Dalszövegek 2.
Torzkép
Arcod - Torzkép - A tenger megint - A hídról nézve - A méreg -
Még itt - Béoldal - Egyszerű tanú
Arcod
Ahogy két ér összeér,
Táncot jár rajta a kék ég,
És elborítja a tiszta fény,
Ott érek véget,
És ott kezdődök én.
Mikor arcod kezembe simul.
Belőle sok kacat kihull,
Már nem fáj úgy a múlt,
Ott mi hajózunk.
Ez már a mi világunk.
Ahogy albumban közös lesz a múlt,
Egy mozdulatban eggyé olvadunk,
És hat szempárban látjuk ömmagunk,
Ott érünk véget,
Ott kezdődik az élet.
Arcod vonalát
Követi a szemem,
Még mindig csodás
Ahogy évek telnek.
Minden rezdülésed ismerem.
Otthon vagyok veled.
Vállad vonalát
Követi a szemem,
Még mindig csodás
Ahogy évek telnek.
Minden mozdulatod ismerem.
Otthon vagyok veled.
Ahogy két ér összeér,
Titokzatos közös lüktetés,
Egy már a test és a vér,
Ott érek véget
És ott kezdődök én.
Amikor ránk borul az éj,
Vigyázol rám, őrizlek én,
És összekapcsol minket a remény,
Ott érünk eggyé,
Te és én.
Arcod vonalát
Követi a szemem,
Még mindig csodás
Ahogy évek telnek.
Minden rezdülésed ismerem.
Otthon vagyok veled.
Vállad vonalát
Követi a szemem,
Még mindig csodás
Ahogy évek telnek.
Minden mozdulatod ismerem.
Otthon vagyok veled.
Torzkép
Egy szelíd hang is bennem él,
Ezért fáj, hogy torz a kép,
Ami rólam most beléd ég.
És félek, hogy nem marad időm,
Hogy az ág, ami belőlem kinő,
Még érezze ezt az erőt.
Még nincs kirakva az arcom..
Még nem érted őrült harcom,
Csak a vad csatazajt hallod,
De még el kell mondanom,
Hogy igazán ki vagyok,
Aki igazán én vagyok.
Sok emlékkép él majd benned,
És magadban rendezgeted,
Bár értenéd majd akkor a lényegem!
És őrzöl majd szavakat,
Amik önkéntelen kiszakadnak,
Ahogy eltűnük majd, benned maradnak.
Még nincs kirakva az arcom..
Még nem érted őrült harcom,
Csak a vad csatazajt hallod,
De még el kell mondanom,
Hogy igazán ki vagyok,
Aki igazán én vagyok.
Fájdalmasan torz a kép,
Ami most rólam benned él...
A tenger megint
Fűszeres illat
Simít és áthat,
A tenger megint
Gyönyörű.
A lélegzet tisztul,
Lassul a pulzus,
A tenger megint
Nyugtató.
Fürdök a Fényben,
Tisztul a lényem.
A tenger megint
Ragyogó.
Ismerős az íze
A hullámzó víznek.
A tenger megint
Ihlető.
Félig lehúnyt szemmel
A ritmust figyelem.
A szempilláimon át
A napsugár
Vízesésként hull alá.
Velem jött
Minden kétség,
Minden érzés.
Velem jött
Minden arc és
Minden kérdés.
A tenger megtanít
Élni, látni.
A tenger megtanít
Hinni és álmodni.
A méreg
A gyilkos méreg
A sejtekig hatol.
Összegyűjti a lélek,
És már a test harcol.
Meglebben az éjjeli köd,
És a kérdés csak egyre több.
Meglebben az éjjeli köd,
És a kérdés csak egyre több.
A gyilkos anyag
A sejtekben halad.
A lélek néma marad,
De a testnek nehéz szava van.
Meglebben a szürke köd,
És a kétség csak egyre több.
Meglebben a szürke köd,
És a kétség csak egyre több.
A gyilkos szavak
A sejtekben maradnak.
A lélek magába zárta,
De a test nem hallgathat.
Rajtunk marad a nehéz kő,
A sötétség csak egyre nő.
Rajtunk marad a nehéz kő,
A sötétség csak egyre nő.
A lélek szólni sem tud már,
De a testnek hiába hazudnál,
Meglebben a fekete köd,
És ömlik, szétárad könny.
Meglebben a fekete köd,
És ömlik, szétárad könny...
A hídról nézve
A hídról nézve
Minden más.
Másnak látszik a víz
És másnak a táj.
Alattad a mozgás,
Feletted az ég.
Lábad biztosan áll,
De szemed a mélybe néz.
A hídról nézed a várost
Házakat, hegyeket.
Akármerre indulsz,
Emlékek jönnek szembe.
A híd íve megfeszül,
Összetartja a partokat.
Összekapcsol, amíg elbír
Téged is...
A hídról nézve
Messze város,
Nem hallod a sírást,
Távoliak a kiáltások.
A régi hídon is jártak,
Reményekkel, fájdalmakkal,
Ők is nézték a partot,
Ahogy várták azt a pillanatot.
A nagy folyó ugyanaz
Évszázadok óta,
Az ember sem változott,
Hiába tündököl a város...
A híd íve megfeszül,
Összetartja a partokat.
Összekapcsol, amíg elbír
Téged is...
Vigyázd jól a hidakat,
Hogy vezessen út a túlpartra!
Még itt
A hajnali város simítja arcom,
Ismerős házak, díszletek hétköznapon.
Egy villamos térképet rajzol,
És magába fogadva visz egy új napon.
A rakpartról nézem az öreg folyót,
Messziről indult, sokat hordozott,
Hátán sok szennyfolt,
Míg a tengerhez ér a forrástól.
Enyém még a város, itt mindent ismerek,
De egyszer el kell mennem innen Ismeretlenbe,
Enyém még a tér, az utcák és folyó,
De egyszer nélkülem zörög tovább a sárga villamos.
Ahogy Apámmal néztem a hegyről a várost,
Értettem mindent úgy magyarázott,
Rég volt, sok könny lefolyt.
Vágyak, álmok, minden megváltozott.
Galambok ülnek a bronzszobrokon,
Megállt az idő a talapzaton.
Elmentek, ők már rég elmentek.
Előttünk jártak és nekünk is menni kell.
Enyém még a város, itt mindent ismerek,
De egyszer el kell mennem innen Ismeretlenbe,
Enyém még a tér, az utcák és folyó,
De egyszer nélkülem zörög tovább a sárga villamos.
Vágyom az új világ után,
Ahol tiszta a Fény, ahol nincs könny és halál.
Belül várom az útnak indulást,
De maradnék még, sok emlék körbezár.
Enyém még a város, itt mindent ismerek,
De egyszer el kell mennem innen Ismeretlenbe,
Enyém még a tér, az utcák és folyó,
De egyszer nélkülem zörög tovább a sárga villamos.
Béoldal
Gázoltál már a rettenetben,
Fulladtál sötét mélyben,
Láttad már a gonosz torkát,
Ismered, ha fáj.
Jártál már a magaslaton,
Álmodtál titkos szobákon,
Láttad már az angyalok szárnyát,
Érted a nyár szavát.
Néha még most is úgy érzed,
Hogy minden előtted van,
Pedig ez már évek óta a Béoldal.
Néha még most is reméled,
Hogy sok minden hátra van,
Pedig évek óta forog a Béoldal.
Futottál már sorsod elől,
Égett lelked a szégyenedtől,
Láttad már a saját arcod
Zavaros hullámokon.
Álltál már tapsviharban,
Megszólaltál sok-sok dalban,
Fürödtél már szeretet-árban,
Illúziók biztonságában.
Néha még most is úgy érzed,
Hogy minden előtted van,
Pedig ez már évek óta a Béoldal.
Néha még most is reméled,
Hogy sok minden hátra van,
Pedig évek óta forog a Béoldal.
Talán most jönnek még
A legfontosabb dalok.
Talán összeáll a lényeg
A Béoldalon.
Fordított egy titkos kéz rajtad,
Emlékké dermed az A-oldal,
De hajt az idő, nincs megállás,
Jön a folytatás...
Egyszerű tanú
Magányosan állsz,
A múltból itt feledve,
Kanyarogva sok ág,
Mint sűrű emlékezet.
Köréd nőtt az új világ,
Léted már idegen,
Maradsz, míg ki nem vág,
A műanyag jelen.
Néhány megmaradt madár,
Makacsul énekel(ve),
Rajtad otthonra talál.
Bár senkit sem érdekel.
Szürke fém és hideg üveg,
Arctalan emberek,
Élményekre éhezve,
Elmennek melletted,
Fel sem néznek.
Csavart rajtad
Viharok sora,
Nyújtott rajtad
Minden tavasz,
Fenséges vagy,
Régi idők
Egyszerű tanúja!