tudom! Ez tényleg szörnyű! Erre nincsenek szavak...

- A nép jogos bosszúja volt!

- Jogos bosszú? Van ilyen?

- Hogyne lenne! Mi mindent tettek ők, hány horvát embert...!

- Meg kellene végre bocsátani, a ti generációtok dolga ez, ti már nem harcoltatok ott...

- De apáink igen!

- Tobb éve már a pápa is megbocsátásra, békére hívott minket! Igazságra vágyunk, kedves Jonjić, de békességre is. Látja, mennyire felidegesít engem is a tábornokot ért igazságtalanság. Borzalmas, amit a Jugoszláv Néphadsereg itt csinált, de azt is látnunk kell, hogy nagyon sok szerb élt nálunk, és ők azt gondolták, azt hitték annak idején, hogy minden horvát fasiszta, lesben állnak minden bokorban az usztasák, és az összes párt a második háború alatti rendszert hozza vissza. Igaz, az egészet Belgrádból gerjesztették, de képzeld magad a helyükbe! Elvették a felettük lévő védőpajzsot, az egybe szőtt Jugoszláviát, és ők a szerb határokon túlra kerültek. Nem akartak idegen államban élni, Jugoszlávia illetve Szerbia felé húztak. Ez csak érhető, nem? Egyszerűen féltek! Igen, feltüzelték őket, de eszükbe jutott a második háború alatti kegyetlenkedés, amit velük tettünk.

- És amit a partizánok velünk csináltak?

- Ezt mondtam! Így értettem, hogy volt okuk félni. A bosszú. Okok, indokok, sérelmek, bosszúállások bonyolult szövedéke a történelem, Jonjić! Így kúszik be a vérükbe, sejtjeinkbe, zsigereinkbe! Ezért kell megtisztulni, kölcsönösen bocsánatot kérni és kiengesztelődni!

- Ez így nem megy! És az európai bíróság is csak tovább mérgezi a helyzetet! Gotovina tábornok nemzeti hős! Nem követett el népirtást, harcolt, mint egy katona a hazájáért! Három nap alatt győztek! Az tényleg vihar volt, viharos erejű hadjárat!

- Igen! Ezért háborodtam fel én is, ahogy az előbb is mondtam...

- Nem mi űztük ki a szerbeket! Ezt is a tábornok nyakába varrják! Nem tettünk mást, mint a saját területünket foglaltuk vissza!

- A szerbek is a sajátjaikat védték. Tudta, hogy a háború kitörésekor Jugoszláviában szerbek huszonkét százaléka Szerbia politikai határán kívül élt? Ha hinni lehet ennek, akkor minden...

- És a mieink? Ugyanígy, nem?

- De! Hasonló az arány, igen.

Horvátországban a lakosság tizenkét százaléka szerbnek vallotta magát akkoriban! Gondoljon bele! Ha ez igaz, akkor ez minden tizedik ember!

- Miért, professzor úr, mi nem álmodoztunk arról, hogy a horvátok lakta területek a mieink legyenek? Ők nem űzték el a mieinket? legalább Boszniából ki kellett volna szakítani azt, ami nekünk jár, ahol horvátok élnek, aztán vesződjenek a bosnyákokkal a szerbek!

- Ó, az végképp egy nagy össze-vissza terület! Isztriai létére harcos horvát hazafi, Jonjić! Tudja, nagy  keveredést hozott itt a történelem! Lehetetlen etnikai alapon mindenféle határokat huzigálni Bosznia-Hercegovinában. Hiába próbáltak! Hány tervet fsbrikáltak a nyugati urak asztalaikon. Szokásuk. Sokféle elképzelés elhangzott, de végül a háború kegyetlenségei már mindenkit óvatossá tettek. Persze tényleg nem értették az itteni helyzetet, a múltunkat. De lassan ez is történelem! Hány év telt el!

- Mihez? - kérdezett vissza a professzor, némi gúnnyal, cinizmussal - Hogy decemberben elcsípték? Vagy a méregdrága óragyűjteményéhez? Vagy mihez? Ahhoz, amit csinált? Vagy ahhoz, ami nálunk van a közéletben?

- Nem is tudom, hát mindezekhez!

- Meg fogja úszni, ne féljen! Ezek mindig megúszzák!

- Szerintem végre valakit számon fognak kérni!

- Gondolja? Meglehet. Hosszú és bonyolult ez, inkább már ne menjünk bele! Ahogy érkezése előtt olvasgattam a lapokat, csak egyre idegesebb lettem. Jaj! - sóhajtott nagyot, majd hangnemet váltott, és másképp folytatta - Mindenesetre Rijeka menedék, nem igaz? Itt távol vagyunk Zágrábtól, ez egy külön világ! A tájak, a házak, a terek mind a színpadot adják a történelemhez.. Ez itt a mi színpadunk, és jó itt. Érzi az illatát, erejét, lüktetését?

Elhallgattak. Csak nézték a nyüzsgő Korzót, finoman elmosolyodtak, és összeért a lelkük, megszületett valami új kapcsolódás köztük, és ledőlt egy fal.