V. Tánc (1902.)

Húsz villanás. Ötödik novella.

1.

Még csak tizennyolc volt, amikor odaállt elé bús arcával, sugárzó szemével, táncra kérve éppen őt. Nem ezt az embert várta, őt nem várta, mást várt, nem is várt, csak elment, ült ott csendesen, ő futni akart volna inkább, haza, elvarázsolt kis menedékébe, kiskutyájához, versesköteteihez, álmaihoz. Erre jön ez szakállas nagy ember, és táncba hívja...

Nem készült még fel rá... Anyja megbökte, menni kellett. Félt. Nagyon. Megtanították viselkedni, táncolni is jól tudott, hát igyekezett.

Hallott már erről az emberről. Tudta, hogy talán úgy egy éve özvegy, és van egy csepp fia. Béla grófról mindenki csak áhítattal beszélt, nem értette, mit akar tőle, kis eldugott poros kúriában élő, úri társaságban nem is ismert kislánytól...

A tánc után visszakísérte a helyére, s az őt körülvevő hölgykoszorú arcán zavart, tanácstalanságot, de valamiféle különös emelkedettséget fedezett fel.

Aztán újabb tánc következett, de őhozzá nem jött senki, Béla gróf pedig eltűnt. "Szegény férfi!". "Nagy csapás ez neki..." "Csak nem, kedvesem, az nem..., az nem lehet..." Anyja és a többi hölgy szavai vonták körbe őt, alig hallhatóan.

A bálban még akadt egy-két táncpartnere, szebbnél-szebb, fess fiatalemberek, akikről csak tánc után, az asszonyok suttogásából tudta meg a fontosabb "adatokat" - de ő nem tudta kiverni fejéből azt a meleg tekintetű, mégis megtört arcú embert.

2.

Pár nappal később jött el hozzájuk. Kínos társalgás. Unalmas témák. Szirmay gróf időnként megpróbált kitörni ebből a szűk és szürke "utcából", de a társalgást a Csetey-házaspár uralta. Erzsébet két kisöccse, Kálmán és László mókáztak néha, feloldva a mindinkább erőltetett beszélgetést. Bár anyjuk leteremtette többször is őket, de Szirmay csak intett, hogy őt nem zavarja, sőt... Ez tetszett Erzsébetnek, de csak néha mert ránézni erre a rejtélyes emberre. Igyekezett minden részletet pillanatonként a szemébe zárni, hogy majd elmerengjen rajta.

Amikor elment, szülei és bátyja, Bertalan, összeesküvésszerű titkolózásba fogtak. Vidéki kúriájuk körül, mintha felgyorsult volna az élet, mindenki izgatottan sürgött-forgott.

Éppen szobájában élvezte a nyugodt délelőttöt, felváltva, hol olvasott, hol bámulta a napsütés fényébe öltöztetett kertet, amikor apja szokásos finom kopogással nyitott be szobájába. Ha apja jött hozzá, tudta, valami fontos dologról van szó. A papa mindig a gazdasággal, a falu népével, tanácskozásokkal volt elfoglalva - nem maradt ideje Erzsikére, ahogy ő nevezte egyetlen leányát - anyja rosszallására. "Királynői neve van - ne becézze, Antal, kérem!" Nem nagyon szerette anyjának ezt a hanglejtését, bántotta, amikor apjával így beszélt. Apjáért viszont rajongott, szerette nagyon, mindig is tudta, hasonlítanak egymásra. Pedig szelíd és érzékeny lelkük egyetlen igazi, rendszeres érintkezése annyi volt csupán, hogy a városban járva atyja gyakran hozott neki egy-egy verseskötetet. Arany Jánost szerették a legjobban. A "balladás Csetey Antal" - így nevezte tréfából magában ezt a végtelenül tiszteletreméltó embert, aki annyiszor egy-egy Arany-ballada sorral fejezte ki magát. Néha elmókáztak, és Erzsike is egy ballada sorral felelt apjának.

Most ott állt előtte, megölelte, leültek. Egy levelet tett le a kis asztalára, mosolygott, majd kérte, olvassa át figyelmesen, aztán beszéljenek...

Gróf Szirmay Béla levele egyszerű, kedves és őszinte mondatokból szőtt leánykérés volt...

3.

Évek teltek el. Egyetlen szomorúság ráncolta csak sima szép életüket, szerelmüket: nem lehetett közös gyermekük. Így Miklóska még jobban felértékelődött. Erzsike sok időt töltött vele, jó anyja lett, nagyon megszerették egymást. A serdülő Kálmán és László is gyakran járt náluk, különösen a fővárosi villába szerettek időzni, így aztán ők is hoztak egy kis frissességet közéjük. A fiúk Miklóskával nagyon jól kijöttek. Szerették Béla gróf csodálatos könyvtárát, óraszámra olvasgattak a tágas könyvtárszobában. Nagyon érdekelte őket a történelem és a közélet, már igen korán, így elbeszélgettek a sokat tapasztalt gróffal. Bertalannal pedig izgalmas beszélgetéseket folytattak - ők ketten is nagyon megkedvelték egymást idővel.

Csendesen, békésen és változatosan telt életük. A pesti életben okos és tiszta asszonyként állt Erzsébet férje mögött, mellett. Végtelen tapintattal és türelemmel vezette be az élet megannyi apró dolgaiba férje. Apja két évvel esküvőjük után halt meg. Ebben is Béla gróf - aki jól ismerte a gyász fájdalmát -, nagy megértéssel állt mellette. Onnantól férje hozta neki a versesköteteket...

Az a tánc, kilencszázkettőben, az a tánc jelentett Erzsébetnek mindent. Akkor dőlt el sorsa. A tánc emlékét mindig ébren tartották maguk között: hol humorral, hol kacérsággal, hol emelkedett pohárköszöntőkkel, hol pedig titokban, kettesben táncolva - mindig megemlékeztek róla.

Amikor aztán rosszabbra fordult sorsuk, sok pénzt vesztettek, egy kisebb, de új házat vettek Budán, amit Erzsébet igen otthonosan rendezett be. Férje szentélye itt is a könyvtárszoba lett, tele szebbnél-szebb könyvekkel. Erzsébet is sok időt töltött itt, s fiukat is igyekezték bevezetni ebbe a hatalmas és káprázatos világba.

Már tizennégyet írtak, amikor a szolgáló, kezében a gőzölgő gyönyörű aranyló húslevessel, ijedt arccal jött be tágas étkezőjükbe. Miklós ezt rögtön érzékelte, s kérdezte is: "mi a baj, Rozika?" - így becézték szinte családtagként szeretett cselédjüket. Apja leintette fiát, és imádkozni kezdett. Erzsébet kérdően nézett férjére, de az neki is intett, hogy "most nem".

A húslevest olyan áhítattal tudta enni férje, hogy azt semmi nem zavarhatta meg... Még az a hír sem...

4.

Még tíz évet éltek együtt. Büszkék voltak Miklósra, aki sokat tanult, sokat utazott, együtt gyönyörködtek férfivá cseperedő gyermekükben.

"Akit már egyszer megtört az élet, és túlélte, nem lehet még egyszer megroppantani" - mondogatta Béla gróf. Elveszített első feleségéről sosem beszélt. Nem akart, és senki nem merte kérdezni. Az a régi megtörtség mindig ott rejtőzött arcán, de szakálla alól mosolygó szája oldotta ezt, s szíve mindig meleg maradt. Sokan kértek tőle tanácsot, segítséget. A világégés alatt, aztán tizenkilencben és az azt követő években is szilárd támasza volt barátainak, ismerőseinek.

A háború kitörése után semmilyen köztisztséget nem vállalt. Megkeresték őt szinte minden időszakban. Még tizenkilencben, a vörösök is próbálták bevonni a kultúrába, de ő akkor sem állt kötélnek, akkor, amikor a legnagyobb, köztiszteletben állók is néhány pillanatra meginogtak, és beálltak kommün gépezetébe. A tizenkilenc utáni rendszer kiépülésében is számítottak Szirmay Bélára, de ő elutasította őket is. Azonban Kálmánnak és Lászlónak, akik egyre jobban belemerültek a közéletbe, szívesen elmondta véleményét... Erzsébet mindig büszkén nézett férjére, és értette őt. Sosem kételkedett ítéletében.

Amikor Erzsébet már nagyon betegen, ágyhoz kötve hallgatta, ahogy Miklós halkan Kosztolányit meg Tóth Árpádot olvas fel neki, egyszerre csak felült, a fiú megállt az olvasásban, és egymásra néztek. Odahajolt hozzá nevelt fia, és kezet csókolt neki, lassan, hosszan... Aztán felemelte, karjába vette, és táncolni kezdett vele. Erzsébet nevetett és dalolt - úgy, hogy erre benyitott Béla gróf is, aki az ötvenhez közeledve is jó erőben lévén egy finom mozdulattal átvette karjaiba gyenge, lesoványodott, de mégis szép feleségét, és folytatta a táncot.

"Aki áttáncolta velem a nehéz éveket, az betegen és tud még mulatni, ragyogni, életet adni..."

Jól estek férje szavai... Neki, aki nem tudott új életet adni, de megőrizni, óvni, nevelni azt, akik túlélték a túlélhetetlent - igen, ahhoz értett, ez volt az ő hivatása a nehéz időkben. Ahogy forgott vele a szoba, eszébe jutott az a bálterem, aztán hajdani kiskutyája, apja arca, végül egy szép és tapintatos levél rendezett sorai között azzal a négysoros verssel, ami örökre ehhez a bús és melegszívű, drága emberhez kapcsolta...